Orbán Bence, a Kötetlenül sorozat társszervezője a megszokott módon köszöntötte az est vendégeit, kiemelte, hogy a legfontosabb, hogy a közönség ne csak a publikációk által, hanem személyes is megismerje a fiatal pályakezdő alkotókat. Horváth Florencia ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott, és arra kérte Weeber Luca Borbálától, hogy néhány vers felolvasásával kezdje a beszélgetést. A 19.19 másodperc, valamint az Érintő és a Becehegy című versek megadták azt est alaphangulatát. Pontos és gördülékeny sorai sokak számára megmaradtak, mintha „csengés lenne a fülkagylódban”, ahogy az a 19.19 másodperc című versben is elhangzik.

Florencia ezt követően arról kérdezte Borcsát, hogy mennyire meghatározó számára az, hogy vidékiként került az irodalmi életbe. Meglepő válasz érkezett, Borcsa elmondta, hogy habár Budapesten született, valójában „mindenhonnan származik”, hiszen rengetegszer költöztek korábban. Sokszor megfogalmazódott benne a kérdés, hogy hogyan tudja meghatározni magát a lakhely, az otthon tematikáján kívül.

Mégis az otthon volt meghatározó számára abban, hogy már négyévesen olvasni kezdett, sőt, a szülei sokszor féltették, mert még a zebrán is könyvvel a kezében ment át. Évekig csak prózai művekkel találkozott, ráadásul – jegyezte meg nevetve – a költőkről azt hitte, kihaltak.

Egy Erzsébet-tábor során ismerkedett meg Papp-Für Jánossal, illetve az irodalmi alkotói közeggel. Florencia ennek kapcsán arra volt kíváncsi, hogy hogyan kezdett publikálni, illetve váratott-e magára az írás, mivel Borcsa ekkor még csak tizenöt éves volt. Elmesélte, hogy az első Hajdúböszörményi Írótábori élményét követően kezdtek megjelenni versei, korábban csak iskolai és egyéb helyi pályázatokon nevezett a szövegeivel.

Mindezek ellenére Borcsa gimnázium után pszichológia szakon folytatta tanulmányait, jelenleg a mesterfokozat megszerzésén fáradozik. Úgy gondolta, hogy a szak jó lehetőség lehet arra, hogy összefűzze érdeklődési köreinek sokaságát – már a versekben is érdekelte az emberi gondolkodás és annak működése, valamint a biológia és a természet szépségei. Ezért is vált számára központi kérdéssé, hogy a saját szépirodalmi műveiben is tudjon ezzel foglalkozni. Kezdetben a meseterápiával való megismerkedés és a szimbólumalkotás pszichológiai vonatkozásai segítették ebben.

Borcsa szerint minden dolog hat a szövegeire, amivel kapcsolatba kerül, ezért is építkezik gyakran erős ingerekből, benyomásokból. Megemlítette, hogy a most induló alkotói generáció egyik nagy motivációja lehet a közlés kényszere, de ez egyben akadályozhatja is őket abban, hogy visszataláljanak az írás alapvető öröméhez.

Kiemelte, hogy mostanra tudatossá vált számára, hogy csak akkor írjon, ha van miről beszélnie.

Mivel a szövegeit hosszú ideig szerkeszti, ezért az alkotás folyamatát nagyrészt ez teszi ki. Florencia kérdésére Borcsa kicsit be is engedte a közönséget alkotói műhelyébe, elmesélte, hogy közlés előtt mindig alaposan átnézi a szöveget, a visszakapott korrektúra pedig erre új lehetőséget ad. Ebben a folyamatban általában meg is mutatja verseit olyan embereknek, akiknek a véleménye meghatározó számára. Kiemelte, hogy szereti az alapos kritikát, sőt, a negatívakból legalább annyit képes tanulni, mint a pozitív visszajelzésekből. Ebből fakadóan sokszor akár évekig is dolgozik egy-egy szövegen, amely véleménye szerint a mostani generáció egyik sajátossága is egyben.

Borcsánál azonban ez azzal is párosul, hogy akár évekig nem publikál – fejben cipeli a szövegeket, kvázi készen akarja leírni őket, a lehető legcsiszoltabb állapotban. Ennek kapcsán elmondta, hogy a líraműhelyeken való részvétel ezeken a technikákon sokat fejlesztett, általában mindenhonnan „hazavitte” a számára fontos dolgokat. Egy-egy visszajelzés mérlegelése azonban kulcsfontosságú, hiszen a szöveg és szerkesztő mindig más.

Kiemelte, hogy szerinte a jó szerkesztő nem ragad le a formai-technikai elemeknél, képes belépni nem csak a szövegbe, hanem az alkotó terébe is. Elmesélte, hogy az egyik szövegét úgy vitte el líraműhelyre, hogy volt benne két olyan pont, amikkel nem tudott mit kezdeni, de a szerkesztő azonnal felismerte őket anélkül, hogy azokról külön beszélt volna.

Az emberi test, a mozgás, a biológiai folyamatok gyakran témául szolgálnak Borcsa verseiben, ezt támasztotta alá az elhangzott Szégyen, Aki a fecskéket, valamint A Telep címűek, melyekben a biztonságérzet és a halál motívumai is megjelentek: „tenyeredben a vonalakat már mind mélyre tapostam” – olvassa Borcsa. Több helyen kiemelték vele kapcsolatban, hogy az újholdasok versnyelve érezhető a szövegein, de szerinte ez nem tudatos.

Az általa különösen kedvelt szerzők között mégis Nemes Nagy Ágnest említi elsőként, a kortárs alkotók közül pedig Sirokai Mátyás és Zilahi Anna, valamint Szvoren Edina is hatottak rá.

Ahhoz azonban, hogy ő maga is prózaírásba kezdjen, sokkal több időt kellene szentelnie az irodalomnak, ugyanakkor vannak olyan ötletei, amikből szívesen írna akár novellát is.

Fontos számára a pszichológiai pálya, amelyet a családja – az írással együtt – nagyban támogat. Folyamatosan tartja a kapcsolatot azokkal az alkotókkal, akik segítik a fejlődésben. Ha pedig végképp visszavonulásra van szüksége, akkor otthon, magról kezd nevelni új növényeket.