Lantos László Triceps köszöntötte az érdeklődőket, aki elmondta, hogy a járványhelyzet az ő munkájukra is negatív hatással volt, a klubnak mégis ez a 217. estje. Megköszönte a támogatást a Szépírók Társaságának, illetve arról is beszélt, hogy a klub hogyan kötődik Bada Dadához. Ezután át is adta az est fő résztvevőinek a szót, amit Falcsik a következő felkiáltással fogadott: „Jön a jövő!”.

Röviden bemutatta a két a szerzőt, majd rögtön a kötet kinézetére terelte a szót: a rózsaszín angol nyelvű és a fekete magyar nyelvű szöveg párhuzamosságát vizsgálta, illetve ezek poszt-apokaliptikus jelentését. Kitért a kritikai fogadtatásra és arra is, ő mit olvasott ki a sorokból és a képi anyagból. (A prae.hu művészeti portálon Tillmann J. Attila írása itt olvasható a könyvről.) Számára a pusztulás és a világ folyamatos leépülése jelent meg, amely már az ember saját testéhez is eljut, az is jelzi a bajt. Szerinte a könyv a Föld mostani történéseit örökíti meg. Első kérdését Szegedi-Vargához intézte, arra volt kíváncsi, hogy milyen technikákat alkalmazott a képek elkészítéséhez. A szerző a hirtelen ránk zuhanó digitális világról mesélt, arról, hogy ő személy szerint először ellenkezett vele, majd a könyv kapcsán akaratlanul is munkája szerves részévé vált. Elmesélte ugyanis, hogy éppen Bostonból utazott New Yorkba busszal, amikor megszületett a könyv ötlete, a két órás út alatt pedig végigbeszélték elképzeléseiket Áfrával. Szegedi-Varga ekkor még nem tudta, hogy a könyv készítése alatt folyamatosan úton lesz, ám később rájött, hogy ha még akarna is kézzel rajzolni, festeni, nem tudná megteremteni a megfelelő körülményeket.

A következő kérdés Áfrához szólt, és arra irányult, milyen elképzelései voltak a szövegekkel kapcsolatban, mire számított, hogyan fogadják az olvasók a sokszor teljesen egyező, máskor pedig nyelvenként egymástól eltérő verseket. Áfra felemlegette az olvasói leveleket: számos olyan üzenetet kapott, amikben nyomdahibákról írnak neki. Elmondta,

számára egyértelmű volt, hogy a kötet dekonstrukciós logikája alapján az olvasó arra következtet, az angol és a magyar szövegek direkt csúsznak egymásba, ami tulajdonképpen nem is akadályozza az olvasást, mégis meggyűlt a bajuk már a nyomdával is, ugyanis sok időt kellett ott tölteniük, hogy teszteljék, hogyan néznek ki az adott oldalak.

Ezután a munkafolyamat előzményeiről beszélt, amikor ő a debreceni Modemben dolgozott, Szegedi-Varga pedig egy Látványműterem nevű projekt kísérleti alanya volt. Beszélgetni kezdtek a mesterséges intelligenciáról, a klímakérdésről, a jelenleg uralkodó poszthumán állapotról, és egyáltalán, a képzőművészet és a szöveg viszonyáról. Áfra azt is elmondta, kutatási területe a képzőművészeti szöveghasználat, Szegedi-Varga pedig rengeteget kísérletezett korábban az új kifejezésmódokkal. Megismerkedésük után rögtön elkezdtek azon gondolkodni, hogy közös projektbe kezdenek, végül abból dolgoztak, ami első beszélgetésük meghatározó témája volt.

Falcsik ekkor arról beszélt, hogy sokkal több van ebben a könyvben, mint amennyi elsőre felfedezhető, amit Szegedi-Varga is megerősített. Elmondta, miközben készült, tulajdonképpen

mindenféle egyéb kommunikáció nélkül, a kötetterv által „beszélgettek” egymással.

Arra is kitért, akár szakirodalmat is írhattak volna ezekről az élményeikről, de a közös alkotás sokkal fontosabb volt számukra. Áfra azzal egészítette ki, hogy előre csak egy munkamódszert beszéltek meg, adva ezzel egy útvezetőt a közös munkának, ezáltal nem magyaráztak, hanem dolgoztak tovább azzal, amit a másik küldött. Véleménye szerint

folyamatosan meglepték egymást, illetve nem alakult ki semmilyen hierarchikus rendszer kettejük és munkáik között, a szövegnek és a képeknek ugyanannyi súlya és jelentősége van a könyvben. Nincs szó illusztrációról, hanem aki kezében tartja a kötetet egy végtelen egymásba ágyazódást figyelhet meg.

Ezután a két szerző közös felolvasása következett, az angol nyelvű részek Szegedi-Varga, a magyar nyelvűek Áfra tolmácsolásában hangzottak el. Falcsik kiemelte, a szerzők hihetetlen pontossággal mutatták be bolygónk és az emberiség jelenlegi állapotát.

Azt gondolom, itt is az történt, ami az irodalom felől érkező értelmezők esetében történni szokott, a munka nagy része Áfrának lett tulajdonítva, holott ő maga hangsúlyozta már számos könyvbemutatón, amiről korábban ez alkalommal is szó esett, közösen építette, fűzte egymásba Szegedi-Vargával a képeket és a szövegeket, lényegében kettejük önálló munkája kapcsolódott össze. Illetve Áfra azt is elmondta, ő maga nem fogalmaz olyan jól angolul, hogy ezeket a részeket írhatta volna, így tehát az angol nyelvű szövegek is Szegedi-Varga munkái.

Szó esett még a személyesség és a magasabb szerveződési szintek közötti kapcsolatról, hiszen az egyik grafikán Szegedi-Varga és Lukács György arca mosódik egybe, egy másikon pedig egy felépített karakter Szegedi-Varga saját testét idézi, de megjelenik az automatikus írás is. Áfra elmondta,

a mesterséges intelligencia kérdése és a világ teremtettsége, tovább terjeszthetősége mindkettejüket nagyon izgatja. Végül az emberfogalomról beszélt, arról, hogy magunkról kell másképp gondolkodnunk ahhoz, hogy másként tudjunk gondolkodni a természetről. Szegedi-Varga zárszavai azt hiszem, találóak: „nem tudtuk, hogy fog-e működni, de az volt a célja ennek a kollaborációnak, hogy túllépjünk egy kicsit saját határainkon”.

Még egy szövegrészlet felolvasásával zárult a moderált beszélgetés, ami tulajdonképpen a hely dadaista szellemisége miatt nem a megszokott értelemben zajlott, hiszen a házigazda nem feltétlenül kérdéseket tett fel, inkább megfogalmazta véleményét, olvasatát, a könyv egyes részeivel kapcsolatos gondolatait. A beszélgetés tartalmazott meghökkentő gesztusokat, sokszor a gondolatok, szavak sokaságában nehéz volt eldönteni, mire figyeljen az ember, azonban az elhangzottak – annak ellenére, hogy a nem először voltam a kötet bemutatóján – izgalmasak és tanulságosak voltak.

Általában a kötetbemutató események itt véget is érnek, ez esetben azonban még nem erről volt szó. A közönségből kiválva az Opál Színház tagjai adták elő fónikus-zenei performanszukat, megidézve ezáltal a könyv egyes szövegeit. Először csak egyenként felállva olvastak fel részleteket, majd közösen a zajhatásra építve párhuzamosan és néhol csúsztatásokkal teremtették meg a kötet olykor szorongató, nyomasztó atmoszféráját. Végül a könyv oldalpárjait vetítették le a szervezők, az esemény után pedig kötetlen beszélgetésre is lehetőség adódott a szerzőkkel.

 

 

 

 

Fotók: Oláh Gergely Máté