PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

Mind zeneszerzőként, mind előadóművészként igyekeztem folyamatosan tágítani a szakmai tudásomat az ízlésemnek és az érdeklődésemnek megfelelően. Így kezdtem foglalkozni a jazz-zel és kisebb részt elsősorban magyar népzenével, de a figyelmemet dramaturgiai szempontok alapján időnként a filmzene is leköti. Minden új műfajt meghallgatok, nem zárkózom el semmi elől. Ezek olykor háttérbe szorulnak, olykor előtörnek, de a fókuszban mindig ott marad az ún. komolyzene. Ennek a fúziónak a legjellemzőbb példája műveim közül a Balkanoid című darab, ahol keveredik a balkáni és a magyar népzene, a jazz és a régebbi valamint kortárs komolyzene.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Úgy gondolom, nem lehet megúszni azt, hogy valaki az anyanyelvén gondolkodjon, és ez a zenére is érvényes. Hiszem, hogy a nyelv – ha egyes esetekben csak minimálisan is – alapvetően befolyásolja a gondolkodásmódot, a gondolati struktúrákat, valamint a percepciót, ennek folyományaként pedig az alkotást is. Sőt, az előadást talán még inkább. Hány és hány hiányérzettel teli Bartók-interpretációt hallhattunk már külföldi előadóktól. Valahogy nem az igazi. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nem magyarok nem képesek Bartókot játszani, van számos kitűnő ellenpélda is (mint ahogy egy magyar sem szükségszerűen játssza jól Bartók zenéjét). De hallottam már olyan francia zenekart, akiknél egy Kodály-mű teljesen debussysen hatott. Nézőpont kérdése, hogy valaki a saját nyelvét vagy identitását előnyként vagy hátrányként éli meg, és ugyanúgy a befogadó részéről is kettős. Ligeti György halálára 2006-ban pl. azonnal egy hommage-zsal reagáltam, és igyekeztem mind a magyarságomat, mind a kozmopolita énemet beletenni, ezzel is tisztelegve előtte, aki szintén rengetegszer használta fel műveiben e kettősséget.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Elsősorban magamnak. Szeretném kipótolni azt, amit hallani vágyom, de még nem létezik; emellett szívesen állítok fúziós kihívásokat is magam elé, például itt:

A hallott zeneművek mindig hagynak egy lenyomatot az emlékezetemben, hangulatfoszlányokat. Ugyanez a jövőbe tekintve is működik, van valami lenyomatféleség vagy előérzet, amit aztán megpróbálok létrehozni a gondolkodás és az érzések egyensúlyával, arányaival. Ezt az előérzetet megvalósítani legtöbbször csak részben sikerül, de ettől még élvezem a komponálás folyamatát és jó dolog színvonalas darabokat létrehozni. Amikor viszont tökéletesen sikerül, akkor az igazi kegyelmi állapot. Nem titok, hogy elsősorban szintetizálok, a kedvenc zeneszerzőim technikáit, hangzásait, struktúráit, gondolkodásmódját oltom-keverem egymásba, más-más arányokkal, hangsúlyokkal. Ez tudatos, és valahol ez is fúziós zene. Én így alkotok újat; minden kedvencemtől igyekszem a legjobb fogásait ellesni és egyesíteni, majd beépíteni a magam munkájába, a saját ízlésrendszerem és a korszerűség szerint. Mindig lesznek olyanok, akikhez ez utat talál –  nekik is szól a zeném.

Ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudok "főállású" zeneszerző lenni, nem tudok "csak" komponista lenni. A karmesterkedés és a hangszeres múltam által folyamatosan együtt élek az előadóművészettel is. Ez a kettő mindig lendíti és segíti egymást a mélyebb megértés felé szerzőként és előadóként egyaránt.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja? 

A globalizáció és az ízléskonformitás felé gravitál a történelem, ez szükségszerűen magával fogja hozni azt, hogy ezek bekerüljenek a zenei fősodorba. Talán már benne is vagyunk a folyamat közepében. Ugyanakkor évtizedről évtizedre, generációról generációra dinamikusan változik a közízlés és a populáris kultúra, valamint a rétegkultúrák, illetve ezek kölcsönhatásai is. A huszadik század elejétől a komolyzene folyamatosan kiszorult a központi érdeklődésből, és egyre inkább rétegkultúra lett. Minden műfajban lehet kiemelkedőt alkotni (kivéve a smooth jazz-t, abban nem; ha van pokol, ott az szól). A kérdés csak az, hogy száz-kétszáz év múlva kire fognak emlékezni és kit tartanak majd kiemelkedőnek a maiak közül. Rengeteg zeneszerző van, de nem feltétlenül a most legnépszerűbbek maradnak fenn később, erre számos példa van a zenetörténet korábbi szakaszaiból is, és véleményem szerint ugyanez történik majd az "importált" zenékkel, vagy az azt használókkal, beépítőkkel is. Pár évtized, és ami most meghatározónak vagy revelációnak látszik, az természetes lesz később, és belesimul a kontinuitásba, vagy eltűnik.