A tavaly elhunyt Bertók László az egyik legnagyobb magyar költő, mind versei nagyságát, mind pedig a hatását illetően. Ez a hatás nemcsak a mai költészetben követhető nyomon, Bertók gondolatainak szikársága, verseinek mély formaérzéke visszaköszön más műfajokban, így a zenében is. Verseiből készültek könnyed sanzonok, bonyolultabb dalok, és ím most egy kantáta is. A nevét kapó díjat első alkalommal adták át, Bertók László születésnapján, 2021 utolsó hónapjának 6. napján a pécsi Kodály Zoltán Központban Bősze Ádám zenetörténész moderáló közreműködésével. Parti Nagy Lajos lett az első díjazott.

A harmincas éveinek elején járó Balogh Máténak viszonylag nagy a szöveges oldalakon olvasható recepciója, mégis azt mondom,  így sem foglalkozunk kellően az ő művészetével. Kurtághoz, Ligetihez mérhető kvalitású alkotó. Szándékosan kerülöm vele kapcsolatban a tehetség szót: ő már nem az. Sokoldalúan képzett, kiforrott művész, aki folyamatosan meg tudja lepni hallgatóit. A díjátadón elhangzott két – Bertók László írásait felhasználó – zeneműve nemcsak emelt a pécsi díjátadó méltóságán, hanem unikálissá tette azt. Mindkét mű a Pannon Filharmonikusok számára készült.

Időrendi sorrend szerint először a narrátorra, szoprán szólóra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra komponált Hangyák indulója kantáta hangzott el. A címből következően tehát nem induló. Kantáta annyiból, hogy folyamatosan szól az ének, hol szólóban, hol kórusban, váltakozva a rendkívül határozottan megszólaló narráció beszédhangjával. Kantáta annyiból, hogy történetet dolgoz fel, és annyiból is, hogy ezt liturgiai ünnepélyességgel teszi. Ám nem a barokk kantáta zárt formáira kell itt gondolni. Balogh Máté a művét operaszerűen szakaszolja, a hat tétel szinte hat rövid felvonásnak tűnik. A operai vizuális élményt az ütőshangszerek sokaságának használata fokozza. Ám az így  szakaszolt tételek még egy interpretációs logikával felépített zenei folyamatot is elmesélnek. Ez a folyamat pedig az éneklés intenzitását, annak változásait mutatják meg. Az első tételben - ami valójában egy prológus -, többnyire suttogást, halk megszólalásokat lehet hallani, kontrasztáló perkusszív hangszínekkel, ahol a vonósok, és fúvósok is portatósan, rövid hangértékekkel, ütőshangszerszerűen szólalnak meg. A második tételben  énekbeszédet hallunk, a kórus tagjai itt egyéni teljesítményeket nyújtanak, mégpedig a teljes hangkészletükkel. Az énekesszólamok hallhatóan nincsenek szinkronban egymással, a zenemű mégsem esik szét, köszönhetően az odaadó kórusnak, illetve Vass András karmester munkájának. A harmadik tétel intermezzójában mutatkozik a címben ígért induló, legalábbis, ami a tétel tempóját illeti. A narrátor beszédét a nagydob támasztja meg, ami aztán a narrátor elhalkulása után a pergődobokkal vezeti a fúvóshangszerek nagyon erős menetét, melyek hosszú crescendóval és a trombiták megdöbbentő hatású prímhangközös unisonójával zárják le a tételt. A negyedik rész során hallatszik egy vokális kromatika, recitativo formájában. A fokozatosan fél hangközt lefelé lépkedő éneklés megnyugtatóan kiszámítható pontja a mű egészének. A rövid, mérsékelten gyors, de ritmikus ötödik tétel részleteiben kerül elő a komponista és természetszerűen Bertók László humora. A tétel némileg ellenpontozza az eddigi eseményeket. A narrátor az ütősszólamokal perelőn mutat be egy akár bulvárszínpadon is elférő látványos zenei szcenikát. A méltóságteljes hatodik tételben a kórus az eddigi suttogástól, énekbeszédtől, recitativótól eljut az éneklésig. Itt már dalol mindenki, hagyományos módon, kötött ritmusokban. A tétel szervezése az oratóriumokhoz hasonló: az összes hangszercsoport arányosan szót kap benne, ám a főszerep a mindig egy kérdést ismétlő szólóénekesé, amit az ősbemutatón Váradi Marianna énekelt, a kórusé – melynek karigazgatója ifj. Dobos László –, és a narrátoré. Különösen figyelmet igényel a zenemű záró hangjai, amiben a narrátor – Lázár Balázs – a szólista ismétlődő kérdéseire mintegy válaszolva, így vet véget a mű folyamának: „Ennyi volna csak.”

Az est szünetét követően hangzott el Balogh Máté mai második ősbemutatója: az Intrada. A címből kiindulva e mű lett volna a kezdődarab. Ám a díjátadó sajátos dramaturgiával készült, mely szerint az első rész egy megemlékezés Bertók Lászlóról. Így fellépett az esten a kicsit megérett, és Keresztény Béla halálával sajnálatosan megfogyatkozott Szélkiáltó együttes, melynek tagjai – Fenyvesi Béla, Lakner Tamás és Rozs Tamás – csillogó szemükkel, korukat meghazudtoló tiszta intonációval énekelték el Bertók László általuk megzenésített – sanzonná váló – verseit. A Hangyák indulója előtt Bera Márk színművész olvasta fel hosszan a költő összes ismert, és jó néhány kevéssé ismert versét. Magát a díjátadó ceremóniát a második részre tervezték az est rendezői.

Az Intrada Paul Peuerl egy műve nyomán készült, amit a pécsiek biztosan ismernek, mivel ez a zene szólal meg a pécsi Városháza tornyából nap mint nap. Az feltételezés szerint valamikor orgonára készített darabot Balogh Máté kisegyüttesre írta át. Nem szolgalelkű átiratról, vagy hangszerelésről van szó: a komponista hozzátette saját érveit, így korszerűsítve a reneszánsz hangzást. Beleírt egy énekszólamot, mely Bertók László Nyári nappalok című versére készült. A bemutató szólistája ismét Váradi Marianna volt.

A mutatottak fényében Balogh Máté valószínűleg felkészült operakomponista lehet. Talán megélem, hogy egy operáját is látni-hallani fogom. A most szóban forgó két bemutatójának legfőbb érdeme a lokalitás erejének felismerése. Hozzátéve, hogy Pécs kulturális jelentősége túlnő a város határain. Balogh Máthé pécsi kötődésű, konzervatóriumi éveit a városban töltötte a méltán híres Pécsi Iskola tanulójaként. Pécsi Iskolának nevezik a nemzetközi zenei színtéren azoknak a muzsikusoknak pályainduló helyét, akiket Győrffy István zenét is szerző művésztanár a pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanított. A pécsi kulturális szcénában felismerték, hogy saját városuk erejét úgy tudják jobbítani, ha legalább annyi szellemi muníciót importálnak, mint amennyit exportálni szeretnének. Balogh Máté mindkét műve ezt a szemléletet hordozza. Itt bemutatott zenéje eklektikusnak hat, ami nem csoda a mai korszak neoekleszticikus törekvéseinek fényében. Balogh Máté sikeres módon  fejleszti tovább új zenei idiómákká a muzikális közhelyek megunt sorozatait. A fiatal szerző nem utánoz más műveket, de beszéli mások zenei nyelvét. Ismeri, és érti az egyéb korok kívánalmait, a különféle földrészek hangjait. Információit oly kiegyensúlyozottan dolgozza egységes formába, mely így különleges értékben tud felszínen maradni, növelve a pécsiek lokálpatriotikus büszkeségét, színesítve a hazai kortárszenéről manapság kialakult pozitív megítéléseket.

(Balogh Máté körkérdésünkre adott válasza itt olvasható: Zeneileg elszigetelt közösség már nincs)