PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád? 

Úgy gondolom, a „kortárs-komolyzene”, amely kategóriába zeneszerzői tevékenységem jobbára besorolható, éppolyan réteg- vagy akár szubkultúra, mint sok minden más, mint ma már talán szinte minden. Igaz, eléggé sokszínű (de más szubkultúrák is azok). Mindenesetre ez is „közösségi zenei jelenség”, vagy legalábbis van ilyen vonatkozása. Az sem mond ellent ennek, hogy ebben a kultúrkörben alapértéknek számít a személyesség és a függetlenség – ez is sok zenei, életstílusbeli szubkultúrára igaz. Szóvá is szokták tenni, hogy a punkok, rockerek és hasonlók, miközben egyéniségről, függetlenségről, lázadásról beszélnek, valójában „valamilyen divatnak, közösségi elvárásrendszernek hódolnak be”. Csakhogy szerintem az a helyzet, hogy körülbelül mindenki, aki az önazonosságát keresi, alkotóként vagy bárhogy, végül e kettő közt kell hogy kifeszítse valahol a saját identitását: a függetlenség és a közösség közt. Azt hiszem, elég kevesen képesek rá, sőt 100%-ban talán senki, hogy teljesen „magányos farkasként” találja meg önmagát – és nem is kell. A kortárs művészet újító, lázadó, autonómiát kereső törekvései éppúgy megkövetelték maguknak a közösségi dimenziót, mint a fiatalok különféle szubkultúrái – annak korlátozó, elvárásos és divatszerű veszélyeivel együtt.

A kérdés személyes részére adott válasz nem könnyű. Annyi mindenféle módon jelent meg ez a kérdés az életemben, hogy az adekvát válasz körülbelül egy részletes önéletrajz lenne. Igyekszem dióhéjba helyezni... Különféle okokból, a széles körű, intenzív művészeti életbe sose tudtam bekerülni, mindig csak afféle külsősként, annak viszont örülök, hogy akként belekerülhettem. Az okokról itt nincs hely színt vallani. Tizenéves koromban a közösséget körülbelül két barátom, Bartók György és Szervác Attila jelentette számomra, mind emberileg, mind szakmailag. Rengeteget improvizáltunk együtt, mindmáig adok a véleményükre, és bárminemű alkotásaim kiemelt közönségének tekintem őket, persze sokakat másokat is. Később ez a kör bővült – lényegében Szervác Attila találta ki, hogy legyen egy „zeneszerzői műhelyünk”, ahol lehetőleg hétről hétre közösségi autodidaxist művelünk (függetlenül attól, hogy a tagok közül sokan zeneakadémiai zeneszerzéshallgatók voltak, vagy lettek), megmutatjuk egymásnak és véleményezzük egymás kompozícióit. Ez meg is valósult – ebbe a társaságba hármunkon kívül Ajtony Csaba, Alföldy Gábor, Bolcsó Bálint, Simor Vera, Szalai Kati, Varga Judit és Várkonyi Tamás járt rendszeresen, és még néhányan mások, alkalmanként. Évekig működtünk, koncerteket is tartottunk, jobbára a Zeneakadémia kupola- és tízes termében. Aztán volt pár év, amikor Veres Bálint esztéta-doktorandusz barátommal (aki akkoriban aktívan zongorázott, fagottozott, énekelt és komponált) dolgoztunk együtt, végül egyetlen koncert született ebből a kooperációból, ahol Purcell, Kurtág és a mi kettőnk műveiből állt össze a műsor.

Volt aztán egy olyan időszak, amikor valóban szinte teljes elszigeteltségben, ki lehet mondani, hogy „az asztalfióknak” írtam – és meg kell mondjam, örülök neki, hogy volt egy ilyen időszakom. Nekem ez kellett. A technikai-gyakorlati jellegű szakmai tudásom fejlődésének nyilván nem használt. Mégis, szellemileg, szükségem volt rá. Sok előadatlan kompozíció is született ebben az időszakban, de egy közülük, a ...Sustinere… című, körülbelül félórás, kórusra és vonósnégyesre írt darab a Belvárosi Szent Mihály templomban, Farkas Mária vezényletével elhangzott. Ez egy újabb közösségi dimenzió, éspedig az egyházi zene felé történő, meglehetősen ambivalens eredményű nyitás volt az életemben. Ebben a darabban sok minden volt, Tomás Luis de Victoria-motetta (teljes terjedelmében), németavantgárdos (Lachenmann, Holliger) szélsőséges hangszer- és énekhang-kezelés és hang-dekonstrukció, és magyar nyelvű bibliai szöveg gregoriánszerű dallammal. A darabnak volt összefogó formai-szellemi koncepciója, de el kell ismernem, a hallgató számára valami miatt mégse tudott mindez meggyőző egységet alkotni. Ma kicsit máshogy csinálnám. Mindenesetre nagyon érdekes reakciókat váltott ki: volt, aki „a 21. század Máté-passiójának nevezte”, szakmabeli ismerőseim körül többen érdekesnek találták, de a fent említett diffúziót szóvá tették. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a kórus zongorakísérője, aki nagyon utálta a darabot, Vidovszky: Schröder halála című művéhez hasonlította, amelyet nemkülönben borzalmasnak tartott (és valóban, a fokozatos dekonstrukciós technika közös volt a kettőben, csak ez nálam aztán megfordult, és egy glóriás dúrakkordba torkollott a végén).

Az utóbbi évtizedemről most nem mesélnék részletesen, csak el tudom ismételni: örülök, és hálás vagyok, hogy néha meghívtak egy-két projektbe, hogy a Thrensemble Horváth Balázs vezetésével többször is előadta egy meglehetősen nehéz darabomat, és hogy néhány alkalommal a CentriFuga koncertek egyik szerzője lehettem.

„Populáris műfajok”? Nos, itt el kell mondjam, hogy afféle Dr. Jekyll és Mr. Hyde-történetként, pár évvel ezelőtt felcsaptam rockzenésznek, és két koncert erejéig lelkesen billentyűztem a Daruma zenekarban. A Daruma dalszerző-vezetője tanítványom volt a Százhalombattai Művészeti Iskolában, később kiment Japánba, így a zenekar feloszlott. Kizárólag saját dalokat játszottunk, saját szövegre, japán nyelven. Nyugodtan azt lehet mondani, hogy ez egy „szerzői zenekar” volt, és (visszatérve a közösség és autonómia kérdéséhez) meg kell mondjam, a zenekar dalszerzője az egyik legöntörvényűbb, mondhatni legönfejűbb alkotó, akivel valaha is találkoztam. Egyébként akik ismernek, tudják rólam, hogy mindig is „látens rocker” voltam, és a progresszív rock / metál mindig is nagy hatást gyakorolt rám. (Faith No More, Radiohead, Dream Theater). Talán az a zeném, amiben a legkonkrétabban jelen van mindez, az Átfestett (ön)arckép című zongoradarab. Ez a darabom is intertextuális, hiszen az első hangtól az utolsóig egy komolyzenei sláger átkomponálása, ugyanakkor valójában „látens rockosításról” van szó: jó néhány résznél hozzáképzelhetőek a torzgitárok, basszusok, dobok, a befejezés elhangolt csilingelését pedig nem kis részben a Daruma-dalok hasonló hangulatú „zenedoboz”-szólói ihlették.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben? 

Én abban, ami vagyok, amilyen vagyok és ahová tartozom, jobban szeretem az „előnyöket”, vagy inkább értékeket látni, a hátrányokkal túl sokat nem akarok foglalkozni. Az persze tény, hogy sajnos a mai politikai rendszerekben is van bizonyos mozgástere a kormányoknak arra, hogy eldöntsék, kit támogatnak, kit hagynak élni, és kit csinálnak ki. A helyzet e téren sokat javult az utóbbi pár száz évben, de azért egy adott helyen tartózkodni még ma is lehet előny vagy hátrány. Magyarországon pedagógusnak lenni például nem nevezhető egy túl előnyös élethelyzetnek, de azért túl lehet élni. Független alkotónak lenni, illetve egy díjazás nélküli főhivatást művelni és amellett megélni – talán naiv vagyok, de attól tartok, alapvetően mindenütt körülbelül ugyanolyan lehet. Amíg van mit enni – egész jó. Nem vágyom arra, hogy gázsiért komponáljak. Még sokért sem. Na jó, nagyon sokért esetleg. (Ez vicc volt.)

Én általában otthonosan, érzelmesen kötődöm az életem és tevékenységem területéhez és helyszíneihez. Bár nem itt nőttem fel, majdnem húsz éve lakom a 13. kerületben, és volt olyan nyár, amikor jóformán alig hagytam el. Szeretem ezt a környéket, tágasságát és változatosságát, néha utcánként egészen eltérő, kaotikus, de nyugodt hangulatát. De hajlamos vagyok a Tejútrendszerünket és vagy száz további galaxiscsoportot tartalmazó Virgo Superclusterre is az otthonosság érzelmességével gondolni. Egyébként is szeretem a clustereket. (Update: most olvasom: olyan 7 éve nevesítették a csillagászok még tágabb otthonunkat, a Laniakea szuperhalmazt, amely a Virgón kívül vagy százezer további galaxishalmazt tartalmaz.)

A magyar kultúra gazdagságáról kellő felkészültség hiányában itt nem állok neki értekezni. Felsorolhatnék olyanokat, mint Arany, József Attila, Pilinszky, Weöres, Ottlik, nemrég elolvastam Krasznahorkai új regényét, amelyben a kritika (olyanok is, mint Radnóti Sándor) nagyot csalódott, tényleg különös mű, de nekem sokat adott, mondhatni: előnynek érzem, hogy elolvashattam. Zenében pedig nekem Bartók nagyon-nagyon fontos – ezt se tudom itt kifejteni. Az 1950 utáni évtizedek magyar zeneszerzésére egyre erősebb nyugati orientáció volt jellemző, de azért ezek a zenék, mint Szőllősy, Kurtág, Vidovszky és igen, az 1956 után Nyugaton élő Ligeti életműve is, szerintem nem születhettek volna nyugati zeneszerző tollából. Lehet, hogy a magyar filmeket nézve egyértelműbbek ezek a dolgok, de én például nagyon jellegzetes magyar, vagy legalábbis kelet-közép-európai hangulatot érzek az amerikai minimálzenét „honosító” 180-as csoport zenéiben, talán A pók halálát emelhetném ki Faragó Bélától, de Melis sok művében is. A pók halála szíven ütő kettőssége: remény, haladás az új felé és valami mély, frusztrált melankólia. (Egyébként néhány más kultúrához is erősen kötődöm, például az angol költészethez, Hopkins, Eliot – mindig elolvasom eredetiben is, és ilyenkor mindig úgy érzem, mintha tudnék angolul, de ez szerintem nem az én naivitásom, hanem a költészet csodája.)

A magyar zeneszerzéshez visszatérve, Szőllősy mesterműve, a 3. Concerto volt talán az utolsó, ahol a bartóki örökség egyértelműen egy új stílus alapjaiba tudott beépülni. Későbbi műveiben ez ugyan kevésbé explicit (a 3. Concerto gyakorlatilag az idézetig is elmegy), de attól még nyugodtan mondhatjuk, hogy a gyökerek ebben a műben jól látszanak, és a kontinuitás később is nyilvánvaló.

Egy olyan darabomat csatolnám ehhez a témához, amely a maga módján szintén a magyar zeneszerzés régebbi, parasztzenei ihletésű vonulatához nyúl vissza. Semmilyen szempontból nem hasonlítanám Szőllősyhez, sőt, lehet, hogy ugyanolyan kérdéses az eredmény, mint az első kérdésnél említett kvázi-egyházi darabom esetében. Mégis ideillőnek érzem, és vállalom ezt az elejétől végéig egy magyar népdalon alapuló fuvoladarabot. Ugyanúgy minden egyes hangjában fel- és átdolgozás, mint az Átfestett (ön)arckép.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

Az első kérdésre adott válasz első mondatait ismételhetném el: "amit csinálok, az gyakorlati megvalósulása, működése szerint rétegzene, szubkultúra, megvan a maga elsődleges közönsége". Természetesen arról nincs szó, hogy a kortárs komolyzene közönsége valamiféle szakmaiság mentén kellene szerveződjön, még ha a gyakorlatban viszonylag sok is köztük a szakmabeli. Végképp nincs róla szó, hogy ez a közönség jobb, magasabb ízlésű lenne, mint más stílusoké. Az egyoldalú, hierarchikus elitizmust elutasítom. Viszont rögtön hozzáteszek három dolgot. Az egyik: teljesen természetes, ha az ember a saját kultúrköreit kivételes értékek letéteményesének érzi. Valószínűleg egy rocker (rajongó vagy zenész) a kedvenc zenekarára mondja azt, hogy „szerintem ez a legjobb zene a világon”. És ez a véleménye komoly, és az egyetemes kultúra átláthatatlan szövetében megvan a maga jelentősége annak, hogy ő, egyként a sokból, ezt komolyan így gondolja. És amikor valaki azt mondta (nem emlékszem, ki volt), hogy „a h-moll mise a legnagyszerűbb dolog, amit ember valaha alkotott”, ez (jó esetben!) sem más művészeti ágak, sem más kultúrkörök, vagy kultúrák, népek lenézését nem jelenti (lásd majd a negyedik kérdésnél is).

A másik: ebben a kultúrkörben, amelyben én dolgozom, nagyon erős az igény arra, hogy a konkrét zenekultúránál is egyetemesebb, szellemi, kozmikus, teológiai, stb. értékek hordozójaként tekintsünk a zenére, azaz, a saját zenénkkel kapcsolatban is egy ilyen igény töredékes megvalósulását feltételezzük. Ez áttekinthetetlenül sokféle viszonyrendszert hoz létre az egyéni szabadság, a hagyomány és az egyetemesség közt. Akik a hagyománytól való elszakadást teszik meg programjuknak, azok is az egyetemességet keresik, sőt elkerülhetetlenül valamilyen szellemi hagyományhoz is kötődnek (mint például Cage a buddhizmushoz). Mindenesetre ebben a kultúrkörben közös vonás, hogy semmilyen közönségnek, a sajátunknak az igényeit sem akarjuk teljes mértékben kiszolgálni. Nem ez a fő cél. (Megjegyzem, egy ismert rocksztár is, amikor a rajongók ezrei fordultak el tőle egy stílusváltás miatt, annyit mondott: nem a rajongóknak írok, hanem saját magamnak). A harmadik a legfontosabb: ahogyan Michel Serres mondja, a zene egyetlen nagy óceán. „Végtelen tenger, amely fürdeti és elárasztja az élőlényeket (…) és mielőtt bárki kifejezné magát, vigasztalja azt, aki sír, és örömmel tölti el azt, aki dicsőít”. A Zene „célközönsége” ténylegesen minden ember, minden állat, az angyalok, és ha laknak valahol valakik, akár a Laniakeán kívül, ők is. Sőt, amennyiben ima, akár maga Isten is. Igen, van darabom, amely talán a legjobban „lefedi a választ”, de hogy miért, azt most nem tudom kifejteni: 

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja? 

Régi gondolat, hogy bár végső soron egy világ van, ez a világ olyan sokszínű, hogy érzékelésünk számára „világokról” beszélhetünk. Már a modern sci-fi előtt is voltak sokan, akik kultúrákat, világokat, nyelveket találtak ki, és ez nem csupán fantáziálás, hanem a világsokféleség megértésének az eszköze. Ma ez különösen fontos lenne, hogy a Mással mint mással, különbözővel tudjunk találkozni – és éppen ebből jöjjenek létre valódi átjárások, köztességek és keveredések. Nekem természetes, hogy mindent a saját kultúrámból nézek, amely nem egy, a többitől elhatárolt kultúra, hanem elhelyezkedés egy hatalmas hálózatban – van, amihez közelebb, van, amitől távolabb. Azonban néha a háló egyes távolabbi helyeiről származó zenék is úgy hatnak rám, mintha teljesen az „enyém” lenne: például az iráni (de Franciaországban lemezeket készítő, ma már a gyerekeivel együtt létrehozott együttessel turnézó) dobos, Djamchid Chemirani 1976-ban felvett improvizációit akárhányszor meg tudom hallgatni, tulajdonképpen: mint zeneműveket. Pár éve a Trafóban tartott hangversenyük pedig életem legnagyobb koncertélményei közé tartozik. Ennek a zenének a ritmikai kozmosza és dramaturgiája revelatív hatással volt és van rám. De sok más Európán kívüli zenében, hangrendszerekben, struktúrákban éppen (felvállalom ezt a „csúnya” szót) az „egzotikum”, a számomra szokatlan, különleges volta az, amit (nyilván az eredeti intenciótól nagyon eltérő) esztétikai minőségként érzékelek. Mivel azonban a zeneszerzésben is gyakran éppen ezt keresem, a szokatlant, újat, furcsát, egyetemesebben: a Mást, a Találkozást, ilyenképpen nagyon is fontossá válhatnak számomra.

Hogy mi hozhat változást? Hallgattam nemrég egy zenét a neten, az volt ráírva, hogy „Decolonize your mind”. Tipikus nyugati elektronikus könnyűzene volt, ám minden dalban jópofa távol-keleti hangrendszereket, mikrotonalitásokat használt. Kifejezetten tetszett, de nem volt az az érzésem, hogy „dekolonizált” zenét hallok. Akár gonoszan túlozva azt is mondhatnám: tipikusan egy, a gyarmati kultúrák iránt kedvesen érdeklődő gyarmatosító szelleme áradt belőle. De ne legyek gonosz, valójában semmi baj nem volt vele. Napjainkban továbbra is természetes, hogy Takemitsu Böhm-fuvolára írt európai kottaírással, sőt, ha megint csak gonoszkodni akarnék, az Itinerant kicsit olyan, mintha egy, a japán sakuhacsi-zene hatása alatt levő nyugat-európai zeneszerző írta volna, míg, ha egy nyugati zenész próbál meg tradicionális sakuhacsi-zenét csinálni, az pont olyan lesz, mint ha egy nyugati zenész próbálna meg tradicionális sakuhacsi-zenét csinálni. De megint nincs egészen igazam: azért Takemicu művészete mégiscsak mélyen keleti, japán művészet – de egy olyan világban, ahol Európa kultúrája elkerülhetetlenül az egész világot elárasztja. Na és az is igaz, hogy amikor én Magyarországon origamival foglalkozom (közel napi rendszerességgel hajtogatok), akkor a japán mesterek és tradicionális modellek jelentik az egyik meghatározó alapot a tevékenységemhez. Szóval szerencsére ma már régóta nem egyoldalú a folyamat. Ugyanakkor paradox módon az, hogy Debussyre és Poulencre hathatott a gamelán, Reichre az afrikai zene, stb. – mindez akár a gyarmatosítás következményének is tekinthető. Az igazi dekolonizáció éppen az lenne, ha mindenki bezárkózna a saját kultúrájába?...

Befejezésül, lábjegyzetben, de fontosnak szánva egy példa arra, hogy milyen értelemben fér mégiscsak ránk, nagyon is, a „dekolonizáció”, avagy inkább egyszerűen csak a nagyképű elitizmus leépítése. Nézzük meg az interneten több helyen is, mit írnak a „heterofónia” fogalmáról: „a többszólamúság kezdetleges formája, amely...” Mármost a heterofónia: hasonló vagy azonos melodikai magvú, de kisebb vagy nagyobb mértékben eltérően variáló szólamok egyidejűsége, kettőtől akár 10-20-ig, ahol az összhangzás egyszerre esetleges és rendezett. Rendezett káosz. Ez az a szerkesztésmód, amely az európai zenét felszabadította a szigorú összhangzattan alól, és az ázsiai, gamelán, thai, koreai, afrikai és számtalan más kultúra zenéjének hatására megnyitotta a többszólamú európai komponálás új fejezetét. A heterofónia az a szerkesztés, amely Reich, Ligeti, és az egész 20.századi többszólamúság, a mikropolifónia és a folyamat-zene egyik megtermékenyítője volt. Természetesen ezek után eredeti, ősi, hagyományos formájában sem kéne hogy pofánk legyen ahhoz, hogy „kezdetlegesnek” nevezzük. Ahogyan a 12. századi Notre Dame-repertoár Perotinusnak tulajdonított orgánumait és conductusait, és az azokban megnyilvánuló döbbenetes sokszínűségű és szabadságú többszólamú gondolkodásmódot sem.

Végezetül: örülök annak, hogy a Virgo Szuperhalmazról (bár a név, a Szűz csillagkép neve nem keresztény eredetű) akár Jézus anyja is eszébe juthat az embereknek, de ugyanennyire örülök, hogy még tágabb otthonunk, a Laniakea az őskori polinéz hajósok tiszteletére hawaii nyelvű nevet kapott, amelynek a jelentése: mérhetetlen égbolt.