Fehér és piros dobozok, növények, karosszék fogad a színpadon, Papp Gyopár látványa. Nehéz témákról lesz itt szó, ez már a bevezetőből kiderül: abortusz, vetélés, kilökődés, az anyává válás bonyolult fokozatai. Nem is baj, hogy a sötétben először csak Szegvári Júlia hangját halljuk, ahogyan felvilágosít minket a fentebb említett témakörökkel kapcsolatos, az elméjében rejlő, elfojtásokkal teli dobozokról. Az elhangzó történetek mind valósak, szögezi le Szegvári. Azután szép lassan besétál a többi szereplő is. Az elején még játszom a gondolattal, vajon kihez melyik történet passzol, ám aztán a nagyon is szuggesztív dallamú és kemény szövegekkel bíró dalbetétek abszurditása, a lányos „csevelyek” hangulatát idéző, dinamikusan egymást váltó történetszálak elfeledtetik velem a párosítás kényszerét. No, meg a tény is, hogy mindegy, ki meséli a sajátját, ki másét, a tabusítás és szégyenérzet okozta fájdalom és gyötrődés úgyis közös.

A kockákról kockákra, eseményekről eseményekre váltó hat alkotó a színpadon egymást is figyeli és egymást is hallgatja. A közönség részévé válnak együtt és külön-külön. A könnyes tekintetekből és olykor rekedt mondatkezdésekből érződik, hogy nem is akármilyen figyelemmel bírnak egymás iránt a színészek.

Földes Esztert rég láttam ennyire felszabadultnak és energikusnak. Kellő dinamikával érzékelteti, miken is mehet át egy frissen anyává váló nő, miután korábban már átesett egy művi abortuszon. Szegvári Júliának inkább a története erős a barátja által követelt elvetetésről, mintsem előadásmódja, amely néha kissé egyhangúnak tetszik egy olyan színésznőtől, aki amúgy nagyon széles eszköztárral rendelkezik. Fullajtár Andrea természetében és hangjában is karcosságot képvisel, a Manna produkciójában sem tagadta meg önmagát. Markáns színpadi jelenlétébe azonban észrevétlenül belecsempészi törékeny és érzékeny oldalát, amitől sokak mindenféle prekoncepciója semmissé válhat a „kemény nőket” illetően. Megpillantjuk az „emberi” Fullajtárt.

A produkciós vezetőként ismert Gáspár Anna természetessége és hétköznapi léte tökéletesen képviseli a „tényleg bármelyik nővel megeshet” kategóriáját. Csábi Anna pedig hozza a maga laza, ironikus és humoros, ugyanakkor gondolatait karakánul megfogalmazó figuráját, amellyel sokszor ellensúlyozza az esetek súlyosságát. Sebők Maya nagyon sokáig a háttérben, monoton hangon mondja be mikrofonjába az eljárás során kiejtett durva, megszégyenítő mondatokat vagy közli a hivatalos, orvosi diagnózisokat. Később, mint doktornő, ő is megosztja saját fájdalmas vetélését, amely párosul a több száz hasonló esetet végigcsinált és látott orvos nyomasztó lelkiismeretfurdalásával, bűntudatával, kimerültségével is. Sokrétegű, bár kissé hirtelen váltó alakítás az övé.

A minimál díszlettel dolgozó, a szavak erején alapuló előadásban a fénytechnika és a hangkulissza segítségével a nők – mert itt most inkább nőkről, mintsem „csak” színészekről van szó – beavatnak még minket és egymást a műtétek folyamatába, az e téren felmerülő orvosi kommunikációs hibákra és a férfiakkal való empátia hiányára is. A könnyes tekintetekből és olykor rekedt mondatkezdésekből érződik, hogy nem is akármilyen figyelemmel bírnak egymás iránt a színészek.

Az előadás komolyan igyekszik a tabutéma minden szegmensével foglalkozni és azokat legalább párbeszédindító módon felmutatni. Éppen ezért olykor túl sűrű is a szövet. Sebők monológja a legszerteágazóbb, ezért ő kicsit ki is lóg a főként a saját szempontjukból mesélő szereplők közül, az egyébként jó egyensúlyokkal dolgozó előadás itt picit meg is billen. Ahogyan Szegvári nagymamájaként csupán a végén színre lépő Tordai Teri is aránytalanságot csempész az estbe. Ebben a kicsi szerepben is megkapó jelenléttel bíró Tordai játéka a „csak még egy” plusz aspektus behozataláról, semmint releváns szerepről van szó. A múlt században történt abortuszélményét elmesélve a színésznő képviseli az elhallgatás idővonalát. Hogy már akkor is és azóta se, és ezen változtatni kell, mert ez nem szégyen. Érthető gesztus a sokrétűség érdekében, mégis, talán itt is igaz a mondás: a kevesebb néha több.

Viszont önmagában ez az előadás sokkal több a hallgatásnál, az elfojtásnál és a minden negyedik nőben szunnyadó szégyenérzetnél. A darab a kimondás maga. A zárójelenetben minden színész kivesz a számára megfelelő mennyiségű rongybabát, és beszélget kicsit angyallá vált magzatával. Minden babát lehet várni is és teherként is megélni. Az elítélés súlya, a fájdalom, a szégyenérzet és a megbélyegzettség érzése azonban csak teher lehet a nő és a férfi számára egyaránt. A Minden negyedik ezen kíván könnyíteni. A nézők pedig, úgy érzem, szeretnének részt venni a közös teherviselésben.

Minden negyedik
Előadják:
Csábi Anna
Gáspár Anna
Földes Eszter
Fullajtár Andrea
Sebők Maya
Szegvári Júlia
Tordai Teri
A hang : Széles Tamás
Látvány: Papp Gyopár
Zene: Szegvári Júlia
Mozgás: Bodor Johanna
Dalszöveg: Seitz Attila
Fényterv: Váradi András
Hang:  Ragó Annamária
Rendezőasszisztens: Fazekas Anna
Produkciós vezető: Gáspár Anna
Rendező: Csábi Anna
Bemutató: 2021. január. 18.
Radnóti Tesla Labor