A Műút nagy múlttal rendelkező folyóirat, amely nemrég számos változáson esett át. A miskolci Közösségi Pont Alkotóműhely címmel szervezett beszélgetést az új szerkesztőség tagjaival alkotásról, életről és a lapról. Barcsai László nyitó kérdése a szerkesztők saját élményeire irányult, és az első alkotás emlékére, tapasztalatára.

Jenei László elmesélte, hogy elsőként egy verse jelent meg, még gimnazistaként, a híres miskolci iskolában, a "Földesista" időkben. A megjelenésre és a további szépirodalmi tevékenységre egy magyartanára buzdította, olyannyira, hogy az iskola klubhelyiségében még felolvasóestet is szervezett neki. Mókásan megjegyezte, ez azóta is karrierje csúcspontjának számít – jóval később azért a  próza világába is belekóstolt. Kőrizs Imre távolabbról indult, hiszen ő "képzőművészettel" kezdte: gyerekkorában szakadatlanul teljesen egyforma Vuk figurákat rajzolt. A kisrókákon aztán hamar túllépett, ő maga elsős-másodikos korában írt verset, amire egy Weöres majom-vers buzdította, úgy gondolta: “ilyet ő is tud.” Az első komoly, értékelhető verse szintúgy a gimnáziumban íródott.

Mindkettejük életében hamar találkozott szerkesztés és írás, amiben persze az olvasás és annak szeretete jelentős szereppel bírt.  Kőrizs azt mondta, sokkal több kritikát ír manapság, mint verset – noha szerinte a kettő ugyanabból a forrásból táplálkozik. A fordítás is eltolja a kreatív energiákat, de leszögezte, hogy ez sokszor pozitív hatás. Egy verseskötetben való elakadáskor is segíthet egy más típusú munka: az arcátlan utánzás azért persze szinte mindig tudatos. Jenei számára az olvasás életforma, olyannyira, hogy már képtelen különválasztani a szerkesztői munkát ettől a folyamattól. Egy regényhez való anyaggyűjtés és a kedvtelésből való olvasás között hamar elmosódnak a határok. A hatások elől ugyanakkor, úgy fogalmazott, ő örökké menekül, mert túlzottan könnyedén elmerül egy neki tetsző stílusban. A Proust-könyveket gyakorlatilag mindig maga mellett tartja mostanában – szinte megszállottan követi minden napját a szöveg. A Műútnál először – nagyjából tíz – évig egyébként kritika rovatot vezetett, a szépirodalmi szerkesztés később érkezett hozzá – az viszont olyasmi, mint a kincskeresés. Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy aki azt mondja, mindennemű külső behatás nélkül írta meg a Nagy Művet, egyszerűen hazudik. Azonban annyi igaz, hogy minden saját életnek van szabályrendszere, az életmű magát alakítja – a fő útvonalról úgysem terhet le semmi.

Barcsai folytatta ezt az irányt a következő kérdéssel: minden írót foglalkoztat, hogy vajon kell-e figyelni a kritikára, vagy egyáltalán kell-e hallgatni a kritikusokra? Jenei szerint részletkérdésekben, bizonyos döntésekben segíthetnek a más irányból érkező megközelítések, de az írás alapvetően öntörvényű. Egy anekdotát idézett ezzel kapcsolatban: pár évvel ezelőtt Bodor Ádámmal beszélgetett Miskolcon, és a barátok között való “szövegköröztetés” jelenségéről beszélgettek. Azt kérdezte, hogy Bodor meg szokta-e mutatni a szövegeit másoknak, mire ő lecövekelt és némi gondolkodás után azt felelte: “Megmutatni? Na az volna szép, szó sem lehet róla!” – Ő maga is így gondolja, ehhez tartja magát szépíróként. Számára Bazsányi Sándor az egyetlen szűrő, akin át kell mennie a szövegnek. Kőrizs Imre azt mondta, ő kevésbé szigorú, akár két-három ember is ellenőrzi az írásait, de főként stilisztikai szempontból. A végső döntések már inkább csak technikai ügyletek, mondja mosolyogva: ez most megy a válogatásba, vagy majd ráér az összesbe? 

Ezután főszerkesztőként kérdezték Jenei Lászlót a viharos Műút évekről, és arról, hogy mi történik majd ezek után. Jenei kijelentette, hogy a megpróbáltatásoknak vége. Kiemelte, hogy az innovációk elsősorban a portálon látszanak most, elsőként erre volt a legnagyobb szükség. A multimediális tervek megvalósításában a megnyert pályázatok fognak segíteni, teljes lesz a megújulás. Abba is beavatta a hallgatóságot, hogy 12 új munkatárs csatlakozik a laphoz, akik gyakornoki és technikusi feladatokat látnak majd el, és egy-egy rovat képviselői lesznek. Két példát is említ: a “Kikötői hírek” a világirodalmi hagyományokhoz nyúl vissza – két vagy három évet kényszerszünetben töltött a rovat –, ezt Szirák Anna szerkeszti majd; és említi még a “Holtsávot”, ami a populáris irodalom szemléje. Rámutatott, hogy most érkezett a laphoz a szépirodalmi rovat új szerkesztője, a beszélgetés másik partnere, Kőrizs Imre is, aki az érkező anyagok felől egy személyben dönt majd. Leszögezte, hogy a decemberi lapszámot látva főszerkesztőként nagyon elégedett. Említette még a Miskolci Egyetemről érkező Tasi Réka docens személyét, aki a lap új korrektora lesz majd, és összességében megállapította, hogy a megújuló csapat biztosan nagyszerű.

Barcsai ezután a szépirodalmi rovat kérdését vette górcső alá. A pozíció az elmúlt években sokszor cserélt gazdát, Kőrizs most Mezei Gábor kétéves turnusát vette át. A szerkesztő felhívta a figyelmet a rovat régi hagyományára, és azt mondta, hogy egyedülálló módon saját karakterrel rendelkezik a magyar szcénában, ami főként a fiatalokra épít. Elmesélte, hogy ő maga nagyon régen szintén küldött verseket a lapnak, és még élénken emlékszik, hogy szerette volna őket “műútasítani,” kevés sikerrel: az akkori szerkesztők mást választottak, és tartja magát ahhoz, hogy ez így volt helyes. Ez is mutatja tehát, mennyire meghatározó, jelentős rovat ez, és abban mindig is élen járt, hogy segítette a kezdőket. Azt hangsúlyozta, hogy továbbra is szeretné a kevésbé ismert írókat és költőket megszólaltatni, de ezentúl egy olyan koszorút képzel maga elé, ahol nagy nevek keretezik a fiatalokat – így majd, azt reméli, egymásra irányulnak a reflektorok. Ez a cél.

Jenei erre reagálva bólint, ő ezt pontosan így akarta, és reméli, hogy nem kap majd negatív felhangot Kőrizs számára ez a kisebb sorsfordítás, és örömét fejezte ki, hogy ilyen jól megy az együttműködés. Kőrizs hatalmas örömmel vág bele a feladatba, ugyanakkor elmondta, nem felejti, hogy párhuzamosan ezzel a kritika rovat felelőssége szintúgy óriási: egy írói pálya kezdetén nem is a megjelenések száma, hanem a fogadtatás és a visszhang a fontos, mert az ad elsőként karaktert egy szerzőnek. Ezt a szempontot, a saját kritikusi múltját sem akarja maga mögött hagyni, amikor egy szöveg felett ítélkezik.

Jenei ezután a lap rendezvények szempontjából körvonalazódó terveit ismertette. Folytatódik a nagy sikerű, A Műút a könyvtárba vezet című rendezvénysorozat, amelynek számtalan pódium projektje volt már. Ennek idén a Földes Ferenc Gimnázium ad otthont, és három fő tengely, az ifjúsági irodalom, a kötelezők és a kortárs irodalom kategóriák mentén zajlanak a beszélgetések, és a meghívottak is ehhez idomulnak – néha persze teljességgel szerző-központú az egész. Beharangozta, hogy december 9 és 15-e között illusztris társaság, Dragomán, Grecsó Krisztián, Simon Márton lesz majd a Műút vendége. A méltán híres tehetséggondozó Szöveggyár még technikai okokból nem kapott nagy hírverést, de leszögezte, hogy jövőre sem fog elmaradni, ám kissé átalakul, struktúráját tekintve. A havilapok kiadása egyelőre leterheli a szerkesztőséget, igen nehéz feladat az ilyesmi, mondta, de a lap műhelymunkája olyannyira kiváló, hogy ezt a hagyományt semmiképp sem hagyják veszni. A Factory, a miskolci Vasgyár területén továbbra is helyszínt biztosít a projekt számára, hátránya, hogy csupán a melegebb, tavaszi-nyári napokon működtethető. És mi egyelőre még nyakig vagyunk a télben. 

A beszélgetés záró kérdése a pályakezdőknek üzen: Kőrizs azt tanácsolja, aki tollat ragad, az elsősorban olvasson, és csak aztán mutassa meg a tanárának, barátainak, mit alkotott. A csatornák mindig megvannak, és meg is fogják találni őket – a magyar szak innen már a következő lépés. Példaként hozza a most induló kreatív írás kurzusokat Miskolcon, ami szintén segíthet bizonyos elsajátítható szabályok tekintetében. Csak a campusig kell elsétálni. Végül bemutatták az új, decemberi lapszámot: a csodálatos illusztrációkkal ellátott folyóirat ezentúl mindig kiállításokkal összekapcsolt, sokszínű és előremutató projekt lesz majd. 

Fotók: a miskolci Közösségi Pont hivatalos Facebook oldala