PRAE.HU: Zongorista és zeneszerző is vagy egyszerre. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két minőség a művészi tevékenységedben?

Az utóbbi évek során a zongora eléggé elmaradt a zeneszerzéstől, zongoristaként nem vagyok annyira aktív. Máshová került a fókusz: elsősorban komponálással, tanítással és menedzsmenttel foglalkozom. Ami megmaradt, az az, hogy a zeneszerzői munkamódszerem rendkívül zongoraközpontú, illetve ha bármit le kell játszani vagy fel kell venni, az könnyen megy.

PRAE.HU: Sokszor kiemelik, hogy nőként sikerült ennyi eredményt elérned ebben a férfiak által uralt társadalomban és szakmában. Mit szólsz ehhez?

Nekem ez a különbségtétel mindig is furcsa volt, mert a nemem semmi hatással nincs arra, hogyan dolgozom. A zene, amit írok, nem azért ilyen vagy olyan, mert nőnemű vagyok, és kollégáknál sem látok hasonló összefüggést. Az tény, hogy a társadalmi és szakmai környezet nagyon férfiközpontú. Ha valaki nőként akar sikeres lenni, két dologgal mindenképpen számolnia kell. Az egyik, hogy nagyon sok férfival és kevés nővel fog együtt dolgozni, amit tudni kell kezelni. A másik pedig az, hogy állandóan ki fogják emelni a női mivoltát, mintha valami egészen más kategóriába tartozna. Az, hogy mindezzel folytonosan szembesülök, egyrészt ösztönöz, hogy minél jobban teljesítsek, másrészt rettenetesen zavar és megnehezíti a dolgomat. Bécsben ebben a tekintetben könnyebb, mint itthon. Ha egyenrangúvá akarjuk tenni a nőket a férfiakkal, akkor több évszázados látásmódot és kultúrát kell megváltoztatnunk, végső soron nemcsak az egyenlőség, hanem a társadalom és a szakma fokozódó gazdagsága érdekében is. Bizonyos országok ezt a tudatos munkát korábban kezdték, és nagyobb lépésekben haladnak, mint Magyarország. Bécs rendkívül pozitív példa, maga a koncertélet és az egyetem is, ahol dolgozom. Az Universität für Musik und darstellende Kunst Wien az elmúlt évtizedekben az egyik legfőbb céljául tűzte ki azt, hogy az utánpótlás kinevelése, a szakmai lehetőségek biztosítása során támogassák a nemi sokszínűséget, és egyenlő esélyekkel indítsák el az új generációt a pályán. A tanárokat nemtől függetlenül ugyanúgy kezelik; nekem sem hátrányom, sem előnyöm nem származik abból, hogy nő vagyok, tehát nem kell semmiféle nyomást éreznem emiatt.

PRAE.HU: Évek óta elsősorban Bécsben élsz. Fontos neked a lakhelyválasztás a művészi teljesítményed szempontjából?

Nem fontos, főleg most, a pandémia alatt. Az, hogy fizikailag hol tartózkodom, majdnem mindegy, mert a munkám döntő hányada egyedül zajlik a stúdiómban, azoknak a folyamatoknak a nagy része pedig, amelyekben más emberek is részt vesznek, már a pandémia előtt áthelyeződött a digitális térbe, hiszen a projekteken egyre több országból, kontinensről érkező művészekkel dolgozunk együtt. Sokat írok például filmzenét, miközben a filmek 90%-a nem is Bécsben készül, és a zenei felvételeket sem ott készítjük el. Előfordul, hogy odautazom, de általában nélkülem is működik a folyamat. Ami valóban fontos, az az izgalmas, kreatív közeg, a benyomásokban gazdag környezet, mert ez óhatatlanul hat a művészek munkásságára; ezt azonban, úgy gondolom, magunknak is meg tudjuk teremteni, ha szükséges. Persze az is lehet, hogy mivel az európai kultúra egyik fellegvárában élek, természetesnek veszem, amit a várostól kapok: nem is tudom felmérni, mit veszítenék, ha elköltöznék Bécsből.

PRAE.HU: Tekintesz-e valamit sikernek a zeneszerzésben?

A siker szót, a sikeres jelzőt mindig kívülről kapja az ember, de nem feltétlenül áll összefüggésben azzal, belülről hogyan érzi magát. A díjak, felkérések, a közönség elismerése külső visszajelzéseknek számítanak, amelyeket el lehet könyvelni sikerként. De nem kell rögtön ilyen nagy dolgokra gondolni: szerintem már az is siker, ha az ember megél abból, amit csinál. A belső érzés legalább ugyanilyen fontos, ezt nem is sikernek hívnám, hanem elégedettségnek. Egészen más paraméterek határozzák meg, mint a külső visszajelzéseket: számomra siker, ha meg tudok írni egy szerintem jó darabot. Amikor zenét szerzek, mindig kihívásokat állítok magam elé; zenei problémákat találok, amelyeket szeretnék megoldani a műben. A munkafolyamat elég hosszú, tele hullámvölgyekkel. A végén létrejövő művészi termék jobb esetben megvalósítja azt, amit elterveztem, vagy rájövök valami más jó megoldásra, rosszabb esetben kudarcot vallok vele – de még ezekből az esetekből is sokat lehet tanulni, és az többé tesz.

PRAE.HU: Érdekel téged, hogy az emberek miként fogadják egy darabodat, szempont ez számodra az alkotás során?

Igen, koncerteken is szoktam figyelni a közönség reakcióit. Ez valószínűleg részben abból fakad, hogy sokáig voltam színpadon zongoristaként, és hozzá vagyok szokva a real-time visszajelzéshez, a közönség folytonos érzékeléséhez. Valahányszor komponálok, minden darabnál jelen van a fejemben a leendő közönség. Nem mint kiszolgálandó tényező, hanem egyszerűen szeretek arra gondolni, mit válthat majd ki belőlük a zeném, hiszen egy darab nemcsak a színpadon kel életre, hanem a befogadók fejében is új életet kezd. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy a zeneszerzés magva független a közönségtől. Aki zenét ír, annak célkitűzései vannak, és elkötelezett az iránt, amit meg akar valósítani a műveiben. Engem feltartóztathatatlan késztetés hajt, hogy írjak, mert van mondanivalóm, és ez a késztetés, sőt küldetés mindennél erősebb.

PRAE.HU: Látsz jó külföldi módszereket, kezdeményezéseket arra, hogy segítsenek a kortárs zeneszerzőknek jobban bekerülni a koncertéletbe és a közönség tudatába?

Németországban például nagyon erős az úgynevezett Musikvermittlung hagyománya. Pedagógiai jellegű kortárszenei programokat szerveznek: a darabokat elviszik az iskolákba, ahol különféle oktatási módszerekkel, a diákok aktív részvételével dolgozzák fel őket. Az énekóra például úgy is kinézhet, hogy egy féléves projekten dolgoznak. Megismerkednek néhány kortárs zeneszerzővel és eddigi pályájukkal, beszélgetnek arról, mit jelentett zenét írni régen és mit jelent ma, követik új darabok születését, kreatív feladatokat kapnak, a félév végén pedig elmennek arra a koncertre, ahol ezeknek a zeneszerzőknek a művei szólalnak meg. Így nevelik ki a jövő reménybeli közönségét. Itt, Bécsben pedig máig remekül működik az a hagyomány, amely a Wien Modernnel kezdődött: egy hónapon át napi 2-10 koncerten, nagy termekben, nagyszámú törzsközönség előtt hangzanak el kortárs darabok. Egy ilyen hagyományt azonban lehetetlen máról holnapra felépíteni, Magyarországon rettentő aktívan kellene érte küzdeni. Abszolút követendő példának tartom többek között azt is, amit az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál az elmúlt 7 évben elért. A kortárs zenére leselkedő legnagyobb veszély az, hogy magába fordul. Ha egy koncerten a zeneszerzők, zenészek és közönség is mind egymás ismerősei, ott nagy baj van. Bécsben ezt a bezártságot különféle módszerekkel igyekeznek oldani. Nagyon népszerűek például a kötetlen beszélgetések. Legutóbb Berlinben és Hamburgban adtunk olyan koncerteket az Ohrknacker sorozat részeként, amelyeken mindössze egyetlen, nagyjából húszperces darab szólal meg – ez egy teljes koncert zenei anyagaként nagyon kevésnek számít. A mű egyszeri megszólalása után a zeneszerző és a zenészek beszélnek róla, a közönség pedig kérdezhet tőlük, ez tart úgy 40 percig, végül pedig újból, most már kevésbé szűz füllel is meg lehet hallgatni a darabot. Ezt nagyon szeretik, de 30-50 embernél nagyobb közönséggel nem lehet megvalósítani, hiszen bensőségesebb, közvetlenebb légkört igényel.

PRAE.HU: Szerinted mekkora az iskola jelentősége ma a zeneszerzés-képzésben?

Most már elméletben minden adott ahhoz, hogy internet-hozzáférés és minimális stúdiófelszerelés birtokában bárki megtanulja a szakmát. Közben viszont az autodidakta tanulásnak is megvannak a maga buktatói. Mivel minden rendelkezésre áll a digitális világban, még nehezebb kiválasztani, merre menjünk, mivel foglalkozzunk – kell egy térkép. Szerintem az iskola legfontosabb feladata, hogy ezt a fajta mentorálást biztosítsa. Amellett, hogy bizonyos technikai alapokat át kell adni, a zeneszerzés rendkívül személyre szabott képzés. A tanárnak nemcsak a szakmai előmenetelre kell figyelnie, hanem követnie kell a diák személyiségfejlődését is, ami szoros bizalmi kapcsolatot feltételez, bármely életkorban. Azért is szükség van az oktatási intézményekre, mert megnövelik a fiatalok esélyeit azzal a kapcsolatrendszerrel, amelyhez képesek hozzájuttatni őket. Az autodidaktáknak a kapcsolatokat is teljes mértékben maguknak kell felépíteniük, ami nem lehetetlen, de sokkal nehezebb.

Mindmáig úgy gondolom, hogy diákkoromban megtaláltam a számomra legmegfelelőbb megoldást: konzekvensen követtem egy meghatározott utat, de közben sok irányba kitekintettem. Több egyetemen tanultam, kihasználtam az Erasmus-ösztöndíj lehetőségét, részt vettem mesterkurzusokon, és amikor úgy éreztem, tanárt váltottam. Sok embertől, sok országban, sok formában, sokféle megközelítéssel tanulhattam, de elsősorban egyetemi keretek között.

PRAE.HU: Milyen szerepet játszanak a díjak egy zeneszerzői pálya alakulásában?

Mindenképpen pozitív visszajelzést jelentenek, és akár felkéréseket vagy más munkát is magukkal hozhatnak. Ismertebbé teszik az ember nevét, emelik az önéletrajz rangját. A művészi munkásság minőségére nézve viszont nem vehetők abszolút mércének. Léteznek kitűnő zeneszerzők, akik egyszerűen nem versenyzős típusok. Ha valaki nem nyer, az nem jelenti azt, hogy rossz a teljesítménye. A díjak tehát nem egyértelmű jelzések, és nem szabad őket túlértékelni. Főleg, hogy ma már rengetegféle verseny meg díj van, és egyik sem csinálja meg azonnal a fiatalok karrierjét.

PRAE.HU: A klasszikus kortárs zene mellett sokat foglalkozol alkalmazott zeneszerzéssel. Mi indított el ebbe az irányba?

A véletlen. Bécsi tanulmányaim mellett lehetőségem nyílt kipróbálni, érdekelt is, így belekóstoltam, és nagyon megtetszett az üdítő mássága. Ezeken az órákon szintén zenével foglalkoztunk, de egészen más hozzáállással: elkezdtük magunkat kevésbé komolyan venni. Az akadémikus környezet és a színvonal ugyanaz maradt, mégis sokkal lazábbnak, szabadabbnak találtam ezt a területet, és a horizontom is kinyílt. Egy alkalmazott zeneszerzőnek többféle stílusban, képhez és színpadhoz is kell tudnia zenét írni, gyakran szoftverek segítségével, tehát számos plusz képességet sajátítottam el. Kicsiben korábban is dolgoztam színházban, filmesekkel, de ezután a nagy nemzetközi projektek is megtaláltak. Ezek aktív kikapcsolódást jelentenek nekem. Mivel a különféle munkák az agyam egészen más oldalát mozgatják meg, az évadaimat is úgy szoktam megtervezni, hogy minél többféle feladat legyen bennük; az egyik felüdülést hoz a másikhoz képest.

PRAE.HU: Milyen célokat szeretnél még elérni?

Az a legfőbb célom, hogy a kicsit naiv, gyermeki lelkesedésem a zene és a komponálás iránt ne múljon el. Amíg megmarad az az érzés, hogy reggel felkelek, és alig várom, hogy végre leírjam azt az ötletet, ami éjjel eszembe jutott, addig jó úton járok. Amíg szeretem a tanítást, és tudok hinni benne, hogy amit csinálok, az fontos és pluszt ad az embereknek, addig jó úton járok. Ha egy napon ez az érzés, ez a lelkesedés megszűnne, abba kellene hagynom az egészet, és belevágnom valami teljesen új dologba…

Fotó: Raffay Zsófia, Felvégi Andrea, Nagy Attila-Müpa

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Varga Judit tapasztalata, miszerint a zeneszerzés rendkívül személyre szabott képzés. A tanárnak nemcsak a szakmai előmenetelre kell figyelnie, hanem követnie kell a diák személyiségfejlődését is, ami szoros bizalmi kapcsolatot feltételez, bármely életkorban.