Szabados Attila jelenleg a BME kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán tanul, emellett kritikákat, cikkeket és verseket is ír, melyeket többek között a KULTer, a Bárka, a Pannon Tükör, a prae.hu, a Székelyföld és az Apokrif közölt. A csütörtök esti beszélgetés során készülő első kötete került a középpontba, melynek fő tematikáját a család, a közéleti kérdések, illetve a halál képezik majd. A program az egyik ötletgazda, Orbán Bence köszöntőjével kezdődött, aki elmondta, hogy a sorozat legfőbb célja, hogy az egyre erőteljesebben beinduló fiatal irodalom mögé kontextust helyezzen, és hogy közelebb hozza az olvasókhoz a pályakezdő szerzőket és műveiket. Az eseményen a beszélgetés mellett minden alkalommal nagy hangsúlyt kap a felolvasás, így Attila is ezzel kezdett. Az elhangzó versek által a jelenlévők kaphattak egy kis szeletet a kötet hangulatából: szikár, objektíven ábrázolt képeket láthattunk egy család életéből, amik egyszerűségük ellenére valahogy mégis többet jelentettek önmaguknál.

A Kötetlenül állandó moderátora, Horváth Florencia elsőként arra volt kíváncsi, hogy hogyan találkozott Attila az irodalommal, és kik inspirálják jelenlegi munkája során. Attila elmesélte, hogy nála is megvolt az a klasszikus vonal, amikor az óvó néni beíratta mesemondó versenyre, ő pedig megsértődött, mert inkább rajzolni szeretett volna. Aztán persze belenyugodott a sorsába, mert végül is mindig szerette utánozni Zordont Az oroszlánkirályból. A beszéddel kezdődött tehát minden. Később, a gimnáziumi évek alatt találkozott Pilinszky költészetével, és elkezdett verseket írni, elmondása szerint borzalmasakat. A fordulat talán akkor jött el, amikor megpróbált narratív szálat keresni a szövegeihez: első jobban sikerült művei inkább verses mesék voltak.

Ekkor azonban még semmit sem tudott arról, hogy az irodalom nemcsak tudomány, hanem egy közeg is lehet.

Azóta sok minden változott, de Pilinszkyre például továbbra is fontos inspirációként tekint, egyik versének a mottóját is tőle kölcsönözte: „Azt hittük, hogy Thomas Mann beszélt a korról, és kiderült, hogy Kafka beszélt a korról.” Természetesen kortárs szerzők is hatnak rá, hiszen ők tudnak a legjobban visszacsatolást adni saját szövegeikhez. Példaként Mesterházi Mónika Nem félek című kötetét említette, amit nagyon közelinek érez magához, illetve kiemelte Tóth Krisztina verseit is, és azt, ahogy ő a világot látja. Attila szerint eddigi pályafutása során mindig megtalálta azokat az alkotókat, akikre szüksége volt, és ha valaki egyszer megfogta, az fontos is maradt számára.

A továbbiakban Florencia a szülővárosával, Debrecennel kapcsolatban kérdezte Attilát, és arra volt kíváncsi, hogy mennyire érzi magát az ottani irodalmi élethez, Térey János és Borbély Szilárd közegéhez tartozónak. Attila kihangsúlyozta, hogy bár Debrecenben született, Kisvárdán nőtt fel, a szabolcsi területekre pedig szinte alig áramlik be az irodalom, egyáltalán nincs jelen olyan erőteljesen, mint Debrecenben. Inkább a Hajdúböszörményi Írótábort nevezte meg meghatározó élményként, ami tudatosságot adott. Ott megtapasztalhatta, hogy az irodalmat lehet sokkal átgondoltabban is művelni, és hogy előfordulhat az is, hogy egy vers kevésbé sikerül.

Ezt először nyilvánvalóan fájdalmas hallani, de egy idő után az ember már vágyni kezd rá, hogy szétszedjék a szövegét, arról nem is beszélve, hogy ha valaki megtanul más írásaihoz kritikusan közelíteni, a sajátját is megfontoltabban alakítja majd.

Florencia következő kérdése az volt, hogy hogyan születik meg Szabados Attilánál egy vers, és mikor van kész. Attila szerint különleges metódus nincs: csupán igyekszik látni egy időegységet, amiből a szövegek keletkeznek, aztán megtalálni a csomópontokat és réseket, valamint azt az objektív hangot, amin a művek megszólalhatnak. Ez utóbbi olykor azért nehéz, mert nem mindig engedi meg, hogy az összes érzelem kijöjjön, viszont megakadályozza, hogy a vers túlságosan pátoszos legyen. Szerinte a forma- és a szabadverseknél is az a legfontosabb, hogy a szöveg „összekattanjon”, csak annyi a különbség, hogy a formaversben alaposabban meg kell válogatni a szavakat. Ugyanakkor a forma segítség is lehet, hiszen általa könnyebb érzékelni, ha nem működik a szöveg. Attila szerint nagyon változó, hogy egy költő mikor érez befejezettnek egy verset, hiszen előfordul, hogy egy folyóirat elutasítja, egy másik viszont lehozza a szöveget, és van, hogy még a megjelenés után is úgy érzi, alakítania kell rajta. Számára nagyon fontos, hogy valaki megerősítse abban, hogy jó, amit csinált, de sosem küldi el azonnal a verseit senkinek, mert meggyőződése, hogy a szöveget érlelni kell, ellenkező esetben azonnal kiszúrnák, hogy két órája írta.

Az új kötettel kapcsolatban Florencia arra is rákérdezett, beilleszthető-e a készülő könyv a szegénységirodalom kategóriájába. Attila szerint nem ez a központi téma, de valóban erőteljesen megjelenik a kötet darabjaiban ez a sík is. Elmondása szerint egy négy ciklusból álló kompozíciót szeretne kialakítani, ami olyan, mint egy album. Az ember felnyitja, megnézi, lapoz, de közben el is távolodik tőle. Szoros kötetet szeretne, de változatosságot is, a családról akar beszélni, de ugyanakkor mást is megmutatni. A munkacím eredetileg Zománcpehely volt, most azonban úgy néz ki, Mire földet ér cím alatt olvashatjuk majd a verseket. Addig is viszont a jelenlévők ismét kaphattak egy kis ízelítőt: a Plútó rehabilitációja szövegének súlyos szavai még a felolvasás után is jó ideig a fülünkben csengtek. „Apám épp túl van azon, hogy meghalt az apja”, és „csak a Plútót képesek rehabilitálni”.

A beszélgetés végéhez közeledve Florencia a költészettől kissé eltávolodva arról kérdezte Attilát, hogy milyen szerepet tölt be a munkásságában az, hogy nemzetközi tanulmányok szakon végzett, hogy összekapcsolható-e ez az irodalommal. Attila elmondta, hogy a gimnáziumban matekos volt, ami elsőre nagyon messzinek tűnhet a művészettől, valójában azonban a tanulmányainak köszönhetően szélesedett a világról való tudása, új kultúrákat ismert meg, ezáltal pedig sok lehetőséget kapott irodalmi szempontból is, hiszen érdekelni kezdték a civilizációs történetek és ábrázolásuk. Ezen kívül az egyetemen a nyelvtanulásra is nagy hangsúlyt kellett fektetnie, ami most jól jön például a műfordítói próbálkozások során.

Szóba került természetesen a kritikaírás témája is. Attila szerint olyan ez a műfaj, mint egy trigonometrikus egyenlet: meg kell keresni benne az x-et.

Mindig azt a kiindulási pontot, azt a koncepciót igyekszik megtalálni, ami az adott könyv alapját képezi, és a legjobban az zavarja, ha valami nem funkcionálisan van jelen a szövegben. Elmondta, hogy az általa írt kritikákból, beszámolókból ő is rengeteg tudást szerez, amit később kamatoztathat saját szövegeiben.

Florencia ezek után feltette azt a bizonyára sokakban felmerülő kérdést, hogy melyik műfaj áll a legközelebb Attilához. Gondolkodás nélkül a szépirodalomra esett a választás, hiszen Attila nagyon szeret ebben a közegben mozogni, könnyen dolgozik együtt a szerkesztőkkel, és még bőven vannak tervei a jövőre nézve.

Zárásként Florencia arra kérte Attilát, beszéljen egy kicsit bővebben ezekről a tervekről. Attila szerint elképzelhető, hogy a jövőben megfogadja azt a tanácsot, hogy néhány versét próbálja meg prózává alakítani, de abban biztos, hogy szeretne még verseskötetet írni. Jelenleg például a háború témája foglalkoztatja, vagyis, hogy hogy lehet úgy háború, hogy közben valójában nincs. A beszélgetés újabb felolvasással zárult: A ruhát, mielőtt című versben egy egyszerű, mégis érzékletes életképet kaphattunk, a Ki váltja meg szövegében feltornyosult a halál, az utolsó mű pedig biztosított minket arról, hogy egy orosz regényben mindennek jut bőven hely. Bár a program itt véget ért, az este még közel sem, hiszen fiatalokkal telt meg a Kis Présház, akiket egy valami már biztosan összeköt: az irodalom szeretete.

A szerző fotóival