A határsértés alapfogalomnak számít a poszthumanista diskurzusokban. A határok, és azok megsértésének módjai azonban fontos különbségeket jelölnek ki az egyes poszthumanista irányzatok között.

Némi egyszerűsítéssel élve az látszik, hogy az egyik oldalon a kritikai poszthumanizmus ernyőfogalma alá besorolható diskurzusok állnak, amelyek a kritikai elméletek széles történeti bázisából és horizontjáról indulnak ki, elsődleges céljuk pedig az ember (és az ahhoz kapcsolódó összes „humanista” konnotáció) történeti kritikája. Ezzel nemcsak az ember fogalmának történeti alakulását képesek kritika alá vonni, hanem azt is meg tudják mutatni, hogy ennek a fogalomnak a gyakorlati működése milyen inherens és konstitutív kizárások alapján hozta létre (éppen a gyakorlat eredményeként) az ember fogalmát.

A másik oldalon a spekulatív poszthumanizmus áll, amely sokkal kevésbé épít a történeti kritikára. Noha elfogadja a kritikai poszthumanizmus „sosem voltunk igazán emberek” humanizmus-kritikáját, mégis sokszor túl szűknek érzi ezt a történeti horizontot, és az ismert kritikája helyett az ismeretlen érzékelésére épít. Olyan „sötét” (a jelenlegi keretek között teljes egészében nem megtapasztalható vagy megismerhető) terepeket kutat, amelyek egyelőre csak a spekuláció eszközeivel ragadhatók meg.

Horváth Márk és Lovász Ádám legújabb közös kötete, A határsértés technológiái az utóbbi, vagyis a spekulatív poszthumanizmus útját választja. Ez nem újdonság a szerzők részéről, akik eddig is elsősorban ezen a horizonton mozogtak – jóllehet a Nemes Z. Márióval közönösen jegyzett, A poszthumanizmus változatai című könyvben alaposan vizsgáljak a kritikai poszthumanizmus irányzatait is. Mindennek azért van jelentősége, mert a kötet erősségeinek és gyengeségeinek vizsgálatakor fontos látni azt a diszkurzív keretrendszert, amelyben a tanulmánykötet szövegeit otthonosan el lehet helyezni.

A határsértés technológiái az elmúlt 6-7 évben született szövegeket gyűjti össze, aminek köszönhetően az olvasó előképeket kaphat a szerzők később megjelent, egy-egy témát sokkal átfogóbban vizsgáló írásaihoz – mint például a Látomások a lefejezésről című, Georges Bataille filozófiájával foglalkozó könyve, vagy Horváth Márk nemrég megjelent Antropocén című kötete.

Következésképpen, A határsértés technológiái izgalmas olvasmány lehet azoknak, akik ismerik a szerzők munkásságát, de azoknak is, akik csak most ismerkednek a poszthumanizmussal. A kötet tanulmányainak ugyanis nagy erénye, hogy az egyes szövegekben felhasznált teoretikus bázisok igen érthetően és (amennyire a terjedelmi korlátok engedik) alaposan körül vannak írva, vagyis a tapasztalatlanabb olvasónak sem engedik el a kezét a szövegek.

Utóbbinak azért is van nagy jelentősége, mert a kötet írásainak egyik kulcsát a könyv alcíme adja meg: Alkalmazott filozófiai tanulmányok a poszthumán állapotról. És éppen ez az alkalmazottság a tanulmányok különlegessége. A szövegek ugyanis a poszthumanizmus különböző teóriáit ültetik át a „gyakorlatba”, legyen ez akár egy olyan konkrét elméleti terep, mint a zaj (Timothy Morton hipertárgy fogalmán keresztül elemezve), vagy a növény-lét, amelynek poszthumanista lehetőségeit Gilles Deleuze és Félix Guattari leendés és rizóma fogalmain keresztül bontják ki a szerzők.

Ezzel párhuzamosan viszont a kötet hangsúlyosan épít az esztétikai területek poszthumanista szempontú vizsgálatára. Ennek oka részben az, hogy a spekulatív poszthumanizmus számára az esztétika mindig izgalmas terület, ugyanis éppen a kéznél lévő tapasztalatoktól eltérő lehetőségeket villanthatja föl, vagyis eminensen működteti a spekuláció gyakorlatát. Nem véletlen tehát, hogy a kötetben a legkülönbözőbb művészeti területek jelennek meg: képzőművészet, tánc, irodalom, film és zene.

Az alkalmazottság tehát végső soron azt teszi lehetővé, hogy a szövegek bemutassák a spekulációk gyakorlati működését, hatásosan bizonyítva azt, hogy itt nem pusztán üres teoretikus, tétnélküli játékról van szó. Az alkalmazottság másik előnye, ahogy azok számára is jól „használhatók” (a szó legjobb értelmében) a szövegek, akik csak egy-egy érintett területtel foglalkoznak, és szeretnének ahhoz egy poszthumanista nézőpontot kapni.

Visszatérve a határsértésekhez, a poszthumanizmusok számos, gyakran adottnak vélt határt kritika alá vonnak, megkérdőjeleznek vagy súlyosan megsértenek. Ilyen a humán és a non-humán közti határ, amennyiben kimozdítják az embert a létezők középpontjából. De ilyen az ember fogalmának belső határa is, amennyiben rávilágítanak egyrészt az ember non-humán jellegzetességeire, másrészt az ember fogalmának működéséhez szükséges, konstitutív non-humán másság szerepeire. Ilyen továbbá az antropológiai horizontból adódó határok megkérdőjelezése, ami például a klímaválság megközelítésekor kap fontos hangsúlyt, amennyiben a poszthumanizmus radikálisan új kérdéseket tesz föl (például hogy mi is az ember szerepe a bolygó egészéhez viszonyítva). Ugyancsak fontos határ húzódik az ember és a technológia között, és a Horváth-Lovász szerzőpáros több szövege is foglalkozik azzal, hogy milyen poszthumán létmódok előtt nyitja meg a lehetőséget például a humán vagy antropológiai és a technológiai horizont összeolvadása. Ami itt fontos, hogy a szerzők által képviselt spekulatív módszertan ezeket az új lehetőségeket mindig értékítélet nélkül kezeli. Ez azt jelenti, hogy a technológia fejlődése, de akár az ember teljes feloldódása a technológia horizontjában is olyan lehetséges jövőképként jelenik meg, amelyet nem szabad ab ovo elvetni, csak azért, mert a jelenlegi perspektíváink szerint elvetendőknek tűnnek.

Éppen ez utóbbiban áll tehát a spekulatív poszthumanizmus legnagyobb ereje, amely Horváth Márk és Lovász Ádám számos írásában megjelenik. Abban tehát, hogy az általuk fölvázolt megközelítések radikális nyitottsággal, és minden előzetes prekoncepció nélkül viszonyulnak a lehetséges valóságokhoz és a jövőbeni új perspektívákhoz. Megnyitva ezzel az utat a Másság ismeretlenje előtt, és felszabadítva azt.

Mindazonáltal a spekulatív poszthumanizmusok diskurzusaiban (és az itt vizsgált kötetben is) tetten érhető egy olyan határsértés, amely a fentieknél sokkal problematikusabb, és számos olyan kérdést fölvet, amely a későbbiekben izgalmas vitákat generálhat a tágabb értelemben vett poszthumanista diskurzusrendszeren belül. Ez pedig a történetiség határainak „megsértése”.

Utóbbi alatt azt érthetjük, hogy a spekulatív poszthumanista elméletek időnként mintha szabadulni kívánnának azoktól a történeti tényezőktől, amelyek őket magukat is formálják. A spekuláció így egyfajta történelmen kívüli dimenzióként is képes működésbe lépni, ami kétségkívül jelentős szabadságot biztosít számára. A probléma azonban az, hogy ezzel fennáll annak a kockázata is, hogy egyfelől a történeti aspektus vizsgálatának hiánya erőteljesen leszűkíti az önreflexió lehetőségeit – hiszen így nehezen vethető fel a spekulációk történeti pozícionáltsága.

Másfelől fennáll a kockázata annak is, hogy ezek a diskurzusok elutasítanak minden olyan, általuk humanistának vélt megközelítést, amely máshonnan tekint ugyanarra a problémára. Itt végső soron egy veszélyes paradoxon kockázatára kell felhívnunk a figyelmet. A spekulatív diskurzus eljuthat arra a pontra, hogy a „radikális nyitottság” nevében minden más megközelítést kizár, amelyet nem tart elég nyitottnak. Vagyis a legrosszabb esetben épp azzá válhat, ami ellen az egész gyakorlatát szervezi: egy kizárólagos, magát abszolútnak tekintő valóság-interpretációvá.

Ez a probléma pedig A határsértés technológiáinak egyes szövegeit is kísérti. A Barokkáosz és szférikus ökológia című írásban például a szerzők az ökológiai válság kapcsán szögezik le, hogy „nem várhatunk megoldásokat a különböző modernista szellemiségű antropocentrikus ideológiáktól.” (17.) A szöveghely itt teljesen világossá teszi, hogy például a marxista hagyománytörténetet is ilyen „ideológiaként” kezeli, arra hivatkozva, hogy a „haladás” fogalma ellehetetleníti a valóság komplex (autentikus) értelmezésének lehetőségét. Tekintsünk el attól, hogy a radikális nyitottság mennyiben egyeztethető össze valamilyen „autentikus” valóság vagy lét feltételezésével. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem azt kérjük számon, hogy a szöveg miért nem viszonyul pozitívan a marxista hagyománytörténethez – a marxista elméletek poszthumanista kritikájának kétségkívül van létjogosultsága. Mi több, a probléma magja még csak nem is a marxizmushoz való viszony. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez a viszony itt tünetszerűen mutat rá arra a kockázatra, hogy a spekulatív poszthumanizmus potenciálisan kizárja a történeti-diszkurzív önreflexiót. Vagyis annak a genealogikus fölfejtését, hogy ezek a spekulációk (vagy spekulatív diskurzusok) milyen módon, milyen hatásokra, milyen környezetben jönnek létre, és (adott esetben) kik hozzák létre őket. Továbbá milyen módon meghatározottak a történeti kontextusaiktól, milyen dinamikus viszonyban állnak más diskurzusokkal, és ezekből a viszonyokból mi következik.

Természetesen ez a probléma nem szükségszerűen kódolt, és szó sincs arról, hogy ezzel alapjaiban kívánnánk megkérdőjelezni a spekulatív poszthumanizmus érveit, erényeit, netán létjogosultságát. Egyszerűen arról van szó, hogy A határsértés technológiái szövegei időnként a gyakorlatban is rámutatnak erre a kockázatra, és nem is mindig tudják elkerülni, hogy beleessenek ebbe a csapdába. Ezzel viszont meg is nyitja a problémáról való párbeszéd és vita lehetőségeit. Ahogy pedig a magyarországi poszthumanista diskurzusok fejlődnek és terjeszkednek, egyre fontosabb lesz tisztázni ezeket a kérdéseket. Már csak azért is, hogy termékeny kapcsolatok alakulhassanak ki más nézetekkel, akár interdiszciplináris kontextusban is. Ezek a viták pedig remélhetőleg megkönnyítik a radikális újdonságok elképzelését.