Hidas elsőként a kezdetekről kérdezte a két szerzőt, és arra volt kíváncsi, hogy milyen minták voltak előttük a pályájuk indulása idején, és volt-e lehetőségük arra, hogy női példaképeket kövessenek. Tóth Kinga (interjúnk vele itt olvasható) szerint az, hogy Sárváron nőtt fel sokáig nagymértékben meghatározta az irodalomhoz való hozzáállását, hiszen sem a környezetében, sem a tanulmányai során nem találkozott olyan nőképpel, amire példaként tekinthetett volna. Elmondása szerint

a gyerekkori szereplések alkalmával mindig Petőfi akart lenni, és rajongott a háborús versekért, mert egyedül ezt az utat látta maga előtt az alkotás felé.

Később tudta csak meg, hogy Ladik Katalin fellépett Sárváron, hozzá azonban nem jutott el akkor ez az információ, sőt, csak a József Attila Kör egyik táborában hallott először a mára példaképpé vált pályatárs munkásságáról. Amikor megnézte a műveket, rájött, hogy ő ezt ismeri, hogy végre olyan példa állhat előtte, akihez igazán közel érezheti magát. Ladikkal már hosszú ideje levelezett, a személyes találkozásra viszont csak most került sor először, így ez a vasárnap este nemcsak a hallgatóságnak nyújtott különleges élményt, hanem Tóth számára is kiemelten fontos volt.

Természetesen Ladik Katalin (interjúnk vele itt olvasható) is beszámolt a kezdetekről: már húszévesen felesküdött a költészetre. Az alkotás vágya azonban közel sem volt elég, hiszen ő multimediális művész szeretett volna lenni, ami Jugoszláviában meglehetősen szokatlan volt a 60-as években. Férfi minta is kevés volt, női pedig egyáltalán nem létezett, így elmondása szerint csak méricskélhette magát, és találgathatott, hogy hol a helye az irodalomban. Voltak, akik Rimbaud nevét emlegették a verseivel kapcsolatban, ő viszont nem érezte úgy, hogy a mások által megidézett alkotókkal igazán azonosulni tudna.

Nem illett rá az akkor hagyományosnak és elfogadottnak tartott írónői szerep sem. Ladik előremenekült az elvárások elől, mígnem a 70-es években a hasonlítgatások helyett már a bátorságot kezdték emlegetni a nevével kapcsolatban.

Szepes Máriáról és Mallász Gittáról elmondta, hogy eleinte a műveik lettek a példaképei, mert felfedezett bennük egy rokon világnézetet, és csak ezek után kezdett el az alkotók személyével is foglalkozni. Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyvét éppen akkor ismerte meg, amikor ő maga is az angyalverseit írta, így ez a felsőbb lényekkel párbeszédbe lépő szöveg szinte magától megszólította őt, és az egyik legmeghatározóbb olvasmányává vált. Szepes Mária esetében is hasonlóan zajlott az első találkozás: Ladik A vörös oroszlán című művet emelte ki, illetve egy tévéműsorra is utalt, amit a Magyarországra való áttelepülése után látott, és amelyben egy intelligens, művelt, csodálatos jelenségnek látta Szepest.

Hidas a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy hogyan talált rá a két szerző a hangköltészet távolról sem szokványos kifejezésmódjára, és hogy milyen fogadtatása volt ennek a környezetükben. Ladik elmondása szerint korán ráébredt, hogy a versei nem férnek bele két dimenzióba, hiszen ő azt is elő akarta adni, ami a sorok között van: így jutott el ahhoz a hiánypótló tevékenységhez, amit a hang- és a testköltészet jelentett. Sokáig csak az életének egy százalékába fért bele az alkotás, hiszen 50 éves koráig a család, a gyereknevelés és az állandó munkahely töltötték ki az idejét. Úgy véli, későn kezdett el komolyan foglalkozni a költészettel, ezért eleinte minden egyszerre, zabolázatlanul robbant ki belőle. Később tanulta csak meg, hogy hogyan kell „nyesni” a művekből, és jobban az olvasó szenzibilitására hagyatkozni. Mára olyanok lettek a versei, mint egy leveskocka: kezdetben tömörek, majd kibomlanak a befogadó számára. Általános, archetipikus szimbólumokat használ, amiket nem kell túlmagyarázni, mert az ember érzi, hogy mit jelentenek. Ladik elmondta, hogy a tevékenységének szokatlansága miatt eleinte szinte csak negatív kritikákat kapott, díjakról vagy elismerésről szó sem lehetett. Szerinte egy normális ember rég abbahagyta volna, ő azonban nem tört össze, belőle a negatív vélemények dacot váltottak ki, és arra ösztönözték, hogy még markánsabban lépjen fel, és csinálja, amit szeret. Elmesélte, hogy fiatalon egy cigánylány azt jósolta neki, hogy 37 évesen meg fog halni, így azt gondolta, biztos, ami biztos alapon addig mindent meg kell csinálnia, amit tervezett. Amikor aztán a kritikus évben nem történt semmi, azt biztatásnak fogta fel, és folytatta tovább. Az első díját 60 éves korában kapta, szerinte ő valójában akkor kezdett el létezni a magyarországi közönség számára.

Tóth Kinga elmondta, hogy egész kiskorában hallotta belül az alkotásra ösztönző hangot, majd egyszerűen csinálni kezdte, amit a hang diktált neki. Az igazi bátorság ahhoz kellett, hogy ezt a tevékenységet a negatív visszajelzések ellenére is folytatni tudja. Mindig egysávos tanácsokat kapott, általában nem fogadták el, hogy ő több dimenzióban gondolkodik.

Tóth számára azonban az, amit csinált egy élőlény volt: sosem volt kérdés, hogy lélegzik és mozog, és az sem, hogy folytassa-e. Muszáj volt, mert hiába mondták többen, hogy hibás, ő belül mindig igaznak érezte.  

Természetesen rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie, hiszen az egyes szcénák a mai napig nem beszélgetnek megfelelően egymással, az élőlény karjai csak ritkán kapcsolódnak össze. Tóth szerint a német nyelvterületeken könnyebb volt elfogadtatnia magát, azonban arra a kérdésre nem tudja a választ, hogy toleránsabb vagy csak diplomatikusabb az ottani közeg a miénknél. A kihívások ellenére viszont most kifejezetten jó alkotói periódust él meg, több téma is komolyan foglalkoztatja, egy ideje például sokat beszélget apácákkal. Újra és újra meglepődik, hogy milyen fantasztikus nők élnek ezekben a kívülről zártnak és szigorúnak tűnő világokban. Különleges felismerésként említette azt is, hogy a látogatások során a Mária-szobrokban egyre hangsúlyosabban kezdte látni a női testet, így mára ez is fontos témaként köszön vissza a művészetében.

Ezek után betekintést nyerhettünk a két szerző munkásságába: elsőként Tóth Kinga, majd Ladik Katalin hangköltészeti előadásának lehettünk tanúi, végül pedig egy közös improvizációra is sor került. Tóth Unter Wasser singen című, német és magyar szöveget is tartalmazó művét mutatta be a résztvevőknek. A hanghatások és a megelevenedő képek által valóban érezhető volt, ahogy a nyelv „mozog és él, és használja tagjaink”. Ladik előadásában csak a saját hangját alkalmazta eszközként, de ez is elég volt ahhoz, hogy az összes szem rászegeződjön, és bebizonyosodjon, hogy tényleg nem mindennapi az, ahogy ő betölti a színpadot a jelenlétével. A közös produkcióra Ladik egy mesével készült: A kendert szedegető leány című szöveget szólaltatták meg, és amikor Tóth egy kis csengővel az előadás végét jelezte, szinte hihetetlen volt, hogy ez a kerek, minden részletében kidolgozottnak látszó performance a szemünk láttára született meg.

A program hátralevő részében Hidas arról kérdezte a szerzőket, mennyire céljuk, hogy táborokhoz tartozzanak, hogy milyen szerepet játszik az identitásuk kialakításában az, hogy hol élnek, hogy mit képviselnek az irodalomban, és az, hogy nők. Ladik elmondta, számára természetes volt, hogy Jugoszláviában multietnikus környezetben élt, viszont ő mindig magyar íróként tekintett magára. Ennek ellenére sosem akart eljönni onnan, a háború előtt úgy érezte, jó helyen képviselheti azt az irányt, ami hozzá a legközelebb áll. Amikor átjött Magyarországra, azt várták el tőle, hogy válasszon a különböző stílusok között, ő viszont egy egységes magyar irodalmat szeretett volna látni, mert az ő művészetében együttesen voltak jelen a népi gyökerek és a legvadabb szürrealizmus. A feministák is több alkalommal a zászlajukra tűzték a nevét, annak ellenére, hogy elmondása szerint ő sosem elsősorban női művészként határozta meg magát.

Az androgün lényt akarta felmutatni, az egységes és mindenki mással egyenrangú embert, aki történetesen nő.

A női voltát akkor kezdte csak előtérbe helyezni, amikor úgy érezte, a társadalom erőszakos elvárásokat támaszt a nőkkel szemben, azonban sosem akart tömegmozgalomhoz tartozni, inkább magánharcot vívott, amiért sokszor nagy árat fizetett.

Ladikhoz hasonlóan Tóth is kiemelte többek között a magyar nyelv fontosságát, és elmondta, hogy bár németül is alkot, sosem akart leszámolni az anyanyelvével, hiszen számára ez egy varázslat, az önkifejezés legszebben működtethető eszköze. Szerinte jó külföldön élni, de itthon szeretve lenni egészen más. A nőiséggel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy őt sem elsősorban a nemek érdekelték, inkább az élő és élettelen: az első német nyelven írt művéből például az összes személyes névmást kihagyta, hogy ne kelljen háromfelé (nőnemű, hímnemű és semleges névmásra) bontania azt, hogy „ő”. Tóth elmondása szerint őt már nem az elutasítás inspirálja. Az elmúlt években rengeteget puhult, lágyult, és most igazán örömét leli abban a harmóniában, amit az alkotás nyújthat.

Fotók: Oláh Gergely Máté