Délután négy órai kezdettel ült össze a konferenciateremben a Kalligram Kiadó igazgatója, Szigeti László, a Magvető szerkesztője, Sárközy Bence és Nagy Gabriella a litera.hu-tól, Orzóy Ágnes, az hlo.hu képviselője valamint Balogh Endre, a Prae folyóirat valamint a prae.hu főszerkesztője. Rácz I. Péter, aki ezúttal moderátor volt, először arra kérte a meghívottakat, mutassák be kiadójukat, honlapjukat, majd határozottan a műfordítóknak kedvezve a fordítások menete és „politikája” felé terelte a beszélgetést.

Szigeti László a Kalligram függetlenségét hangsúlyozva a kiadó erősen intellektuális jellegéről adott számot: beszélt a magyar és a szlovák nyelvű szépirodalom kölcsönös piaci jelenlétéről, illetve kidomborította, hogy fontos szerepet töltenek be a hazai irodalomtudományos munkák publikációjában. Sárközy Bence elmagyarázta, hogy a Magvető ugyan nem független kiadó, de meglehetősen széles skálán mozog, ami a megjelenéseket illeti: a kortárs líra és próza kiemelkedő művein túl jelentős világirodalmi könyvtárral rendelkeznek. A könyvkiadás menete kapcsán mind ő, mind Szigeti László beszámolt a Magvető és a Kalligram együttműködéséről – szlovákul a Kalligram jelentet meg számos Magvető-könyvet –, ugyanakkor felhívták a figyelmet egy különös anomáliára. Amíg némely ország kiadóival afféle cserefolyamaton keresztül köttetik meg az üzlet, azaz egy külföldön fordításban megjelenő magyar műért „cserébe” egy az adott kiadó hazai szerzőjétől kell megjelentetnie itthon a cserét vállaló kiadónak egy művet; addig gyakran előfordul, hogy magyarra lefordítják és kiadják valamely külföldi szerző könyvét, a forrásnyelven viszont nem jelenik meg az itthoni kiadó kínálatából senki sem. (Igaz, ez leginkább az ismert világirodalmi figurák művei kiadásánál érvényes.)

Balogh Endre a Prae folyóirat peremműfajokat, kísérleti jelenségeket bemutató és feldolgozó törekvéseit emelte ki, de beszélt a kortárs irodalom és irodalomelmélet meghatározó szerepéről a folyóirat életében. A lap új irodalmi szerkesztői, Pollágh Péter (vers) és Benedek Anna (próza) lesznek a felelősek azért, hogy a szépirodalmi közlések tovább gazdagítsák a folyóirat irodalmi szerzőgárdáját. A PRAE.HU kapcsán az „általános művészeti portál” elnevezés jelentőségére világított rá. Véleménye szerint a honlap szerkesztőgárdájának lehetősége van egy olyan fórumot teremteni, mely valamennyi művészeti ág recepcióját érdemben, igényesen és folyamatosan teremti.

A litera.hu az ország legolvasottabbnak számító internetes irodalmi lapja, ahol szívesen vennék a külföldi irodalmakról, irodalmi életről történő tájékoztatást, beszámolókat, programajánlókat, híreket (a fordítók szorgalmasan jegyzeteltek). Ugyanez érvényes a hlo.hu-ra (Hungarian Literature Online), mely „a litera angol nyelvű változata” – itt elsősorban a magyar irodalom arculatának külföldorientált bemutatása, alakítása és népszerűsítése a tét.

A beszélgetésből az derült ki, hogy érdemes próbálkozni a fordítóknak irodalmi honlapoknál, adott esetben kiadóknál is, mert előfordul, hogy próbafordítást követően alkalom nyílik az együttműködésre.

Estére a társaság vendége volt a Zuboly zenekar. Programjuknak csak a második felén vettem részt, addig ugyanis a foci-EB döntőjét néztem harmad-, olykor negyed-, ötöd- és hatodmagammal. Rengeteg pizzát rendeltünk, a zenekar pedig igen hálásnak tűnt a fogadtatásért – meg is kaptuk a „gyémántfater” (= cimbora, pajtás, jóbarát) titulust, a fiúk pedig nem maradtak adósak. Eleinte kint az udvaron, majd bent a teremben húzták erősen folk alapú muzsikájukat, mi pedig roptunk rá. Egyszerre volt vicces és felemelő; Dánél Móna egyenként húzta-vonta be a tánctérre az önmagukat kéretőket, Sophie azonban igen látványos bemutatóival a táncparkett abszolút ördöge lett. Nagy öröm volt nézni ezt a kedves, szolid leányzót, amint szinte – írd és mondd – kiugrik a bőréből; tánckedve alighanem nagyban inspirált másokat is.

Később, a koncert befejeztével az udvaron folytattuk a zenét és a mulatozást, még fociztam egy kicsit Mónával levezetésképp. Másnap délelőtt Imreh András és Rácz Péter összegezte a fordítótábor tapasztalatait, sőt, még arra is volt energia, hogy a csapat egy magyar népdalt költsön át. Az eredetit nem ismerték, csak a hívószavakat és a formát, az elkészült szövegek azonban talán még jobbak lettek az eredetinél (meg persze sokkal viccesebbek). Az utolsó ebéd elköltése és a versek felolvasása után könnyes búcsút vettünk egymástól, „jövőre veletek ugyanitt”, ahogy középiskolás történelemtanárom a bukásra állóknak mondta kedvesen; nos, remélem, így is lesz. (Akit érdekelnek a hallgatók fordításai, úgymint József Attila Szabad ötletek jegyzékének, Egressy Portugáljának és más műveknek az idegen nyelvű megfelelői, továbbá a népdal-átköltések, azok látogassanak el a JAK honlapjára, hamarosan felkerülnek a szövegek.)