Ha az Édes Anna történelmi hátterére gondolunk, bizonyára még a középiskolás évek homályából is feldereng a főszöveg legendás kezdőmondata: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból.” Nem kell csalódnunk, hiszen az első teremben többek között ezt a részletet is olvashatjuk a falon, viszont megtudhatjuk azt is, hogy a népbiztosok valójában különvonattal menekültek Bécsbe a Tanácsköztársaság bukásakor. „Hogyan születnek a legendák? Miért tűnnek hitelesnek?” – teszi fel ezzel kapcsolatban a kérdéseket a szövegrészlethez tartozó kommentár, amely szerint a sok apró, valószerű adat szerepeltetése által mosódik el a fikció és a történelmi események közötti határvonal. A kiállítás elején pontosan ezt a kettősséget láthatjuk: a száz évvel ezelőtti korszak az irodalmon átszűrődve jelenik meg. A regényrészletek mellett kiegészítésként ott állnak a történelmi tények is, így olvashatunk például a krisztinai ellenforradalomról, vagy éppen Budapest megszállásáról, és természetesen korabeli újságcikkek, fotók és levelek is gazdagítják az irodalom és történelem által közösen formált képet.

A kihelyezett fülhallgatók segítségével néhány Kosztolányi-vers is megszólal: „Szíved még egyszer megszakad tán, / ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán / s nem értenek.” – írja az Édes Anna szerzője Csáth Gézának című versében.

Ahogy a teret bejárva újra szembetaláljuk magunkat az egy egész falat beborító Rituale Romanum szertartáskönyv latin nyelvű imájával, amivel a regény is indul, úgy véljük, ez a könyörgés Magyarországért szól.

Ekkor azonban meglátunk egy csukott ajtót, és rajta egy feliratot, mely a következő terembe invitál. Nyilvánvalóvá válik, hogy az ima még nem ért véget.

A középső teremben csak egy terített asztal fogad minket, körülöttünk pedig egy várostérképet, illetve néhány fotót látunk a négy falra vetítve. Egy darabig csendben állunk, aztán egyszer csak életre kelnek a falak, és elkezdődik a Kiégő Izzók vizuális csoport által készített digitális installáció, ami néhány perc alatt az egész regényt lepörgeti előttünk, mindezt úgy, hogy mi is belekerülünk a térbe, feszülten figyelünk a hangokra, és kapkodjuk a fejünket egyik faltól a másikig. Érezzük a Vizy-ház feszült légkörét és a történelem sodrását. Csupán néhány mondat hangzik el az Édes Anna szövegéből, mégis teljes képet kapunk a cselekményről, a multimediális megoldások által pedig az érzékeinkkel is kapcsolódhatunk a feldolgozott anyaghoz. Anna alakja lassan rajzolódik ki az egyik falon, miközben egy hang sorolja: „Szája: rendes. Haja: szőke. Fogai: épek. Szakálla: nincs.” A cselédlány mindig máshol tűnik fel a térben, a párbeszédekből pedig megértjük, miért nem tudja megszokni ezt a helyet. Később felgyorsulnak az események, Anna imádkozik, madarak röppennek szét, aztán megjelenik Patikárius Jancsi, Anna azt hazudja, nem fél, majd esni kezd az eső, és eljutunk a vérrel borított szoba képéig. Ezek után a bírósági jelenet következik, Anna bűnösnek érzi magát. Itt ér véget a kiállítás második szakasza, és már tudjuk, az ima a cselédlány lelkéért is szól.

A harmadik terem a történelem és a lélek felől közelítő olvasatok mellé még egy újabb értelmezési síkot hoz játékba. Az utolsó szakasz Kosztolányiról szól: az író életét, szerepvállalásait és történelemfelfogását hozza közelebb a látogatókhoz, illetve a regény keletkezéséről is közöl néhány információt. Az Édes Anna cselekményéről a figyelem most a szerzőre terelődik, ehhez nyújt lehetőséget a regény zárófejezete, a Párbeszéd egy zöldkerítésés ház előtt, amelyből természetesen találunk részleteket a falakon, képekkel és levelekkel kiegészülve. Az író által betöltött politikai szerepekkel kapcsolatban nem hiányozhatott az idézett szövegek közül Druma Szilárd és két kortesének párbeszéde, melyben Kosztolányi egyszerre fehérterrorista és nagy vörös, a zsidók bérence és nagy keresztény – egyszóval okos ember, mert mindig tudja, honnan fúj a szél. Az ironikus önjellemzésen túl találunk valós tényeket ebben a teremben is: olvashatunk például az Uj nemzedék Pardon rovatáról, amit Kosztolányi 1919 és 1921 között szerkesztett.

A kéziratok, levelek és korai szövegkiadások megtekintése mellett azt is megtudhatjuk, hogy milyen volt az író dolgozószobája, és hogy hogyan keletkezett az Édes Anna. A Hogy születik a vers és a regény? – Válasz és vallomás egy kérdésre című szöveg segítségével például arról kaphatunk információkat, hogy kikről mintázta a szerző a regény karaktereit, egy érintőképernyős monitoron pedig a drámaváltozat kéziratába is belelapozhatunk, illetve az előadásról készült képeket is nézegethetjük. A kiállítás rendezői ebben a teremben is helyeztek el fülhallgatókat, amelyekben többek között Elek Ferenc, Szilágyi Tibor, Balsai Móni és Csákányi Eszter hangján szólalnak meg Kosztolányi versei.

A terem végében ismét Trianoné a főszerep, ezúttal azonban a szerző felől közelítve. Kosztolányi 1920-ban Vérző Magyarország címmel irredenta antológiát szerkesztett, amelybe többek között Gárdonyi Gézától, Babits Mihálytól, Krúdy Gyulától és Karinthy Frigyestől is kért szöveget. Ebből is látszik, hogy az írót mennyire foglalkoztatta a kérdés, hogy hogyan lehet elbeszélni a Magyarországot ért traumát, amely nagy hatást gyakorolt a szabadkai Kosztolányi család tagjaira is, akik Trianon után „szerteszórva bujdokolnak / úri szolgák, úri cselédek. / Imádkoznak, sóhajtanak még / szegények” (Az én családom nagy, erős volt, 1923). A kiállítás zárófalán ismét a latin nyelvű imádság olvasható, ezúttal a fordítással együtt. Kosztolányi 1926-ban azt írta édesapjának egy levélben, azért ezzel a szöveggel kezdte az Édes Annát, mert „jelezni akarta vele a regény filozófiáját”.

Az utolsó teremből kilépve azonban úgy érezzük, a könyörgés nemcsak Anna lelkéért és a „vérző Magyarországért” szól, hanem talán a szerzőért is.

Parádi Andrea, a kiállítás kurátora olyan tárlatot hozott létre, ami lehetőséget nyújt arra, hogy az Édes Anna különféle olvasatai és értelmezései egymás mellett bontakozhassanak ki, emellett pedig úgy közöl történelmi tényeket, hogy nem válik didaktikussá, nem mondja meg, hogy hogyan viszonyuljunk a látottakhoz, így valóban mindenki saját gondolatokkal léphet ki az utolsó teremből.

A kiállítás december 31-ig még megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A szerző fotóival