PRAE.HU: Milyen volt együtt dolgozni?

Czető Bernát László: Megírtam a szövegkönyvet, és odaadtam Katának. Pechemre éppen másik előadásra készült, és hetekig egy szót sem szólt a monodrámáról, majd egy váratlan helyzetben kijelentette: mehetünk próbálni, tudja a szöveget. Mondtam, hogy rendben van, és úgy gondoltam, itt az ideje megrendezni az előadást. Leültem a nézőtéren, megfogtam egy tollat, mondván, erre szükség lesz, de hamar elfelejtettem. Szájtátva néztem a feleségemet a színpadon, mert úgy éreztem, hogy a Marmorstein Berta csodálatos élete kész.

Rák Kati: Valóban egy másik előadásra készültem, aminek csúszott a bemutatója, miközben aggasztott, hogy novemberre kitűztük a Berta-premiert. Nehéz helyzetben voltam. Laci míves, szép, irodalmi – sűrű írással huszonkét oldalas – szöveget adott a kezembe, ami tőlem mint színésznőtől egy óra húsz perces önálló szereplést kért. Ekkora mennyiségű anyagot fél évig szoktunk tanulni, ehhez képest nekem egy hónap jutott, miközben a darab második részét Laci folyton csiszolgatta. Ezer új kifejezéssel találkoztam benne, és nem az egykori utcanevekről beszélek elsősorban, hanem például a folyami felderítő hajóról vagy a monitorról, amiről azt hittem, hogy televíziókészüléket jelent.

PRAE.HU: Az előadás egy 1900-ban született nő életét dolgozza fel, így halad végig a történelem egyik legsűrűbb korszakán. Edukációs céllal egyszerre játsszák iskolákban és színházban. Miben más a két közönség előtt Berta?

R.K.: A diákok és a felnőttek előtti játék közt nagy különbség a kiszólás a szerepből. Nem várhatom el általános iskolás gyerekektől, hogy tudják, mi az a gardedám, ludovikás vagy viceházmester. Úgy gondolom, egy történelmi előadásnál az alkotók feladata, hogy a szórakoztatás mellett megfelelően tanítsanak. Mivel ez a darab a gyerekektől egészen az idősekig mindenki számára rengeteg jelentést kínált, meg kellett tanulnom idomulni vele együtt a közönséghez. Amíg a fiatalabbaknak egy tanulást segítő élmény, addig a nagyszüleik korosztályának misztériumjáték, amiben megelevenednek a régi kor képei.

Cz.B.L.: Alapvetően nem volt célközönség, mindenkinek írtam, de a nők értik igazán Bertát. Hatvanöt éves férfiként bújtam a bőrébe, és életét kamaszkorától időskoráig vezettem végig. Olyan előadást akartam, amibe bárki könnyen beleélheti magát, miközben ragaszkodtam a történelmi pontossághoz. Azt viszont semmiképp nem szerettem volna, hogy száraz tényeket adjak a nézőknek. Szövegíróként az volt a feladatom, hogy drámát írjak a meglévő szöveg alapján, majd kiemeltem benne a társadalmat formáló aspektusokat, és a jelenben is érdekes cselekményeket.

PRAE.HU: Miért volt fontos a női karakter?

Cz.B.L.: Egyrészt Kata miatt, hiszen valójában rá írtam a monodrámát, a karakter vonásai őt idézik, az ő gondolkodását, humorát.

Régóta gondolkodtam azon, hogy lehet leírni azt a lehetetlen 20. századot. Több életrajzot, visszaemlékezést elolvastam, felidéztem idősebb hölgyrokonaim történeteit, aztán összeállt a kép. A visszaemlékezők általában polírozzák magukat, holott senki sem szül szűzen, senki sem következetes, senki sem csinálja tökéletesen az életet.

Írás közben Kata jellegzetes előadásmódja élt a fejemben. Korábban nem írtam célzottan a feleségemre drámát. Ő sokáig operett-primadonna volt, megvoltak a feladatai, és persze nekem is a forgatókönyvek, rádiójátékok, széppróza írásával vagy olyan sorozatokkal, mint a Kémeri, a Szomszédok, a Barátok közt vagy legutoljára a Béres Józsefről szóló Cseppben az élet.

PRAE.HU: Az önálló előadásoknál mindig adott a kérdés: miből, hogyan? Ki áll a háttérben?

Cz.B.L.: Független színház előadásaként mutattuk be a darabot, de ráfizetéssel ment az első öt-hat alkalom. Az intézmény sem fogadta be igazán. Gerő Péter producernek köszönhetően ekkor kaptunk meghívást a Zsidó Kulturális Fesztiválra, és attól kezdve önálló úton járunk.

R.K.: Sejthető volt, hogy az embereket érdekli a történelem. A premier után odajött hozzám egy néző, és kérte, hogy vigyük el a Bertát a katolikus gimnáziumba, ahol a lányai tanulnak. Mi pedig elvittük. Utána sorban jöttek oda hozzám a közönségből, szerették volna látni a darabot a bölcskei Szent András Kastélyban, Százhalombattán, Tiszaföldváron, egy balatoni konferencián, az orvosi egyetemen. Anélkül, hogy bárki felkarolta volna a produkciót, saját útra kélt. Ma negyvenegy előadásnál tartunk, és éppen az interjú előtt szerződtünk egy fővárosi és egy vidéki alkalomra. A stáb négy főből áll: a férjem, Szeles Imre zenei szerkesztő, aki a maga zsenialitásával alkotja a hangkulisszát, Grónai György, a világosító és én. Így megyünk a legkülönbözőbb helyszínekre, legyen az színház, művelődési ház vagy iskola.

PRAE.HU: Hol marad a rendező?

Cz.B.L.: Együtt rendeztük a darabot, aminek az esszenicáját a narrációban találnánk meg. A narrációt tisztelni kell, ez a történetmesélés alapja. Legalább ötvenezer éve mesélnek az emberek. Gondoljunk csak az ausztrál bennszülöttekre, akik a tűz körül mondták el történeteiket.

R.K.: Sosem fogom elfelejteni, hogy kislány koromban körbe ültük a kályhát, az idősek meséltek, és én tátott szájjal hallgattam. A történetmesélésnek ereje van! Eddig három hangoskönyvem jelent meg, melyekben népmeséket mondok. Szeretem ezt a műfajt. Eleinte Berta felnőtt meséi címet akartam adni az előadásnak is, de Lacit nem tudtam meggyőzni. És talán jobb, hogy nem is sikerült, így a produkció nem folyik egybe a hangszínházi munkánkkal, ahol Laci és író barátai írásait dolgozzuk fel hangjáték formában. Ezekből legközelebb márciusban, a IX. kerültben fogunk játszani, miközben szeretnénk, ha lenne egy állandó hely, ahol a színházi társulatunkat megtalálnák az emberek. De ez annál nehezebb, mintsem máról holnapra sikerülne.

PRAE.HU: Berta jelmezének története legendás. Igaz, hogy egy turkálóban találták meg a ruhát?

R.K.: Nem volt egyszerű. Először egy régi jelmeztervező ismerősünket kértünk fel a munkára, de mindig fast fashion üzletből hozott ruhát, mi pedig sorra visszautasítottuk mindet. Elvégre egy olyan darabról van szó, ami megkívánja a korhű viseletet, mindennek tetejében egy olyat, amit egyszerre viselhet a fiatal lány, a kereskedő asszony, majd az idős özvegy. Végül a jelmezes azt mondta: tudjátok mit, menjetek egy turkálóba. Több se kellett!

Cz.B.L.: A legszebb az egészben, hogy a történet jellemzően a József utcában játszódik, amitől két utcára van a Práter utca. Ott várt ránk a turkálóban felakasztott fekete vászonruha, fehér gallérral. Marmorstein Berta csodálatos élete minden szempontból kész volt.