Biztosan te is csináltad azt gyermekkorodban, hogy másokkal versenyeztél, ki bírja legtovább a víz alatt egy levegővel. Nyerni akartál, ezért lent maradtál, ameddig lehet, és hangosan levegő után kapkodva jöttél fel, miután már teljesen kiürült a tüdőd. Talán olyan emléked is van, amikor viccből lenyomták a fejedet a víz alá, de már túl sok, túl rég vagy lent a víz alatt, elfogyott a levegőd, és kapálózol, mert ez már nem vicces, és fulladozol. Halász Rita első regénye, a mély levegő az utóbbi emlékre hasonlít. Csapkodsz és üvöltesz a víz alatt, küzdesz akkor is, amikor már lilul az arcod. („…a két gyereken kívül nincs semmi, nem vagyok senki, eltűntem...Csak mint anya vagyok jelen…”)

Ma már egészen természetes a válás. Nincs semmi különös abban, ha egy házasság kudarcba fullad. Okok: megcsalás, kiszeretés, az egyetértés hiánya, „fiatalok voltunk”, „mást szeretek”, és a regény esetében az egyik legkomolyabb ok: erőszak. (E tárgyban a közlemúltban született regényekről itt lehet bővebben olvasni – a szerk.) Igen, megvisel mindenkit, akit érint, mi újat tudna még bárki is mondani? Halász Rita tud. Nagy levegő, és itt is van Vera, a harmincas anya, éppen férjétől költözik édesapjához egy durva veszekedés után. A közösen felépített Izabellából vissza a zsúfolt, koszos, gyermekkori lakásba. Hárman húsz négyzetméteren.  Itt még nem tudjuk, mi történt, mi is ülünk a kocsi hátsó ülésén, és a hóesésben utazunk az új élet felé, ahol talán kapunk levegőt.

A regény egy évet ölel fel, gyorsan haladunk, az idő múlását mi is látjuk az ablakon kitekintve, a kötet 12 + 2 fejezetből áll, az utolsó kettő a megoldás után nyújt rövid bepillantást Vera életébe. A történet a romokban heverő házasságától való menekülés pillanatában kezdődik, a nő menekül Pétertől, aki előírja neki, hogyan nevelje a gyerekeket, hogyan vezesse a háztartást, verbálisan és fizikailag is bántalmazza őt. Elképesztően fullasztó. Vera története meneküléstörténet, szabadulástörténet. („Elképzelem, ahogy ordítok. Ököllel ütöm a matracot, a párnába fúrom a fejem, a takaróba harapok, de csak fekszem mozdulatlanul.”)

Tehetetlenség. Ordít a szövegből. Mit tegyen a bántalmazott Vera? Adjon még egy esélyt férjének, Péternek? Menjenek párterápiára? Keresse a boldogságot gyerekkori szerelménél, Ivánnál? Esetleg kezdjen el kokózni egy haverral? Mi sem tudjuk, mi lesz a megoldás, sejtelmünk sincs, mi is csak bambán kapkodjuk a fejünket, és a levegőt. De valójában nem csak Veráról süt a tehetetlenség, nagyjából minden szereplő be van ragadva (ha nem az összes). Verának válással példát mutató szülei közül édesapjánál megállt az idő, sem ő, sem a környezete nem változik. Vera alkalmi szeretője, Iván, megcsalással gyanúsítja feleségét, de saját tetteit nem tekinti hibáknak. Péter Verához hasonlóan művész, mégis évek óta egy multicégnél dolgozik. („Kit rugdosol a földön eszméletlenre? Megnézem jobban, azt látom, saját magamat.”)

A regény nem a megszokott lineáris módon vezeti fel a szálakat, a jelenből gyakran visszaugrunk a múltba, Vera gyermekkorába, a gimibe, vagy házassága kezdeteire, de sokszor előfordul, hogy valamiféle hallucinációban találjuk magunkat, Vera képzeletében. Először tátott szájjal bámulunk, most mégis mi a fene történik, miért van nála egy dobócsillag, és mit keres a táskájában egy nuncsaku, majd újra jelen, újra a valóság, és már minden tiszta. Vagy nem. A dialógusok nem hagyományos módon vannak jelölve, az egész regény egyes szám, első személyű belső monológ, a párbeszédeknél a felek nincsenek szétválasztva, felsorolásként követjük a történetet, a szeparálás hiányában gyakran összefolynak a beszélgetések, nem teljesen egyértelmű ki mit mond. („De egyedül azt tanultam meg, hogyan kell kussolni, mert akkor voltam jó, ha kussoltam.”)

Mintha Vera sohasem beszélne. Vagy ha beszél is, olyan mintha nem a valóságot beszélné. Csak fecseg, és nem mond. A szokatlan párbeszédekben halljuk néha őt, de sokszor csak a másik fél válaszaiból lesz világos, hogy Vera mit mondott, mit kérdezett, mit válaszolt. Időnként utalgat arra, hogy elmesélt mindent kokainozás közben, de mi ezeket nem halljuk, nekünk az emlékképek és a víziók adják a legtöbb információt. Ez a némaság igencsak frusztráló, rá akarunk kiabálni Verára, hogy mondja ki, neki van igaza, hogy az ő szempontja is valid, bízzon magában. Elvétve vannak olyan pillanatok, amik igaziak, amikor Vera levegőhöz jut és őszintén reagál, például mikor A kis hableányt meséli a gyermekeinek, és elsírja magát, amikor a mesebeli lény odaadja a hangját az öregasszonynak. („Butaságot csinál. Nem volna szabad lemondania a hangjáról.”)

A szereplők közül senkivel sem tudunk azonosulni, nem is akarunk, Verával sem, neki inkább hangosan szurkolunk, hogy sikerüljön, bár sem ő, sem mi nem tudjuk, hogy mi az a bizonyos cél, valamint cseppet sem vagyunk hangos drukkolók, mert belezuhantunk a mély vízbe, ahol sötét van és hideg, tehetetlenül csapkodunk Verával, és keressük a napfényt a víz alatt.

A vízen kívül a levegő motívuma is hangsúlyosan megjelenik, Vera többször említi, hogy olyan, mintha valaki ülne a mellkasán, valami súlyos, mindenhonnan ránehezedik a nyomás. Ezt a folyamatos légszomjat, a visszatérő testgörcsöket egy valóban megtörtént emlék okozza: férje rátérdelt, és fojtogatni kezdte. Gyógyulása érdekes módon, az úszással és a vízzel kezdődik meg.

A kötetben Halász Rita nem a virágnyelvet beszélve kerülgeti a kényes témákat, teljesen nyíltan beszél a szexualitásról, aktusokról, és a kokainhasználatról is. Hasonlóan természetesen tálalja a különböző szereplők valláshoz való hozzáállását. Teljesen hétköznapi téma, nem viszi túlzásba, néhol gúnnyal a hangjában könnyít, vagy nehezít az olvasói élményen. (Különösen frappánsnak találom Szent Rita, a reménytelen ügyek védőszentjének megjelenítését.)

A kötet címe után hiányzik a felkiáltójel, hiszen ez egy rejtett utasítás. Kedves olvasó, végy egy mély levegőt, és úgy kezdj bele. Letehetetlen olvasmány, ahogy elkezded, magával ránt a víz alá, és te lélegzetvisszafojtva megdermedsz, majd lélegzethiányban verdesel. Várod, hogy felszabadulj, magadba szippantsd az újat, és szabadon lélegezhess. („…beszívom a levegőt, mindig be, a tüdőm telítődik, be, be, be, nincs kifelé, nem tudom kifújni. Ki kell fújnom.”)