PRAE.HU: Táncóráid elárasztják a közösségi médiát, szinte minden napra jut egy. Azt is kiálthatnám: Grecsó Zoltán az ország tánctanára! – és nem túloznék.

Nagyon sok kiváló kortárstáncot oktató tanár van ma Magyarországon. Szerencsés nemzet vagyunk. Nekem ez a mindennapjaim része, számomra az életet jelenti, hiteles kortárstáncot oktató szakembernek érzem magam, ezért nagy hangsúlyt fektetek rá, hogy a közösségi média is ezt tükrözze. Az interjú előtti este még egy tanulmányon dolgoztam Szászi Beátával közösen. Ez lesz az első tudományos publikáció, amihez közöm van, büszke vagyok rá, hogy részese lehetek.

PRAE.HU: Mit szeretsz a tánctudományban?

Az alapmotivációmat is nehéz meghatároznom, hogy miért kelek fel minden reggel és milyen a legautentikusabb énem. A táncoktatásról biztosan tudom, hogy a részem. Tanításkor elönt a flow-élmény, ez egy olyan árulkodó jel, amit nem hagyhatok szó nélkül. Mondhatnám, hogy táncosként elsajátítottam a pedagógus szerepét, és ez lett a leghitelesebb énem. Elképesztő mennyiségű információ átadására vagyok képes ilyenkor, amit a diákjaimnak köszönhetek, hiszen az ő mozdulataik, kérdéseik teszik a bennem rejlő ürességet gazdag dialógussá. Rendkívül inspiráló, amikor ránézek valakire, és látom, hogy mi az, amin változtatni kell vagy lehet. Például, ha észreveszem, hogy elég a táncos testének a súlypontján alakítani, és attól a vállát is másképp fogja tartani, és máris merőben más lesz az eredmény. Ez földöntúli!

Hogy a kérdésedre is válaszoljak: nagyon sok aspektusa lehet annak, hogy megértsük a működésükre vonatkozó jellemzőket akár fizikai, akár lelki, akár idegrendszeri szinten, és engem ez érdekel: a működés, azaz működésem, a traumáim, esendőségem és a biomechanikai jellemzőim. Nagyon szeretem az ősi filozófia, a Tao kérdését: Mi vagyok, ha nem gondolok se jóra, se rosszra?

PRAE.HU: Lényegesen kevesebbet koreografálsz.

Már nem koreografálok. Levettem ezt a szót a nevem mellől.

PRAE.HU: Akkor mit írjak a neved mellé?

Táncművész, táncpedagógus, művészeti vezető. De hiába írjuk ki, sokan koreográfusnak fognak nevezni, igaz, ha csak két előadást kell mondanom, ami miatt ezt kicsit sem bánom, akkor: #Orfeusz #Eurüdiké és Egy faun alkonya. Viszont inkább szeretném a táncművészt, táncpedagógust, művészeti vezetőt. Ezek inspirálnak, ezekben érzem jól magam. A Willany Leó Improvizációs Táncszínház, aminek művészeti vezetője vagyok, az sem egy társulat, hanem közösség, ahol jelenleg tizenhat táncművész dolgozik, akik a beérkező fellépési lehetőségekhez és a saját projektjeinkhez képest rotálódnak. Szeretném, ha több vendégművésszel dolgozna a közösségünk, Kaméleon sorozatunk is ezt a célt szolgálja. Így nem az történik, hogy a Grecsó Zoltán koreografál, hanem az, hogy tehetséges alkotók kommunikálnak. Nemrég Vadas Zsófia Tamarával volt bemutatónk, hamarosan pedig Réti Annával fogunk együttműködni. Anna nagy szünet után velünk dolgozik először új előadáson, elképesztően büszke vagyok arra, hogy tudjuk őt inspirálni. Április közepére terveztük a bemutatót, izgatottan várom.

PRAE.HU: Családias közösség, tegyük hozzá! A visszajelzések alapján számodra könnyen megy a közösségi munka.

Sokáig mégis szorongtam miatta az alkotás alatt, bemutatók előtt, előadások után. Számomra nagy jelentőséggel bír minden kritika. De amikor ma arra gondolok, hogy milyen lehetőségeket adhat a Willany Leó a táncművészeknek, akkor katarzist érzek. A Willany Leó művészei sosem rutinként tekintenek a munkára, mindig beleteszik a szívüket. Ezért tudok bennük hinni. Néhány napja volt egy előadásunk egy vidéki gimnáziumban, ahova hajnalban indultunk. Nem fogok szépíteni, reggel kilenckor egy személyautóból kiszállva: nehéz táncra perdülni. Így lenyűgözött, hogy a táncosok semmilyen nehezítő körülménnyel nem foglalkoztak. Amikor az iskola alagsorában elkezdődött az előadás, egyszerre ordított a színpadról művészi attitűdjük, hivatástudatuk, jelenlétük. Hajlandóak mindent beletenni és kihozni magukból a lehető legtöbbet. Szerintem ez ritka, és ilyenkor mindig értelmet nyer a folyamatos küzdésünk.

PRAE.HU: Állandó mozgásban vagy. Pihenésről ne is kérdezzelek?

Ide menekülök. Munkafüggés. Nem éppen kellemes, de kezelhető. Időként egy-két összeomlással persze. Emlékszem, az előbb említett gimnáziumba oda hívtak sok tehetséges sportoló diákot, mondván, hogy ők igazi örökmozgók, és ezért nézzenek meg minket. De csak arra tudtam gondolni: nekem ezt a fajta rákényszerítést még mindig nagyon nehéz elfogadni. Mert ha ezek a gyerekek valóban olyan sokat mozognak mindennap, akkor nekik arra igényük van. Nem azért mozognak sokat, mert gimnasztikára járnak, hanem azért járnak gimnasztikára, mert igényük van rá.

A túlmozgékonyság nem diszfunkcionális működés, hanem a génjeinkben van, jó lenne, ha mindig tudnám használni a jó oldalát! Legtöbbször ott rontom el, hogy küzdök ellene. A tudatosság hiánya ott okoz szenvedést az én életemben, hogy próbálom racionalizálni: azt gondolom ilyenkor, nem azért szenvedek, mert nem tudok egyhelyben maradni, hanem mert nem akarok. Vagy csak görgetem magam előtt a teendőlistánkat, mindig találok magamnak egy újabb feladatot, és közben elfelejtem, hogy nem a tengernyi feladat volt előbb, hanem magam vagyok ilyen.

Fotó: Hartyányi Norbert