A meghívott vendégek között szerepelt például Sajó Dávid zenekritikus, a Telex újságírója, aki egy ideje podcastkészítéssel is foglalkozik: az After Sajó Dáviddal nemrég érte el az 50. adását. A filmkritika műfaját Kránicz Bence, a 24.hu újságírója, valamint a Filmvilág rovatvezetője képviselte, színházkritikusként pedig Dézsi Fruzsina volt jelen, aki a TÁP Színház produkciós vezetőjeként dolgozik, és emellett tanulmányai, illetve kritikái többek között a Színház folyóiratban, az Alföldben, a Revizoron és az Élet és Irodalomban vagy a prae.hu művészeti portálon jelentek meg. Ami az irodalomkritikát illeti, Szűcs Anna Emília, a Nincs online folyóirat kritikarovatának szerkesztője vitatta meg a résztvevőkkel a felmerülő szakmai kérdéseket, és avatta be őket személyes élményeibe, tapasztalataiba.

Az esemény moderátora Martzy Réka, az ELTE Online főszerkesztője volt, aki egy rövid köszöntő után arra kérte a jelenlévőket, hogy válasszák ki a számukra legérdekesebb művészeti ágat, és ezek alapján alkossanak csoportokat a meghívott vendégek vezetésével. Ezután 45 perc műhelymunka következett, amely során a csapatok igyekeztek közösen feltérképezni, hogy milyen szerepet tölt be a kritika műfaja az adott kulturális térben, és olyan kérdések is előkerültek, hogy milyen a jó kritika, illetve, hogy hogyan érdemes belekezdeni a szöveg megírásába. Dézsi Fruzsina szerint például ahhoz, hogy valaki igazán jó kritikussá váljon, évek munkája szükséges, hiszen ez a műfaj érzékeny, komplex látásmódot, valamint a színháztudományban való megfelelő jártasságot is követel. Elmondta, hogy számára azért is fontos a kritika, mert bár az előadás a jelenbe van zárva, a szöveg rekonstruálhatóvá teszi a darab régebbi színpadi megvalósításait, ezáltal pedig az akkori befogadói tapasztalat alakulását és az előadás kontextusát, kultúrpolitikai hátterét is.

Dézsi szerint a kritikának olyan önállóan működő szövegnek kéne lennie, ami képes diskurzust teremteni a mű és a társadalom között, hiszen a művészetet nem elég csinálni, a róla való gondolkodás is lényeges.

A kritikaírás pozitívumain túl ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra is, hogy a „kritikus-szidás” sajnos még mindig meglehetősen aktív műfaj, és nem ritka, hogy a szöveg helyett a kritikus személyét éri a támadás.  

Sajó Dávid csoportjában többek között arról volt szó, hogy mely szempontok alapján dönti el a kritikus, hogy miről írjon. Sajó szerint mindig szem előtt kell tartani, hogy milyen platformra készül a szöveg, illetve kik alkotják a célközönségét. A friss megjelenésekről természetesen mindig fontos, hogy szülessen kritika, főleg, ha magyar zenéről van szó, de a népszerű, felkapott nevek mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Ezeken kívül a kritikaírás „kultúrmisszióként” is működhet, hiszen előfordulhat, hogy a kritikus valamit olyan jelentősnek tart, hogy mindenképp meg szeretné ismertetni az olvasóival. Természetesen ebben a csapatban is felmerült a kérdés, hogy mit kezd a kritikus az őt érő támadásokkal, a dühös reakciókkal. Sajó bevallotta, hogy kifejezetten konfrontatív, konfliktuskereső embernek tartja magát, így sosem bírja ki, hogy ne olvassa a cikke alatt megjelenő kommenteket, amelyekben ugyan néha lehet találni építő jellegű gondolatokat is, személyeskedő, bántó véleményekben sincs hiány, ha valamiről negatív véleményt formál. Szerinte ezeknél a szövegeknél mindig figyelni kell a határra, hiszen ő is beleesett már abba a hibába, hogy indulatból bírált, ebből pedig a mai napig származnak konfliktusai.

Kihangsúlyozta azt is, hogy sokkal jobban működhetne a kritikai diskurzus, ha az emberek tudomásul vennék, hogy amit olvasnak, az sosem a Biblia: mindenkinek lehet más nézőpontja, más érvelési rendszere.

Sajó Dávidhoz hasonlóan Szűcs Anna is fontos szempontként említette a kritikaírás folyamatában a pozíció meghatározását, vagyis annak az átgondolását, hogy kinek írunk. Szerinte most, hogy a humán tudományok válságát éljük, muszáj megfelelő módon megszólítani a közönséget, és nem elidegeníteni az irodalomtól, hanem közelebb hozni ahhoz. Mivel a résztvevők között voltak már gyakorló kritikusok is, közösen vitattak meg olyan kérdéseket, mint például, hogy olvas-e a kritikus más véleményeket az adott könyvről, mielőtt elkezdi a munkát, vagy, hogy mi alapján érdemes művet választani, és hogyan lehet közönséget találni az elkészült kritikának, ha az nem felkérésre születik.

A filmes csoportban is hasonló témák kerültek elő, mint a többieknél, például, hogy miért elengedhetetlen a filmszakmai tudás a művészeti értékek megítéléséhez, vagy, hogy lehet-e egy filmet társadalmi kontextustól függetlenül értelmezni.

Kránicz Bence szerint egy film rengeteg mindent megmutat arról, hogy az adott időszakban milyen szerepet tölt be a művészet, mert nincs olyan, hogy valami felrepül az égbe: a valóság mindig ott van a háttérben.  

Olyan megválaszolhatatlan kérdések is felvetődtek, mint hogy hazudhat-e egy film, és mit jelent pontosan a hazugság: a művészi eszközök nem megfelelő használatát vagy a valóság elferdítését? Hazudik-e egy politikai propagandafilm, és ha igen, lehet-e művészi értéke ennek ellenére? Kránicz a műhelymunka lezárásaként Radnóti Sándort idézte: „A kritikusnak két választása van: vagy a mű kritikáját írja meg, vagy az életét.”

A program második felében már közösen folytatták a résztvevők a munkát. A vendégek rövid szemléltető anyagokkal készültek, és ezek segítségével igyekezték még alaposabban bevezetni a hallgatóságot az adott művészeti ág köré szerveződő kritika világába. Szűcs Anna a tavalyi év botránykönyve, a Meseország mindenkié példáján szemléltette, hogy milyen az, amikor az irodalom közegéből kitör egy téma, és hirtelen nagyon különböző hangvételű cikkeket és kritikákat generál. Sajó Dávid Billie Eilish Happier Than Ever című dalával kapcsolatban arról beszélt, hogy hogyan lehet érdekes és fogyasztható kritikát írni 2021-ben egy olyan számról, amit szinte mindenki ismer. Szerinte ilyenkor nemcsak a zenét kell nézni, hanem a kontextust is, és arra rákérdezni, hogy mivel fogja meg az embereket ez a 19 éves lány. Kránicz egy régebbi szöveget hozott, amelyben a kritikus egy romantikus jelenet hátterében megjelenő telegráfpózna miatt nyilatkozik negatívan a filmről. A részlet azt mutatta meg, hogy talán akkor lesz egy film műalkotás, ha olyan világot képes teremteni, amiből semmi sem lóg ki. Dézsi egy háromperces videóval készült Csehov Sirályának egy 2003-as feldolgozásából, és elmondta, hogy mik azok az elemek az előadásban, amikről már ilyen rövid idő alatt is tudható, hogy szerepelni fognak a kritikákban.

Zárásként Martzy Réka arról kérdezte a vendégeket, hogy ők magánemberként miért olvasnak kritikát. Sajó elmondta, hogy főként a filmkritikákat figyeli, hogy az általa kedvelt szerzők véleménye alapján könnyebben dönthessen arról, érdemes-e valamit megnézni. Szűcs szintén elsősorban film-, illetve színházkritikákat olvas, ha pedig ő ír, akkor az álláspontjának megfogalmazása után megnézi mások szövegeit is az adott műről. Dézsi szerint muszáj, hogy a kritikus fogyassza is ezt a műfajt, hiszen tisztában kell lennie azzal a diskurzussal, aminek a részévé válik. Utolsóként Kránicz válaszolt a kérdésre.

A többiek szempontjain túl, ő még azt tette hozzá, hogy akkor olvas kritikát, ha értékes és értő szövegekkel szeretne találkozni.

A második ELTE Press Műhely így azzal a kérdéssel zárult, hogy lehetséges-e, hogy a kritika esetében nemcsak újságírói, hanem irodalmi műfajról is beszélhetünk.

Fotók: Lazar Anilla, ELTE Online