Több huszonéves fiatal beszélgetése nyomán kukkanthatunk bele egy átlagos cserediák-program fejleményeibe. Bár sokan hivatalosan önkénteskedni jöttek, vagy egyetemen tanulnak egy félévet, ebből nem látunk semmit, inkább a sokféle kulturális háttérből érkezők csoportdinamikája válik hangsúlyossá. A magyarországi Borisz, Elek és Andrea Olaszországban időznek és másoknak küldött üzeneteikből tudjuk meg, hogyan élik meg ezt az időszakot.

Borisz eleinte blogot akar indítani Erasmusos élményeiről, ez a regény kiindulópontja, de Petra, dílere és egyszersmind barátja, kritizálja a bejegyzéstervek stílusát, mivel „olyan, mintha lazázni akarna, de mégis kicsit erőltetett”. Ügyes írói csavar, remek antré, innentől minden gyengébb, vagy kevésbé találó írói eszköz csupán a megszólalók stilisztikai hiányosságait hivatott majd megmutatni. (Vajon, ha ezt a kritikát egy fiktív blogger nevében írnám, lenne alibim?) Tehát ha valami túlírt vagy éppen túl keveset mond, mondhatjuk, hogy így írnak, így beszélnek a fiatalok. De elég magyarázat ez?

Nem tudok elmenni amellett, hogy pedzegessem ezt a szerzői szándékot. Az emberi kommunikációban mindig az a legérdekesebb, amit nem mondunk ki. Az írott kommunikáció, sőt, tovább megyek, a cseten való beszélés nagy hátránya, hogy elvész minden, ami a szavakon túl van: nincs mimika, gesztusok, de még az olyan sokatmondó hangsúlyok is eltűnnek, amelyek képesek árnyalni az egész kontextust. Ebben a regényben is az a legérdekesebb, ami nincs leírva. A szereplők belső vívódásai, reakciói gyakran csak pár szóban vagy emotikonban sűrűsödnek össze. Még akkor is, mikor egy szexuális erőszakot írnak le, vagy a meggazdagodásuk történetét. Tényleg aktív olvasói pozícióra van szükség, hogy értsük, mi történik és kivel, pláne, hogy a beszélgetések kusza hálója tényleg olyan, mint a generációm internetes kommunikációja. Előfordul, hogy egy csoportbeszélgetésben teljesen máshogy mesélnek el egy történetet, mint aztán egy privát levelezésben. Az is túlzás, hogy levelezést mondunk, holott néha a csetnyelvezet csak annyiban nyilvánul meg, hogy egy adott szereplő elmesél egy történetet, beszédpartnere pedig csak különböző hangulatjelekkel reagál. Felmerül a kérdés, van-e egységes csetnyelvezet, netikett, bármi, ami lefekteti a helyes interakciók szabályait. Ez a kérdés azért is fontos, mert itt a saját levelezési, csetelési szokásaim ellenkeztek a könyvben megjelenítettekkel. Halálra sértene az, ha valaki végtelen (még a könyvben is oldalakon át tartó) történetáradásom után egy-egy szmájlival reagálna. Illetve sok emotikon a környezetem csetelési kultúrájában teljesen más értelmezéssel bír, mint amilyen szándékkal a regényben megjelenik. Olyanfajta kellemetlenség volt ez, mint mikor megtanuljuk, hogy bizonyos országokban a bólogatás tagadást, a fejrázás helyeslést jelent. Meg kellett szokni, de idővel átmegy az üzenet.

Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Bódi Péter kiaknázta a csetnyelvben rejlő lehetőségeket. Minden szereplő máshogy ír, van, aki használ rövidítéseket, valaki elhagyja az ékezeteket, van, aki az sms tömörségével jelzi pillanatnyi állapotait. Boriszt mondhatjuk leginkább főszereplőnek, az ő gondolatai vannak a leginkább felhangosítva, karakterében érződik némi grafomán jelleg, mindenről aprólékosan tájékoztat, néha túlságosan is. Beszédmódjában nagyon hasonlít Bódi korábbi regényének, a Hipsternek Bence nevű főhősére. A Hipster olvasásakor a karakter egyik jellemvonásának tudtam be a nagy szentenciákat, általános megállapításokat arról, hogy mennyire más a mostani társadalom, mekkora különbség van a generációk viszonyulásai között (például: „Mi voltunk az utolsó olyan generáció, amelyik képes volt anyagi értékkel nem bíró tárgyakhoz szellemi értékeket kötni.”). Viszont Borisz is hasonlóképpen hajlamos arra, hogy patetikus legyen, szerencsére ritkábban, mint Bence. Mindkét karakter tisztában van azzal, hogy nem csak ő létezik a világon, szembesül szociális problémákkal és megveti azokat, akiknek az anyagi biztonság és függetlenség megadatott. Hogy aztán mégis arra törekedjenek, hogy gyorsan és hamar meggazdagodjanak. A többi karakterről nem tudunk meg sokat, Elek egy arrogáns gazdag manipulátor, az ő alakja abszolút ellenszenves, maximum mások elmesélésében tűnhet kedvesnek, de ez is inkább az emberi jóindulat, mint Elek tetteinek következménye. Ami talán elsőre is szembetűnő, hogy a női karakterek teljesen a háttérbe szorulnak, általában kedvesek és érdeklődők, de nem alakítják a cselekményt, hanem meghallgatják a fiúkat, vagy tudósítanak a történtekről.

Ahogy korábban már volt erről szó, a Hype is olvasható drogregényként, mivel a drog átszövi a szereplők mindennapjait, az ereikben lüktet és kikerülhetetlen része a társasági életnek. Használata természetes, nem rituálé, nem közösségi élmény, alapkérdés, mint egy generációval korábban a jó kávé. Ebben is megmutatkoznak trendek, a marihuána mellett megjelenik a hasis, amit csak azért szívnak, mert az olasz dílerek rossz füvet terítenek vagy herbált, valamint egy újfajta szintetikus szert, amit SM-31-nek, vagyis a neonzöld húsnak neveznek. Ez a neonzöld tabletta képes közös érzékelést előidézni a használók tudatában. Tehát feloldja azokat a nyelvi, kulturális és gondolkodásbeli akadályokat, amelyek megnehezítik a megértést a szereplők között. Idillinek tűnik, de a szer hatása kiszámíthatatlan, hol a színeket érzékelik másként, hol a hangulatokat. A szereplők hagyják magukat rábeszélni, és onnantól kezdve ez a tabletta lesz az újabb főszereplő.

Úgy gondolom, mindannyiunkban van egy zsigeri válaszreakció arra, ha drog jelenik meg egy történetben: csakis tragédiával végződhet, vagy legalábbis a főhősök kiégnek, megcsömörlenek, erkölcsi győzelem, végső tanulságként a szívekbe írjuk, a drog rossz. Bódi pedig mintha ezt a hozzáállást akarná meghekkelni. A Hipster hőseinek is elegük van abból, hogy a társadalom démonizálja a kábítószereket és a szerhasználókat, míg például természetesnek veszi a fiatalkori alkoholfogyasztást. Ebben a regényben a neonzöld hús ugródeszka, lehetőség, amely, ha okoz is némi lelkiismeretfurdalást, mégiscsak a siker záloga. Borisz és baráti társasága a dílerkedéssel válik összeszedetté, megbízhatóvá, magabiztossá. Keserű szájíz? Nincs. Csak egy nagy neonzöld mosoly.

A Hype egy izgalmas kísérlet. Miközben a szereplők egy drog kísérleti alanyai lesznek, az olvasók pedig egy új olvasásmódot próbálhatnak ki. A könyv olvasása alatt megpróbáltam a baráti cseteléseimet szövegegészként olvasni, de borzalmas élmény volt. Minden leírt szó és emotikon mögött lapult egy saját háttértudás, értelmezési keret, amelyet a beszélgetés alanyai állítottak fel és csak ott és abban a pillanatban értelmezhető. Bódi Péternek sikerült egy olyan teret létrehoznia a regényben, amelyben az olvasó is a közös valóság része lehet. Persze ameddig érti a szlenget és érzékeli a beszédtempót. Kíváncsi vagyok, hogyan olvassuk majd újra tíz év múlva.