Mindent ellepő szürkeség, három elmosódott esőcsepp, egy magas épület teteje. Talán kórház. Égő lámpák, fekvő betegek, izzadó rokonok. Utolsó és első leheletek. Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényének borítójáról van szó. Ez a szerző harmadik regénye (2020, Magvető), a transzneműséget tárgyaló Inkognitó (2010, Alexandra) és a mélyszegénység problémáját fejtegető Aludnod kellene (2014, Magvető) után. A szöveg elsőre talán visszatántoríthat, még az ötvenedik oldal után is nehezen elkülöníthetők a síkok, de mindez nagyon hamar az előnyére válik a könyvnek. Ugyanis itt egyedi, sajátos történetvezetésről, szerkezetről van szó, ami a befogadótól is új olvasói magatartásokat, módszereket követel.

A regény négy, pontosabban öt szólamból áll. Négy szereplő perspektívája váltakozik következetlenül, illetve minden lap alján egy-egy mondattöredék tűnik föl, ami a szerző saját értelmezése szerint egy ötödik szólamot képez. A történet az autóbalesetet szenvedett, kómában lévő Dorka, az ő édesapja, és egy társadalomról leszakadt testvérpár monológjaiból tárul fel előttünk: az édesapa a lánya állapota iránt érzett fájdalmából, rettegéséből rövid időre megszabadul, mikor szerelembe esik a nála sokkal fiatalabb Zsófival, a testvérpár egyik tagjával. Zsófi édesanyja elvesztésének tragédiájától és a romlott társadalmi közegéből nem tud szabadulni, ráadásul az öccséért is aggódnia kell, akit az olcsó drogok és egy rossz társaság tart markában.

Számomra a könyv címe az egész mű értelmezésének hívószava, vagyis hát hívószókapcsolataként működik. Irányadónak gondolom a mű befogadásához, értelmezéséhez egyaránt. Ez egy tökéletesen eltalált cím, ami ritka az irodalomban.

A szöveg egyik kulcsjelente, mikor az apa a tanári asztalának mintázatát fürkészve asszociálni kezd: „Olyanok ezek a hajszálerek, mint az áramkörök. Egymás mellett futnak, egyes helyeken érintik vagy metszik egymást, csomópontokba rendeződnek, szétterülnek. (...) káprázik a szemem a rovátkáktól és a repedésektől, mintha az agy idegpályáit látnám magam előtt kiterítve, százötvenezer kilométer az asztallapon. Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk hogyan.” (230-31)

A cím metaforájából minden olvasó másra tud asszociálni, különböző oldalról tudja segítségével értelmezni a regényt. Én most három szinten szeretném megragadni ezt a metaforát: a karakterek belső lelki világának értelmezéseként, az emberek közötti kapcsolatok modelljeként, illetve magának a regénynek a struktúrájaként, az abban való tájékozódásként.

A szereplők szólamai közötti perspektívaváltásokkal a szerző felfest négy lelki tájat, melyek mindegyikéből kilátást, illetve kiutat keresnek a szereplők. „A baleset óta sokszor saját magamat sem tudom követni, az idegpályáim labirintusában tévelygek.” (231) – fogalmazza meg az édesapa egyik monológjában. A szereplők lelke, tudata lesz maga a beláthatatlan táj. Az elveszettség, kilátástalanság, bolyongás, csapongás élményei gyönyörűen szűrődnek át a karakterek megszólalásain, s alapvető jegyei lesznek a könyvnek.

Ha kitekintünk az egyén belső lelki világából, a metafora szociológiai értelmet is nyer. Ahogyan a szerző leírta (a fent idézett részletben), az idegpálya idegsejtjeit és az azokat összekötő nyúlványokat, annak a mintázata megfeleltethető a szociológiában is használatos hálózatelméletnek. Ezzel az emberek között lévő kapcsolati hálót jelenítik meg. Kiss Tibor Noénál az egyének a többiekkel való összeköttetésükben, egymásrahatásukban ugyanolyan elveszettek és vakok, mint belső világukban. A regény értelmezhető irodalmi szociográfiaként, hiszen két társadalmi csoport állapota, lehetőségei vázolódnak fel a négy szereplő sorsának összefonódásán  keresztül.

A beláthatatlan táj, mint csomópontokból és az őket összekötő vonalakból álló minta magára a könyv struktúrájára is ráolvasható. A mű cselekményvezetése nem lineáris, az eseményeket töredékekből tudjuk megismerni. Sokszor nem fejti ki a szerző a történteket rögtön, nem meséli el egyben, hanem más fejezetben, más szemszögéből egészíti ki. Olyan érzés, mintha az ember egy krimit olvasna, vagy puzzle-t rakna ki. A befogadó próbál egy-egy részletet, utalást (pont) elkapni, ami utána hozzáköthető lesz egy másik információhoz (vonal), majd egyre nagyobb részeket lehet egymáshoz kötni, és végül összeáll az egész. Kétségkívül sokáig beláthatatlannak tűnhet a befogadó számára ez a rendezett káosz, de valójában izgalmas ’játéktérről’ van szó, ami másfajta tájékozódást követel, mint amit megszoktunk. Mámorító és izgalmas ez a játékos felfedezés, ami szerintem nagyon jól tompítja a regény súlyos témáját és negatív hangulatát.

A regény egyik különlegességét az oldalak alján található mondattöredékek adják, amelyek a lábsor nevet kapták: „elsuhanó fekete csík” „vörösen pulzáló vészvillogó” „a lány megfeszülő teste a hintában”. Ezeknek három olvasási lehetőségük van: oldalanként, fejezetenként, vagy a könyv egészén átívelő önálló egységként is érthetők. Ha oldalanként olvassuk, az én tapasztalataim szerint túlzottan megakasztó, egyenként szerintem nem adnak hozzá annyit a befogadáshoz, mint egyben olvasva tudnak. Együtt kidomborodnak közös jegyeik, így felerősödik a hatásuk. A lapok alján uralkodó pittyegés, szaggatottság, feszültség, bizonytalanság, árnyékok, a könyv atmoszférájának megteremtéséhez járulnak hozzá. Mindezek ellenére mégis az érződik, hogy nem érvényesülnek kellő mértékben, nem vonzzák magukhoz eléggé az olvasót, és nehéz őket interpretálni.

Felróható még, hogy a négy perspektívát nem sikerült megfelelően elválasztani egymástól. Az apa és a Zsófi szólama helyenként nagyon hasonlóra sikeredett, sokszor nem lehet tudni, ki beszél kettejük közül, amíg fel nem bukkan egy olyan információ, ami egyértelműsíti kilétüket. Az öcs szólama nem mindig állt meg a lábán, nem volt életszerű, a káromkodások sablonosnak tűntek.

Kisebb hibái ellenére fantasztikus olvasmányról van szó. Bár döcögősen kezdődik, de hamar magával húz, és megismertet játékszabályaival. Nehéz témáit és nyomasztó hangulatát tökéletesen ellensúlyozza nyelv szépsége, költőisége, valamint a történet összetett dramaturgiája, amely elveszni hív egy beláthatatlan tájba.