Akad pár kitüntetett hely a kozmoszban. Ilyen a hinduknak a Meru hegy és Bodh-Gaja, a skandinávoknak az Yggdraszill, a keresztényeknek a Golgota, vagy ott vannak a kelták titokzatos ley-húrjai, más néven Szent György-vonalak, amelyek a föld különböző szakrális gócpontjait kötik össze számtalan mondakör szerint, és állítólag a bálnák is ezek nyomán tájékozódnak, miközben átszelik a világ óceánjait. Hasonló magasztos helyen, a gízai gúlák roppant tömege alatt szunnyad a homokba mélyen beágyazódva az a földönkívüli űrhajó, amit a világon csak egyetlen személy, egy százegy éves, fogatlan perui indiánasszony képes beindítani, hogy puszta akaratával a sakálképű istenek égi lendületére bízza, mint Han Solo az Ezeréves Sólymot.

Számomra ilyen szakrális erőtérrel rendelkezik a Városliget. Az évek során egyre körém fonta a kibogozhatatlan koordinátákat. Nyugati csücskében, a MÁV-kórházban jöttem világra, ott emeltek ki vasutas édesanyám űrkabinjából, lajstromba vették kezdeti súlyom és hosszom (egy csecsemőnek nincs magassága), később itt állapították meg, hogy cilinderesek a dioptriáim, de az Ehnaton fáraó fejéből kipattanó tentákulumok később megnyugtattak, hogy a látvány belőlünk kerül kintre, így látásom romlása sem aggasztott. Felnőttként egy rejtélyes lábbénulás (pes equinus – lólábúság) diagnózisát aggatta rám a kórház ideggyógyász főorvosnője, Nemes Nagy Ágnes szakasztott, földi alakmása: „arra nincs orvosság, hogy maga az ördöggel cimborál, fiatalember. Azonnal térjen meg!”

Minden útelágazás itt kereszteződött. A Liget átellenes csücskébe jártam gimnáziumba. Osztályfőnökünk – egy rettenthetetlen kalapácsvetőnő – vekni méretű vádliján mindig kikandikáltak a fehér nejlonharisnyából a fekete szőrszálak. A déli nagyszünet után szigorú tekintettel, mint egy mongol birkózó, aki összeérő szemöldökeivel képes felhúzni egy nomád jurtát, akkurátusan ellenőrizte, hogy dohányoztunk-e. „Leheljetek rám.” – közölte, és a tanári asztal előtt felsorakoztatott minket. Ez nem jelentett gondot, mivel a gimnázium fiúvécéjében akkoriban a Vegetás zacsiba rejtett marihuána mellett virágzott az illegális szájsprékereskedelem. Tihanyi tanárnő hiába leheltetett minket Süsüként becsöngetés után. „Dohányoztál, fiacskám?” – folytatta a szondáztatást, miközben az arcunkat és a ruhánkat szaglászta. Mi éteri puttók ártatlan ábrázatával bámultuk a plafont. A lenti nagyszünetben az udvaron tökélyre fejlesztettük, hogyan kell a tanári razziák során villámgyorsan a szánk belsejébe rejteni az égő cigarettát. A manőver a nyelv és a szájpadlás nedves felületének köszönhetően teljesen veszélytelen. A mai napig bármikor képes vagyok elnyomni egy égő csikket a nyelvem felszínén. A szájspré nem csak a szájszagot fedte el, hanem le is hűtötte a megpörkölődött nyálkahártyát. Lógó nyelvünk új értelmet adott a Rolling Stones kultikus albumborítójának. Tihanyi tanárnő vallatását folyton lecsaptuk a frappáns keresztkérdéssel: „De hát tanárnő! Ez mentolszag, nem?”

A gimi mellett állt a Vakoda épülete, ahol sötétedés után sosem égett a villany, ezért azt hittük, hogy a szecessziós hodályban ultrahangos lokátorral tájékozódó, sötétben tapogatózó lények élnek. Speciális képességeiket nappal a gimi folyosóján teszteltük. Földrajz óra előtt a szokásos vonulási útvonalukba húztuk a szertári szekrényt, amibe nagy dörrenéssel belecsapódtak. Vigaszdíjként hoztunk nekik kólát és vaníliás fánkot az alagsori büféből. Aztán többedmagammal végül kicsaptak a gimiből. Nem a fenti eset miatt. Az indok egy harmadik emeletről kihajított petárda, ami az osztályterem ablaka alatt elguruló babakocsiban landolt. Máig sem emlékszem, ki adta át, ki gyújtotta meg, és végül ki hajította el a sistergő pálcikát, ami senkiben sem okozott kárt, csak alapos riadalmat.

A Liget gimihez közeli sarkán állt a Zöld Szemafor. A kocsma nevét a 90-es évek derekán a kissé fellengzősen csengő Café Waggonra cserélték. Fénykorában felváltva bömbölt benne Miles Davis, Hobó és Pokolgép, Backstreet Boys és Nick Cave, attól függően, hogy épp melyik géniusz kezelte a magnót vagy a CD-lejátszót. A hely tulaja, egy sántikáló, kivénhedt kajakos, kicsöngetéskor már vigyorogva várt minket. Csoszogva cipelte át a Közlekedési Múzeum alagsorából a teli söröshordót, amit azonnal csapra vert. A múzeum portása is gyakran poharazgatott velünk. Balázs bácsi úgy nézett ki, mint egy XIX. századi filozófus és egy mozdonyvezető keveréke, akit Van Gogh vászonra vitt. Ritkán láttuk józanul. A szakállas, szemüveges masiniszta egész nap ott álldogált a Waggon bárpultjánál, ahonnan jól rálátott a múzeum bejáratára. „Azt mondjátok, vén szivar vagyok, srácok? Pedig alig múltam ötven... épp hogy beléptem a КамаЗ-korba!”

A századeleji vagonból kialakított resti gyéren kipárnázott ülésein szunyókálni is lehetett. Ha az ember nem akart elkésni a nulladik óráról, akár ott is aludhatott, miután a Kajakos kulcsra zárta a vagon ajtaját. Új idők új darui sajnos mostanság mozgatták el a helyéről a legendás Szemafort. Végleg kiemelték látóterünkből, kidobták a roncstelepre, mint egy rozsdás emléktömböt. Hűlt helyén nem szól már Miles Davis és korai Edda, s vele együtt eltűnt az egész ligetsarki pereputty: az aszimmetrikus vigyorú, pikírt portréfestő, Csega és a pancser díler, Tiba, aki addig hadonászott egy Keserű gázpisztollyal a csapos orra előtt, míg a Kajakos a pisztoly csövét megragadva beverte Tiba képét. Utóbbi arról is híres, hogy a Waggon budijában egyszer felzabált egy adag mákos tésztát, amit előtte már valaki elfogyasztott és kihányt a mosdóba. „Finom! Csak egy kicsit savanyú!” – robbant ki a budiról Tiba szörcsögő szájjal, mire az egész vagon elkezdett öklendezni. Ekkor tiltotta ki őt végleg a kajakos tulaj. Tiba valószínűleg nem ússza meg ennyivel, ha aznap jelen van Pjotr, az ukrán bokszoló, aki hajnalonta Churchill szobrát ölelgette elérzékenyülve („Tovarisi, konyec!”), és néha illegális bunyókat szervezett a Liget túloldalán, a Vajdahunyad vára melletti tóban. Persze akkor, amikor a tóban nem volt víz, pedig az talán még izgibb lett volna... Sok karácsonyt és szilvesztert töltöttünk ebben a mozdulatlan vagonban, ami egyetlen centit sem mozdult előre vagy hátra az évek során. Prosztó kozmoszunk stabil középpontja volt, ahol a perspektivikus gondolkodás hátulütői a binokuláris látómezőnk beszűkülésével jelentkeztek. A vagon koszos ablakán át homályos tekintettel szemléltük a nem moccanó tájat, bámultuk a lombok színeváltozását, és úgy éreztük, egy ültő helyünkben folyton úton vagyunk. Egyetlen Szemaforban töltött pillanatot sem cseréltünk volna el egy Orient-Expresszre szóló vonatjegyre.

Ezen a környéken voltam először kallódó szerelmes. A mínusz öt fokos hidegben órákon át reszkettem Anonymus szobra előtt egy burgundi vörös garbóban, mire végül felfogtam, hogy a lány nem jön el. A mobiltelefont hírből se ismertük, egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy tudtam, a MÁV-kórház kartonozójában dolgozik, ahol engem is a létezők sorába vételeztek. Összetapadt szemhéjakkal loholtam a fagyos szélben a Hősök terén át a kórház elé, és bár derengtek még a jégpálya fényei, már későre járt, a MÁV kartonozója bezárt, tehát a lány nem vett fel engem az élők lajstromába, valószínűleg rég meglépett egy alternatív útvonalon. Elbandukoltam az Ajtósira, felszálltam egy trolira. A Népstadionnál a külvárosi csatlakozásom már bőgette a motort. Futottam, ahogy bírtam, követtem a kásás hóban elmosódó ley-vonalakat, de amint meghallottam a záródó ajtók csengetését, és felpattantam volna hátulra, megcsúsztam egy jégbuckán, és egy hatalmasat zakóztam. Becsúsztam a busz rázkódó fara alá, de szerencsére a hátsó kerék mögé, nem elé, mert a busz azonnal elindult. Kipufogója a pofámba okádta a kormot és a gázolaj füstjét, míg ott hevertem egy kátyúban a Hungária körúton, hóangyalkát formázva a latyakos pocsolyában. Talán akkor bántam meg mindent. A Vakoda lakóival folytatott csibészkedést, a középiskolás fokú lázadást, a szülői intelmek önsorsrontását, és kénytelen voltam belátni, hogy lehetetlen sebbel-lobbal tapogatózni a vaksötétben.

Végül a Ligetben vesztettem el a szüzességem. Nem egy aljnövényzeti liezon során, nem is egy pléden a Királydomb tetején, nem az öreg sakkozók érdes betonasztalán, hanem egy Dózsa György úti garzonban, ahová feljárt csövezni az egész társaság. A Pecsában töltött hétvégék záróakkordjaként libasorban álltunk, hogy kifejezzük hódolatunkat a fürdőkád szentélyében fogadóórát tartó pszichodíva tüneményes alakja előtt, és egyszer, amikor a díva kizavarta a többi rocker srácot a gangra, engem gyengéden visszatartott. Elmerültünk a hullámzó matracon. Az ablak előtt hulló hópelyhek bensőséges látványánál azóta se ismerek szebbet. Később a ropogó konvektort hallgatva szótlanul cigiztünk a hóesésben. Egy ideig azt feltételeztem, hogy a felém irányuló vonzalom kizárólagos és kölcsönös. Ám pár héttel később kiderült, hogy átmeneti eledel voltam a pszichodíva pókhálójában, és végül – ahogy az lenni szokott – akkori legjobb barátomnak ígért örök üdvösséget. Épp tesiórán futkároztam a többiekkel egy tengerkék sortban a Pecsa körül, amikor fülembe jutott a hír. Észrevétlenül leváltam a csoportról, és mint egy célvonal előtt elbukó maratonista, kalimpáló végtagokkal bezuhantam a bokrok alá. A tornatanár, Csornai úr, észre sem vette a létszámhiányt. Eleve rátarti, kevély ember volt, akit az egész osztály kiröhögött, amikor szemünk láttára szétszakadt a szürke zakója egy szakszerű saslengés szemléltetése közben. A tesiórát a Szemaforban vészeltem át. Anyai melege megvigasztalt, miközben a Kajakos töltögette nekem a sportfröccsöket. Könnyes szemmel bámultam a futkosókat a ligeti ködben. Ekkor vált valódi törzshelyemmé a Zöld Szemafor. A kulcscsomóval összekaristolt vonatablakon át merengtem a dolgok változatlanságán és a saját, belső vívódásomon. A vagon atmoszférája, mint egy Koltai-film díszlete. A pult mögötti rádióból felcsendült a Nagy utazás. Lágy bossa novára próbáltam emészteni a pszichodíva árulását, miközben a vagont repítette tovább a kozmikus tér inflációs tágulása. No pressure – just Presser.

Harmincévesen ismét bevonzott a környék. A mai napig elcsodálkozom, hogy a jászsági fűtő egyetlen fia, amelynek felmenői öt forintos órabérben hordtak takarmányt a sertéstelepre, tulajdonképpen mit keres itt, a határban végzett mezei munka helyett hogyan lubickolhat itt a Széchenyiben? Honnan veszi a nimolista utód, hogy az élet csupa hajnali Királydomb, pezsgő sportfröccs, sakk és pingpong a Nagycirkusz melletti árkádok alatt. Meddig siratja vajon a metafizikai vagonba zsúfolt, sosem volt szerelmeit. Menjen inkább, csodálja meg Kádár kitömött bölényét a Mezőgazdasági Múzeumban, üljön be a parasztvakító Cirkuszba, ahol idomított fókák spriccelnek színes vízoszlopot a kupola tetejére, vagy szálljon fel a világörökség részét képező millenniumi körhintára, ahol a horrorisztikus pofájú lovak nyikorogva cirkulálnak egy kopernikuszi rémálom perdülete szerint.

Mostanság minden paripám stacionárius. Fogy a lóerő. Se gyors nők, se lassú lovak. Eltelt bő tizenöt év. A gimi kapuját azóta sem léptem át. A kórház kartonozója végleg a múlté, leállt a lobbiban az öreg páternoszter. A Vakoda fényárban úszik. A Szemafort a Közgép daruja kihajította a nosztalgia roncstelepére, a Pecsát pedig felfalták új idők új buldózerei. A turistákat gondosan elkerülve beülök egy frappéra a Café Mirageba. Elszívok egy vízipipát a török Kara-étteremben. Éjfélkor átslattyogok a Kertembe egy szál papucsban, hátha beindult a buli. Pedig így, hó végén korántsem rózsás a helyzet. Együtt vonulok a lokálpatriótákkal, akik csörgő borosüvegekkel teli szatyraikat cipelik az időközben Honvéddá lett kórház alatti üvegvisszaváltóba, majd a járdán kószálva szedegetik a csikkeket az Oktogon és a Hősök tere között. Az Andrássyn cethalként elsuhanó partilimuzinok stroboszkóptól elvakult utasai gyakran be is szólnak az urbánus gyűjtögetőknek, megjegyezve a fekete-fehér reverendára hajazó, lepukkant kosárlabdamezt, amit a hóvégi tortúra alatt magamra öltök: „Mi a fasz van, Adidas-atya? Csikkelgetünk, csikkelgetünk?”

A Benczúr utcai kifőzde ontja magából a főtt csülök füstös illatát. Egy sarokra innen ott fekszik Ady szelleme a halottas ágyon, mint Doktor Tulp anatómiaóráján a felkoncolt alany. A szellem minden éjjel felpattan az ágyról, hogy a Deloitte irodaház éjjeliőreit kísértse. Ebben az egykori szanatóriumban készült róla az utolsó dagerrotípia, amelyen viaszos arcát vizsgálja a flegma főnővér és a szervilis orvos, vagy talán a portrérajzoló, aki az exitus pillanatát próbálja megragadni, hogy ez alapján elkészüljön a marokkói arcélű, már-már berber profilú halotti maszk, melynek modelljébe annyi tollvéget harapdáló bölcsészlány és -fiú habarodott bele az elmúlt évszázad során. A kísértet ezzel nem törődik, unja a kísértést, ásít egy nagyot, és ős-kaján asztráltestét átvonszolja a Városligetbe maga mögött húzva a szifilisztől elgyötört tubuláris-vérköreit, prágai gólemként vánszorog át a zebrán, ahol az újonnan felépült Időkerék láttán legyint egyet, majd átvonul a Szecskába, hogy kipihenje a túlvilági lét fáradalmait.

Ady-atya kísértete a Széchenyi fürdő gőzoszlopára vetít egy feledhetetlen mozit. Meghökkentő, hogy az 1700-as évek végén mekkora tömegek látogatták a Városerdőt. Az első sikeres vállalkozó Grossinger Lipót volt, aki 1810-ben négyszáz forint befizetése ellenében két évre szerzett borkimérési jogot, és vállalta, hogy saját költségén állít körhintát a mai Állatkert helyén. Hülf Farkas főpolgármester akácok és eperfák ültetésére utasította Tréfa János erdőkerülőt, mondván a Ligetnek a város förtelmes részétől független entitásnak muszáj maradnia. Hülf terve az volt, hogy az eperfákon tenyésztett hernyólárvák által termelt selyemfonállal felvirágoztatja a terézvárosi Valero selyemgyárat. A környezetbarát projekt felett végül győzedelmeskedett a panem et circenses: megtelepedett az első zajos Vurstli Mátyás király egykori mocsaras vadászterületén, ahol kedvenc agarait futtatta. A vidámpark prototípusát kimenős bakák, cselédlányok és munkások látogatták, akik a heti robot után szálldosni vágytak a körhintán, meginni egy jó pofa sört, és főnökük arca helyett pár fillérért behúzni egy nagyot a mechanikus pofozógépnek. A gazdagabbak messziről elkerülték a plebsz által elbitorolt Városligetet. Pedig a mai Állatkert területén épült egy működő mecset is, ahol naponta ötször zengett a müezzin éneke. A magányos iszlám szolgáló végül megelégelte, hogy a reumájára felírt gyógyszer nem használ, így felhajtott egy egész üveg orvosságot. Hirtelen halálával az egész mecset elnéptelenedett 1896-ra. A Szecska nem létezett, így nem funkcionált reumások paradicsomaként. A hőforrások felett vidéki sörgyárak tartottak kóstolót már bő százötven éve, de a Városerdőben lehetett léghajózni is. A híres Ballon Captif ötszáz méteres magasságba repítette az utasokat, akiknek a névsorát – biztos, ami biztos – emlékkönyvben örökítették meg felszállás előtt, ha esetleg Afrikáig fújná őket a szeszélyes pesti szél. Jacques Garnerin ejtőernyős ugrásai láttán néhányuknak eleve inába szállt a bátorsága, amint meglátták, ahogy Garnerin parádésan veti le magát a mélységbe a hőlégballon fonott kosarából. A XIX. század elején volt itt minden. Céllövölde, óriáscsúszda. Fasoron dübörgő lóverseny. A nép egyszerű fiai megcsodálhatták Antoniót, a kardnyelőt, és kiállhattak birkózni Horánszkyval, a félelmetes erőművésszel. Később betelepültek Scalabrini József kötéltáncosai, és a Város Szépítő Bizottmány engedélyezte Tauber Fülöpnek, hogy tánchelyiséget építsen, amelyben már a ’48-as szabadságharc előtt létezett nyilvános szauna, amit a zsenge bakák és élemedett tábornokok egyaránt jó szívvel látogatták. A közös izzadás a célnak megfelelő, speciális szobákban zajlott gőzálló, komfortos nyoszolyákon. A felhevült szeánszok szüneteit egy Pleyel-zongorával és menő divatlapokkal ellátott szalonban vészelhette át a tikkadt polgárság, ahol – nem lévén Gundel-étterem – a reformkori „fine dining” receptjeiből kaphattak némi ízelítőt Glück Frigyes örökbecsű műve, Az Ínyesmesterség könyve alapján.

Amint kiteszem a lábam az utcára, szitálni kezd a hó. Mintha minden sarkon kifújtak volna egy palack poroltót. A Benczúr utcai pecsenyésben bárddal hadonásznak a fehérköpenyes hentesek, miközben a kuncsaftokkal sportfogadásokról vitatkoznak. A talponálló asztalokat vállvetve veszik körül a nyurga brókerek és kezeslábasban toporgó trógerek. Szinte összeolvadnak a gőzölgő csülök misztériumában. A forraltboros kondérból áradó fahéj és szegfűszeg illata már túl sok a jóból. Indulok munkába. Átvágok a Hősökön a Szépművészeti felé, ahol évente egyszer rituális jelleggel megtekintem Courbet impozáns, háromméteres vásznát, a Birkózókat, hogy erőt merítsek versengő ifjúságom eszméletlen kudarcaiból. Vajon a királyszobrok karéjában („historical dolby surround”) heti rendszerességgel hőzöngő, radikális tüntetők mennyire vágják, hogy nem azért rombolok át az összesereglett, ria-riázó tömegen, mert provokátor vagyok, csak másképp nem érem el a trolit, hogy időben beérjek az irodába. Nem értem, mi keresnivalóm ezen a szakrális helyen, melynek kövezetét megannyi pápa, hadvezér, világhírű pop-előadó, és a XX. század nagy diktátorai taposták. Apám, az öreg kazánfűtő, hosszú éveken át itt vonszolta rezidenciáról-rezidenciára az öntöttvas radiátorokat. Ő találta az alagsori zugolyt, anyám életadó méhétől száz méterre, ahol meghúzom magam. Még nem teljes értékű otthon. Olyan, mint a Majomház pagodája. Lehet benne táplálkozni, dühöngeni, kopulálni, unott grimaszokat vágni a gorillaüveg túloldalára. Ablakomtól pár méterre – az egykori brazil nagykövetség helyén – lézeres fogászati klinika. Ahogy hazaérek az irodából, még hallom a csontfúrók vijjogását. Itthon vagyok a betölthetetlen üregben, amibe ötszáz éve Corvin Mátyás agarai szartak. Meglapulok egy villa tudatalattijában, amit megtépázott a háború és az államosítás. A földtani intézet okmánya szerint az ittlétem nem illegitim. Az állatkerti oroszlánok fogfájós bömbölése reggel beszűrődik az apró rezervátumomba, és a konstans dohszagot elnyomja a tömény vattacukorillat, meg a tevekifutók szénával kevert vizeletszaga. Kezdem érteni, anno miért itt lehelték ki a lelküket, akik a belvárost túl mélyre szívták.

Csak ne váljon élhetetlenné az alapvetően toulouse-lautrec-i és játékos, nomád tér az idezsúfolt, steril intézményektől. Az Olof Palme sétányon mostanság aktivisták sátoroznak, akik odaláncolták magukat a kivágásra ítélt fákhoz. Én a Vidámpark rácsos kapujához fogom kikötözni magam, hogy elsirassam gyerekkorunk ócska Disneylandjét. Gyászolom a kopott zománcot, a fröccsöntött, üvegszálas játékokat, a zárlatos dodzsemet, ahol először roppant meg a nyakcsigolyánk, és elharaptuk a nyelvünket egy frontális ütközésnél. A forgó óriáshordó bendőjében megcsináltuk a tökéletes cigánykereket, és izgultunk, hogy a János Vitéz horkoló Óriása ne faljon fel minket élve, amikor anyánkkal egy ladikban elevezünk a barlangja mellett. A fluoreszkáló rémségekkel riogató Szellemvasúton Ady-atya mindennapos potyautas, akinek az Elvarázsolt Kastély tükreiben Francis Bacon-festménnyé torzult az arca. A lomha Panorámakeréken Leo-jégkrémtől maszatos arccal aludtunk. Úgyse láttunk volna mást, mint az Elefántház galambszaros tornyát és a Domus áruház sivár homlokzatát. A legimpozánsabb látványosság mindmáig tartja magát. Görcsbe rándult gerinccel, sötéten tündöklő, tarajos ívekkel, Európa első és utolsó, kézzel ácsolt faszerkezetű Hullámvasútja itt áll előttem, mint egy brontoszaurusz csontváza. Vajon kinek lenne lelke nekiesni és lebontani? Ki vinné be az első csapást egy szekercével? Ki nyomná tövig könnyű szívvel a buldózer gázpedálját? A műveleti területen tétován ácsorog a bontóbrigád. Sárga munkavédelmi sisakban szürcsölik a kávét. Hiába a sürgető határidők és szerződések, hiába a kötbér és városfejlesztési rendeletek, a destruktőrök szívében is elevenen él a nagyi hintőporillatú mosolya, ahogy retikülje mélyéből előkotor egy patinás kétforintost, és így szól: „Jól van, drágám, menj még egy kört.” Arcunk felrobbant a boldogságtól, miközben fogadkoztunk, hogy „ez már tényleg az utolsó, nagyi!” Átöleltük a sárgászöld Sárkány nyakát, amely a szerelvény első kocsiját díszítette és óvta, majd belefogtunk a nyikorgó száguldásba. Szeltük a rozzant talpfákat, a korhadt fokokat, átadtuk magunkat a rázkódó amplitúdóknak. A mesebeli sárkányfogat felhágott a legmagasabb csúcsra. Láttuk a Hungária körúton száguldó autókat. Kisebbnek tűntek, mint otthoni matchboxaink. Eljött a várva-várt pillanat. A teljes súlytalanság állapota, ami után szorosan az ülésbe préselt a gravitáció. Ez a momentum volt a kedvencem. Ahogy a felívelő vánszorgás egy ponton véget ért, és beállt a totális nyugalom, a perfekt mozdulatlanság. Aztán egy apró, alig érzékelhető billenés következett, amint átlendültünk a holtponton, majd a tüzet okádó Sárkány száguldani kezdett, mi pedig önfeledten sikoltoztunk a közös zuhanásban.