A történet kezdetén egy átlagos középosztálybeli házaspárt (Hámori Gabriella és Bodolai Balázs) ismerünk meg, akiket nagy öröm ért: jelzést kaptak, hogy nemsokára hazahozhatják az oly régóta várt, örökbefogadni kívánt babájukat. Az örömhír megünneplése után, hazafelé tartva azonban a sok felkavarodott érzelemtől fűtött pár, ahogyan a hétköznapi életben lenni szokott, egy apró félreértés miatt, rosszul megválasztott szavak örvén összezördül. A klasszikus házastársi veszekedés a buszra szállva is folytatódik, ahol Nórát annyira elragadják az érzelmek, hogy egy idegen utastárs is rászól: fogja vissza magát. A nő felindultan leszáll a buszról, miközben a férje hazamegy. Innentől a film a férj útját követi, ahogyan hazamegy, telefonon próbálja elérni a feleségét és a közeli barátokat. Az aggodalom egyre fokozódik Dénesben, míg hajnali három óra magasságában végül megérkezik a felesége, és különösebb magyarázat nélkül lefekszik aludni. Ettől fogva pedig semmi sincs rendben: Nórán a súlyos trauma jelei mutatkoznak, rendkívüli hangulatingadozások és depresszív befordulás veszi kezdetét.

A féltő aggodalommal odaforduló férj csakhamar eléri, hogy felesége megnyíljon, és röviden elmondja, hogy az előző este a buszon látott férfi megerőszakolta. Dénes pedig azt teszi, amiről meg van győződve, hogy helyes: eltámogatja ódzkodó feleségét a rendőrségre, hogy megtegyék a feljelentést.

A nyomozás folyamán, az egyre-másra napvilágra kerülő új információk fényében azonban Dénesben egyre több kétség fogalmazódik meg. Nóra története önellentmondásokba fordul, a zaklatott nő egyre kevésbé tudja koherensen felidézni az éjszaka történéseit, számos közös pillanatra szélsőségesen eltérően emlékeznek vissza. A férjben pedig nőttön-nő a gyanú.

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint forgatókönyvíróként és rendezőként is közösen jegyzik első, rendkívül felkavaró és megosztó témában készült nagyjátékfilmjüket, melynek legérdekesebb választása talán éppen az, hogy nem az áldozat történetét mondja el.

Nem Nóra a voltaképpeni főszereplő, hanem a kissé partvonalon tébláboló, bár jóindulatú, ám egyre zavarodottabb és bizonytalanabb Dénes. A Legjobb tudomásom szerint ennek megfelelően nem is a nemi erőszak zsigeri traumaélményét próbálja meg átadni, és minden ezirányú igyekezete ellenére nem válik igazán személyessé. Azzal a választással, hogy főhőse a történet középpontjában lévő cselekményben csupán kívülálló, a közösségnek mint kollektív véleményformálónak a nézőpontját érvényesíti a film. Leginkább arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi, a többségi társadalom tagjai milyen esetlen, áldozathibáztató reflexekkel próbáljuk kezelni a nemierőszak-eseteket, s miként állítunk a trauma természetével összeegyeztethetetlen igényeket a nemierőszak-túlélőkkel szemben például egy rendőrségi nyomozás során. 

A rendszer rossz működését a konkrétumok szintjén is megmutatja a film – gondoljunk itt a rendőrőrs találó realizmussal ábrázolt, erőforráshiányos vergődésére –, de Dénes és a különböző mellékszereplők, a pszichológus, a gyámügyes, a barátok és a kollégák karakterein keresztül nyíltan ábrázolja azt is, hogy a kívülállók közössége képtelen kezelni a nők ellen irányuló erőszaknak ezt a szélsőséges megnyilvánulását.

A megfelelő távolság kényes megtalálásának köszönhetően – hiszen a főszereplő férjként egyszerre kívülálló és mégis érintett –,

a megrendítés olcsó, maníros csapdahelyzeteit szerencsésen elkerüli a film, mégis pregnáns és lesújtó véleményt mond erről a jelenkori, #MeToo utáni társadalomról, amely mintha képtelen lenne tanulni a saját hibáiból.

Legjobb tudomásom szerint, magyar dráma, 123 perc, 2020. Rendező: Lőrincz Nándor, Nagy Bálint: Színészek: Bodolai Balázs, Hámori Gabriella, Menszátor-Héresz Attila, Fenyő Iván, Jakab Juli. Forgalmazza a Budapest Film Zrt. Bemutató: 2021. december 16. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Jelentképek: Budapest Film