Már Ungvári Sára tankönyvhasználatról szóló bevezető kérdését követően tartalmas párbeszéd bontakozott ki. Schiller irodalom oktatásakor mindig használ „tankönyvszerű tárgyat”, nyelvtan esetében viszont már sok éve nem. Ezzel éppen ellentétes módszerről számolt be Szakács, akinek a nyelvtanóráin megjelenik a könyv, de emellett saját anyagokra is támaszkodik. Létaynál a tankönyvekre vonatkozó döntés – elmondása szerint – nem egy tudatos folyamat eredménye volt. Az irodalom tanítása során egyre kevesebbet alkalmazta a tankönyvet, helyette az általa készített tananyagok kezdtek el dominálni.

A válaszokban elhangzottak implikálták azt a kérdést, hogy mit is nevezünk tankönyvnek, és ami a fontosabb, mi teszi jóvá azt. Schiller Mariann határozott állásfoglalással rendelkezett a témában. Szerinte a tankönyvírás egy olyan szakma, amelyet annak ellenére, hogy nagyon kevesen művelnek jól, rendkívül sokan gyakorolnak. A szakma kifejezés pedig ebben a kontextusban nem az irodalmi vagy a nyelvészeti ismeretek birtoklására vonatkozik, hanem a szerzői munkára. A tankönyveket ő egy biztos alapként szeretné látni, amelyet a tanár tetszése szerint kiegészíthet, ám ha ezt nem teszi meg, akkor is jó órát tud tartani belőle. Ezzel szemben Szakács Emília nem tudta pontosan meghatározni, milyen a jó tankönyv, de arról van elképzelése, melyik könyv nem rossz. Szerinte megfelelő kiindulást jelenthet az, ha felkelti a diák érdeklődését és inspirációt, támogatást ad a tanárnak is.

Létay Márton a véleményekhez csatlakozva azonban egy válságtapasztalatról számolt be. Szerinte első lépésként meg kell fogalmazni, mi egy tankönyv célja, és általánosságban véve mi az irodalomoktatás célja – ez utóbbi pedig napjainkban már nem egyértelmű. Úgy gondolja, a tankönyvnek a diák és a szöveg kapcsolatba lépését kellene megkönnyítenie, hiszen a műveltségátadásnak a megfelelően szűrt internetes tartalmak is hatékony eszközei lehetnek. Schiller ezzel egyetértve kifejtette, hogy manapság a hatalmas elérhető ismerethalmaz miatt a tankönyveknek biztos pontot kellene jelenteniük, emiatt „a papírkönyvekről nem kellene lemondanunk”. Nem tudja elképzelni azt, hogy irodalomórán egy novellát kivetítsen ahelyett, hogy kézbe adná, hitvallása szerint az irodalomoktatás a szövegekről szól. Létay azonban továbbra is bizonytalanságát fejezte ki a tanítás célját illetően, és egyfajta presztízsvesztést észlelt. Felhívta a figyelmet arra, hogy egyre kevesebb diák választja az emelt szintű érettségit magyarból. Ennek szerinte az lehet az oka, hogy a szemükben nem tűnik kellően kézzelfoghatónak a tárgyi tudásanyag más tantárgyakkal összehasonlítva. Úgy véli, hogy a tanulók igényeire nemcsak a tanárnak, hanem a tankönyvnek is reflektálnia kell.

Ungvári az elhangzottak alapján arra a következtetésre jutott, hogy a jövőben nagyobb szükség lesz tankönyvekre. Megállapításával – megszorításokkal ugyan – de minden résztvevő egyetértett. Szakács Emília szerint ugyanis hosszú távon nagyon életidegen, hogy az irodalomhoz a lexikai tudást társítsunk, helyette az olvasásra nevelésnek kellene a célnak lennie. Ehhez kapcsolódva Schiller vezetőtanárként, valamint ötödéves tanárszakos hallgatók mentoraként kiemelte azt a gyakori jelenséget, amikor a kezdő tanárok a későbbi munkahelyükön elvesztik a gyakorlótanítás során megtapasztalt szabadságot a tantervhez való szigorú ragaszkodás miatt. A kerettanterv legnagyobb hibáját ezzel összefüggésben abban látja, hogy nincs a szónak többes száma, emiatt pedig a tankönyvpiacon is lecsökkentek a választási lehetőségek.

Azonban az adaptivitásnak kiemelt szempontként kell érvényesülnie a tanítási folyamat során, ezért felmerült a kérdés, szükség van-e elméleti megújulásra készülő tankönyvek esetében. Létay Marcell szerint egyértelműen indokolt az újítás, azonban úgy véli, ehhez inkább tanári továbbképzésekre, segédkönyvekre, valamint szakmódszertani könyvekre volna szükség. Ezzel a meglátással Szakács Emília is egyetértett, szerinte sem feltétlenül kell bekerülniük az irodalomtudomány legújabb gondolatainak a tankönyvekbe, hiszen a diákoknak elsősorban biztonságra van szükségük. Véleményére reflektálva Schiller Mariann a kortárs irodalom oktatásának fontosságára hívta fel a figyelmet.

Ekkor Ungvári elérkezettnek látta az időt arra, hogy kinyissa a beszélgetést a közönség felé, hiszen az eseménynek vállalt célja volt hivatalos kereteket biztosítani a tapasztalatcseréhez, az élmények, a bevált gyakorlatok megosztásához. Az első kérdés a kezdő tanárok tankönyvekkel kapcsolatos bizonytalanságára vonatkozott, melynek leküzdéséhez a résztvevők egészen különböző tanácsokat fogalmaztak meg, más-más szempontból közelítettek a problémához. Szakács szerint „az időt és a tévutakat sem lehet megspórolni”, Létay pedig „többet tanult a tanári pályája első öt évében, mint az egyetemen”, így az oktatói magabiztossága a saját tudásából, nem pedig a tankönyvből ered. Ennek azonban Schiller kénytelen volt ellentmondani, szerinte a pályakezdőknek „kell egy olyan taneszközt találni, ami biztos […], ami hiteles”, hiszen az osztály nem kísérleti terep.

A beszélgetés az okostankönyvek és a szülői elvárások témájával zárult. A három tanár pozitívan és bizakodóan állt a digitális nyitáshoz, mivel az online lehetőségek képesek sokféle megközelítést nyújtani egy közös szövegbázishoz. Az alapvető szöveg azonban Létay szerint mindig a szépirodalmi szöveg marad, ezzel szemben a tankönyv csak másodlagos lehet.

Fotók: Ballagó Márton