A valóság vizsgálatához és értelmezési lehetőségeihez a dokumentumfilm lényegileg kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik, a különböző stílusok és elbeszélésmódok 2021-ben határtalan szabadságot adnak annak a két alapvető kérdéskörnek a kibontására, hogy az alkotó miképp értelmezi maga körül a világot, illetve hogyan szeretné azt ábrázolni. Mégsem arról van szó, hogy teljesen véletlenszerű, kiszámíthatatlan stíluseklektika zúdulna ránk a dokumentumfilmes mozikban, hiszen a különböző finanszírozási rendszerek elvárásai, a forgalmazók és a nemzetközi fesztiválok igényei, az átalakuló vetítési platformok és nézői igények mind-mind a dokumentumfilm készítőire is hatnak, formálják víziójukat.

Mivel szolgált 2021-ben a Verzió Filmfesztivál nemzetközi versenyprogramja? Nem kritikai szempontból, hanem elsősorban megközelítésmódjukat tekintve értelmezem a legfontosabb kortárs jelenségeket. Azt a kérdést kísérlem meg az alábbiakban körüljárni, hogy a kilenc film milyen módszerekkel értelmezi – hogy a fesztivál idei mottójával éljek – a valóság rétegeit.

A Verzió versenyprogramját idén a politikai és jogi ügyek, a megindító személyes történetek és a magas esztétikai értékre törekvő, átfogó jelenségekre referáló művész-dokumentumfilmek határozták meg.

Arica

A nemzetközi versenyprogram két, talán legfeszesebb tempójú filmje, Az elnök és a szekció fő díját bezsebelő Arica mindketten nagyon hasonló hangot ütnek meg abban a tekintetben, hogy a valóságot az oknyomozó újságírás dokumentarista módszerével térképezik fel. Az Aricában egy Svédországban élő, de chilei származású filmkészítő egy svéd gyár chilei veszélyeshulladék-lerakási ügyét kutatja fel – illetve követi azt a hosszadalmas perfolyamatot, amely a két fél képviselői között zajlott. Az elnökben a zimbabwei választásokat követjük: hogyan zajlott a választás előtti és utáni időszak, miképpen kampányolt és küzdött a diktatórikus rezsim ellen, az ország szabadságáért Nelson Chamisa ellenzéki pártja. Mindkét film elképesztően feszült, thrillerszerű szerkezetet használ, amelynek ereje abban rejlik, hogy az alkotó nem külső nézőpontból foglalja össze az eseményeket, hanem ott van közvetlenül a történések pillanatában, az események kibontakozásakor. A hasonló témavezetés ellenére a tónus mégis más: az Arica leginkább a Michael Moore által a kilencvenes évektől popularizált, az alkotó személyes jelenlétére épülő, leplezetlenül szubjektív és akár elfogultnak is nevezhető stílust, Az elnök pedig a hatvanas évek amerikai direct cinema dokumentumfilmjeinek visszafogott, tárgyilagos esztétikáját örökíti tovább. Ám közös bennük a valóság elbeszélésének szándéka, hogy egy összetett, emberi jogokat több szempontból ignoráló, komplex esemény és hatalmi dinamika gyakorlati működését mutassák meg játékfilmszerűen, a nézői élmény tekintetében nagyon élvezetesen.

Az elnök

A nemzetközi versenyprogram filmjeit azonban nagyobb arányban tették ki olyan filmek, amelyek nem egy nagy horderejű jelenség fókuszált áttekintését tűzték ki célul, hanem személyes történeteket tártak fel a néző előtt – olyan életutakat, amelyek egyediek, különlegesek, de sok szempontból mégis reprezentatívak: történeteket például az identitásról, a traumáról, a családi örökségről. A Fivérek (a zsűri különdíját elnyerő alkotás) egy szigorúan vallásos boszniai család három fiúgyermekének identitásútját jeleníti meg: mihez kezdenek, miután apjuk vallási okból két évre börtönbe kerül és magukra hagyja őket? Megdöbbentően személyes és intim történetek, sorsok bontakoznak ki a vásznon, amelyek a lélektani ábrázolás magasiskolájaként tündökölnek. Mégis, egy olyan társadalmi állapotot rajzol ki akár tudattalanul a három testvér pszichológiai fejlődése, amely érzékelteti az iszlám vallási kultúra szilárdan hierarchikus családi dinamikáját. Hasonlóan szenzációs a Gyerekek című film, amely egy Gázai övezetben élő palesztin család életét követi, amint nemcsak személyes életútjuk kihívásaival néznek szembe, hanem gyakran az izraeli hatóságokkal való konfliktusaik is kiéleződnek. Megindító családi traumák és egyéb olyan kérdéskörök bukkannak fel a filmben, amelyek összetett képet nyújtanak az izraeli-palesztin harc civil oldalán elszenvedett eseményekről, ugyanakkor a Gyerekek mégsem távolodik el egyetlen család intim, személyes, nagyon emberi ábrázolásától. Ennek sikeres következményeképpen a film sem didaktikus, sem elfogult nem lesz, mert nem az elvi, ideológiai megfontolás és a politikai nézet, hanem a személyes sorsok megmutatása révén tart tükröt a valóságnak. A két film módszertani erénye, hogy sok kérdést nyitva hagynak, a nézőre bízzák a következtetések levonását, ezáltal leszakítják magukról a klasszikus dokumentumfilm ítélkező, propagandisztikus sablonjait.

Fivérek

Az identitáskeresés a kortárs dokumentumfilmben szintén kedvelt motívum, ilyen film volt idén a versenyprogramban a Minden, ami én vagyok és az Instrukciók a túléléshez. Mindkét film hatása abban rejlik, hogy játékfilmet idéző narratív formát használ, egyetlen főszereplő életének fontos pillanatait követjük, aki a cselekményidő során eljut egyik pontból a másikba, miközben az ő nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket. Ennek a módszernek az erőssége, hogy a téma sokkal személyesebb és emberközelibb lesz a néző számára, így egy periférikus sorsot és életutat jobban, mélyebben képes átélni. Ez az aspektus különösen az Instrukciók a túléléshez esetében fontos, ahol egy Grúziában élő transznemű férfi életét ismerjük meg, akinek nap mint nap titkolnia kell nemi identitását a környezete előtt. A kamera révén annyira intim pillanatokba kapunk betekintést a film során, hogy nincs olyan néző, aki ne lenne képes érezni, átélni a kibontakozó élethelyzet súlyosságát.

Minden ami én vagyok

Végül pedig az idei év versenyszekciójában felbukkantak olyan alkotások is, amelyek a direct cinema narrátor nélküli megfigyelő stílusát ötvözik a modernista művészfilm esztétikájával, s ezáltal egyfajta művész-dokumentumfilm hibridet teremtenek. Az Örökké esni fog a legmagasabb szintű esztétikai ambícióval készült, nagyszabású portré a végtelen háborúról, amely egyszerre több háborús konfliktust mutat be testközelből, mégis artisztikus képeken – az ukrajnai összecsapásokat és a szíriai háborút. Hasonlóan lenyűgöző képeket sorakoztat fel a Négy évszak egy nap alatt, amely egy Írország és Észak-Írország között működő komp utasait és a közvetlen környezetet figyeli meg a Brexit utáni időszakban. A Rohingyák száműzetésben – Vándorlástörténet pedig csodálatosan kifejező képekkel, hangulatos filmnyelvi megoldásokkal mutatja meg a Kutupalong tábort, a világ legnagyobb menekülttáborát. A pazar látványvilágú mozik politikai feszültségek erőtereiben játszódnak, ám a felfokozott vizualitás a tartalmi mondanivaló rovására érvényesül: csupán felületesen ismerjük meg mindezen képek mélyebb értemét vagy összefüggéseit. Történeteik inkább mozaikosak, nem építkeznek következetesen. Mivel a hatás inkább a megindító vizuális elemeken van, így nem is hozzák azt a nagyszerű lélekanalízist, amelyre a dokumentumfilm legnagyobbjai képesek.

Rohingyák száműzetésben

Összességében a 18. Verzió Filmfesztivál nemzetközi versenyprogramja kiváló ismertetőként szolgált a látogató számára arról, hogy milyen fő törekvések jellemzik a kortárs dokumentumfilm útjait. Minden tendenciából jutott valamennyi ebbe a kilenc filmbe, kezdve az önreflektált, az alkotó jelenlétét integráló filmektől az egészen a megfigyelői művészmozikig. A versenyprogram filmjeiben elmélyedve semmiképp nem csalódhattunk idén sem, és a fesztivál érdeme, hogy a versenyen kívül még számos szekciót felsorakoztatott, így igazán gazdag filmanyagot gyűjtött össze és mutatott be a műfajból.