PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád? 

Mai zene. Egy huszonegyedik századi rádiósláger, egy filmhez írt, kissé barátságtalan ostinato, egy Boulez-utánérzés, a szeriális zene, a Bartók-epigonság vagy a latin jazz: bármelyik lehet lázasan forradalmi, üdítően modern vagy bágyasztóan önismétlő. Kultúra és civilizáció különbsége nem mutatkozik meg vegytisztán egyik vagy másik műfajban – de némileg átrajzolnám az ide vonatkozó Spengler-féle kategóriákat. Kultúra: szembe menni egy már meglevő és fáradt, ember-alkotta konstrukcióval. Civilizáció: puszta kényelemből szüntelenül megfelelni ugyanennek.

A hatások tekintetében ‒ de egy kicsit onnan is nézve, mit hallgatok szívesen csak kedvtelésből ‒ erősen szelektálok, de csak minőségi értelemben. Stílusok, irányzatok szempontjából nem szívesen válogatnék.

A klasszikus és kortárs komolyzene mellett a kedvenceim között ott van pl. az Emerson, Lake and Palmer, Jan Garbarek, Chick Corea vagy Keith Jarreth. Számos európai nép, tájegység megjelenik a zenémben saját jellegzetes frázisai által, pl. a mediterrán vidék, elsősorban családunk részben dél-itáliai származása okán, de szenvedélyesen szeretem a skandináv tájak zenéjét is.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

Ockham, a későskolasztika gondolkodója már a 14. században felvetette, hogy ‒ némileg sarkítva fogalmazom ‒ többféle univerzum is  létezhet egy időben, ezzel megalkotva a manapság divatos "párhuzamos világok" elméletét. Én a nagyskolasztika elvét vallom, amely szerint egyetlen teremtett világ van, hiszek abban, hogy a Teremtő jelen van a Gondviselés által világunkban. Ebből következik, hogy nem foglalkozom sokat a "mi lett volna, ha" gondolatával. Nem igazán érdekel, mi történt volna, ha bármi másképp alakul. Ami fontos, helyes választ adni abban a konstrukcióban, ami már adott.  Egy Bach-mű nekem azért világosabb és érdekesebb, mint mondjuk a free-jazz, mert szigorú szabályok elfogadása mellett képes eufórikus szabadságot és gazdagságot mutatni. Ez nagyon érdekel, a szabadság és az öröm jelenléte a létezésnek olyan szerkezetében, ami korábban, a jobb megértés híján még béklyót jelentett volna. 

Adott tehát a magyar közösség, a magyar népzene. Ennek a zenének a gazdagsága épp az egyszerűségében rejlik, olyan muzsikáról beszélünk, amely rendkívül dallaminvenciózus és gyakran mindössze egyetlen szólamból áll ‒ ez mindenképp unikum. Több jeles szerzőnk  is képes volt adoptálni muzsikájában  a magyar népdalkincset, ahogy Bach a népi korálokat, ellenpontokkal körülírva, az aktuális kor zenéjének formarendjében megfogalmazva.

Saját darabom, amely az ehhez való kötődésemet hivatott illusztrálni, azért rendhagyó, mert bár rengeteg saját  témám van, és szinte soha nem nyúlok másokéhoz, itt  mindjárt két vendég-témát is szerepeltetek: a La danzatore című rövid zongoraművemben a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdal és Muszorgszkij híres Promenád-témája kergeti egymást egy pentaton-skálára felfűzve.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Egy gondolat az alkotással és a zenével való saját kapcsolatomról, mert ezek, bár a gyakorlatban azonosnak tűnhetnek, a motiváltság szempontjából egészen eltérő késztetések. Nem nagyon tudok mit kezdeni az alkotói lét tipikus (klasszikus?) formájával, azzal a kényszerrel, hogy örökölt, beidegződött  fixa ideáink közé tartozzon mindenképp létrehozni valami nem-anyagit,  mániákusan valamilyen absztrakciókban demonstrálni és  továbbgondolni a létezésünket,  amikor minden örömünkhöz, gyarapodásunkhoz elegendőek lennének biológiai funkcióink, elég lenne ösztöneinkben létezni ahhoz, hogy utódot nemzzünk, ép, teljes embert, aki mindenféle értelemben valóságosabb, összetettebb és szellemibb, mint kimódolt és legyártott műtárgyaink bármelyike. Azzal sem nagyon tudok mit kezdeni, hogy ettől a késztetéstől mégis képtelen vagyok távolodni. A zenével viszont más a helyzet, a zenéhez való viszonyom személyes és természetes, valami szinte zsigerien és szerelmesen egyszerű kapcsolat ez,  nem műveket gyártva lenni, hanem ennek a "szerelmes állapotnak" a kontinuitásában létezni.

Hogy ki a célközönség, az valószínűleg mellékes. Nem meggyőződés, nem is valamiféle  apátia mondatja ezt velem, egyedül  az elengedés gyakorlata, az a rutin, amelyet idővel óhatatlanul megtapasztal a szerző magánéletében és munkájában egyaránt, tudniillik, amihez ragaszkodik, az elszökik előle, amit elenged, az soha nem szalad tőle nagyon távol. Lehet, ennek a felismerésnek  (blazírtságnak?) is köszönhető, hogy több sikeres, teltházas koncertet csináltam az utóbbi időben, ami nem túl gyakori a kortárs zenében. 

PRAE.HU:  Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja? 

A "tiers monde" zenei importja  jó ideje folyamatosan jelen van az európai  kultúrában: Picasso negroid korszakával, Jolivet Épithalame-jának egyiptomi motívumaival, de említhetném akár Matisse műveit is,  amelyekhez nemegyszer saját, egzotikus tárgyakból álló gyűjteménye szolgáltatott gazdag inspirációt: ázsiai textíliák, afrikai maszkok, keleti kerámiák. Pillantsunk egy kicsit ebbe a gazdag gyűjteménybe: egy marokkói gueridon asztal,  bronztárgyak egyenesen Kambodzsából, kínai porcelánok és szobrok Fekete-Afrikából. Ezek a tárgyaikban és kábulataikban élő franciák rég a klasszikus műveltség részét képezik, és mivel mindannyian a  klasszikusoktól tanulunk, ezek a merítések mára megkerülhetetlenek, képessé váltunk a távoli kultúrák befogadására, még úgy is, ha a közvetítő médium történetesen az európai avantgárd.

Más megközelítésből:  a kérdésre a számítógépes technika is  megfelelő választ adhat, ez a lehetőség ugyanis gombnyomásra képes áthidalni egészen merész távolságokat. Mi volt az internet előtt?  Thalésznak Milétoszból  Egyiptomba kellett utaznia ahhoz, hogy választ kapjon néhány, számára égetően fontos kérdésre, de még a 19. század művészei is gyakran kerültek nehéz helyzetbe, amikor távoli kultúrákban játszódó jelenetek ábrázolásán dolgoztak . Egy példa:  Edvard Grieg Peer Gyntjének második szvitjében találunk egy tételt, amely az Arab tánc címet viseli. Ebben a szerző, bár csillogó fantáziával és kifogástalan ízléssel jeleníti meg a távoli helyszín hangulatát (hogy a hangszerelési bravúrról ne is beszéljünk), magáról az arab zenéről  nem sokat közöl hallgatójával. Mentségére szolgáljon, hogy eszközei sem lehettek erre. Néhány tény magyarázatul:  az arab zenei hagyomány ugyanis a miénktől eltérően nem két félhangra, hanem három harmadra osztja az egész hangot, így a  skálák száma lényegesen több, és az európaitól eltérő karakterű. Az így létrejövő harmad- és negyedhangközök leírásához megfelelő kottaírás sem állt a szerző rendelkezésére, az eredetiséget talán legjobban szemléltető jellegzetes heterofónia pedig enyhén szólva idegen és barátságtalan lett volna Grieg korában. Ma ugyan a technika lehetővé teszi, hogy pillanatok alatt hozzáférjünk az emberi kultúra kincseihez, de abban a gép már nem adhat  tanácsot, hogyan használjuk ezeket: tudunk-e majd olyat írni, mint Grieg, akinek elegendő volt a remekléshez pusztán szakmai tudása és képzelőereje?

Fotók: Ronnie Magala