Itt rendezték meg 2021 júliusa és októbere között a „Vallauris – La ville atelier (1938-1962)” című időszaki tárlatot azzal a céllal, hogy mintegy 40 művész sokszínű alkotásain keresztül betekintést nyújtsanak a város kerámiaművészetének aranykorába. E tárlat apropóján foglalkoztam Rozsda Endre kerámiával Agyagba szőtt víziók című korábbi cikkemben.

Már a kiállítás helyszíne, Vallauris kastélya is különleges: a Lérins-i apátság fennhatósága alá tartozó egykori kolostor, amelyet a 16. században jelentős mértékben átépítettek, a régió kevés reneszánsz épületének egyik legszebb példája. A műemlék két múzeumnak is helyet ad: a bejárattól balra található az ország három Picasso múzeumának egyike (Musée national Pablo Picasso – La Guerre et la Paix), ahol a művész grandiózus Háború és béke című ciklusát tekinthetik meg a látogatók, majd pedig az udvar másik oldalán a város kerámiamúzeumában folytathatják Vallauris kulturális örökségének felfedezését.

A Musée Magnelli, musée de la céramique földszintjén továbbra is Picasso igézetében maradunk, ugyanis itt, a múzeum állandó kiállításán a művészóriás kerámiáit tekinthetjük meg. Az 1946-ot követő évtizedek több mint 4000 darabot számláló kerámia munkásságából való válogatás egyértelművé teszi, hogy Picasso monumentális életművében a kerámia nem csupán egy kis kitérőt jelentett, hanem valódi szenvedélyt és elkötelezettséget. Az agyag plasztikussága, a kemencében történő égetés varázslata és a ragyogó zománc festékrétegek egészen új perspektívát jelentettek a zseniális alkotó és az őt Vallaurisba követő megannyi művész számára.

Roger Capron (1922-2006): Fekete madaras váza, Madaras váza színes csíkokkal, Madaras lámpa, 1950 körül. Arnaud Serpollet gyűjteménye © Sylvain Deleu © ADAGP, Paris, 2021.

A kastély emeletén helyet kapó időszaki tárlat a kurátor –  és egyben a múzeum igazgatója – Céline Graziani átfogó koncepciója alapján négy részben mutatta be a vallaurisi fazekasművészet aranykorát. Az első szekció az 1938-46 közötti időszakban ideérkező új művésznemzedéket helyezte fókuszba, mintegy előzményét annak a virágázásnak, ami a tárlat második részének, az 1950-es évek fénykorát bemutató szekciónak a középpontjában állt. A harmadik rész a városba érkező művészek sokszínű alkotásait bemutatva a kor számos neves festőjének és szobrászának fazekasi munkássága előtt adózott, mígnem az utolsó szekció a város híres gyárainak és műhelyeinek történetét és az azokban folyó munkát prezentálta. Az egyes szekciók ugyan tagolták a kiállítást, azonban nem különültek el egymástól élesen, sőt, inkább egymásból következtek és számos ponton összekapcsolódtak. Így mutatták meg a kiállított művészegyéniségek munkáin keresztül azt az egységes organikusságot, amely igazán jellemzi a vallaurisi kerámia virágkorát.

Igencsak hosszú múltra tekint vissza Vallauris kerámiatörténete, hiszen a terület agyaglelőhelyeit már az ókorban is használták. A későbbiekben, a 16. század folyamán jelentős fazekastevékenység bontakozott ki a városban, az itteni mesterek elsősorban étkezéshez használt kerámiák gyártására specializálódtak. A 19. században ezek a jobbára kézművesipari műhelyként meghatározható termelőegységek igazi nagyüzemekké, gyárakká fejlődtek, több tucat szakmunkást foglalkoztatva. Azonban ez a virágzás csak az 1930-as évekig tartott, ekkor szorította háttérbe az öntöttvas- és alumíniumipar az agyagtárgyak gyártását.

Ebbe az alvó, kissé elhagyatott, ám nyersanyagban és technikai adottságokban gazdag kisvárosba érkezett meg egy sor fiatal képzőművész – például André Baud, Robert Picault és Roger Capron. Közülük elsősorban szervezőtevékenységük miatt Suzanne és Georges Ramiét kell kiemelnünk, akik még 1938-ban alapították meg Madoura nevű műhelyüket. A fémhiány ellenére a II. világháború alatt is folytatódhatott az üzemekben a kerámiagyártás, azonban érthető okokból a vallaurisi kerámia aranykorának kezdete csak a háború befejeztével jöhetett el.

Suzanne Ramié (1905-1974): Váza, 1959 körül. Gyűrű alakú lámpatalp, 1956. Musée Magnelli, Musée de la céramique gyűjteménye, ltsz. 1995-12-1 és ltsz. D.1994-2-3 © Sylvain Deleu

Ekkor aztán hirtelen minden berobbant, és a következő tíz évben Vallauris igazi pezsgő műhelyvárossá alakult, ahol egymást érték az események, a kiállítások, újító kezdeményezések és persze a partik. Kétségtelen azonban, hogy Picasso érkezése volt az a szimbolikus pillanat, amely felhelyezte a várost a művészeti élet képzeletbeli térképére. A katalán művész 1946 nyarán látogatott először Vallaurisba, ahol találkozott a Ramié házaspárral, akiknek műhelyében néhány kerámiát készített – ezzel aztán egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét, melynek eredményeképp a művész 1948-ban pár évre le is telepedett a városban. Őt követve olyan neves képzőművészek fordultak meg a Madoura műhelyben mint Henri Matisse, Marc Chagall és Jean Cocteau, illetve költő és író barátai, például Paul Eluard és Jacques Prévert.

A kiállítás a másik legfontosabb műhelyként a Bataigne házaspár által alapított, 1950-65 között működő L’Atelier du Tapis Vert-t emelte ki, ahol több magyar származású művész, így Marcel Vertès és Rozsda Endre is megfordult. Sőt, a vallaurisi művészeti élet egyik emblematikus figurája, a férfi identitást felvevő „Madame Monsieur” Anton Prinner (született Prinner Annaként Budapesten) nem csupán dolgozott a műhelyben, hanem benne is lakott: azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak nyaranta látogatták a várost, hanem hosszabb időre – esetében 15 évről beszélünk – Vallaurisba költöztek. Ezotériával átszőtt tárgyai, amelyek közül a Nap a Hold ellen című sakk-készlet (kép a fejlécben) a kiállításon is látható volt, különleges vonulatát jelentik a vallaurisi kerámiáknak. A tárlaton túlsúlyban lévő, hagyományosnak tekinthető kerámiatárgyak, például tálak és vázák között Prinner sakk-készletének finoman megmunkált hosszúkás figurái, egyiptomi istenábrázolások primitív szépségét idéző bábui egyedülállókként lehetett tekinteni, melyek önmagukban, szoborként is megállnák a helyüket.

Victor Brauner (1903-1966): Tál, 1953. május 26. Musée d’art moderne et contemporain de Saint-Etienne Métropole - Jacqueline Victor-Brauner hagyatéka, 1987, ltsz. 90.10.31 © Yves Bresson © ADAGP, Paris, 2021.

Roger Capron (1922-2006): Bikás lámpa, 1953. Galerie Thomas Fritsch – Atrium gyűjteménye ©Hervé Lewandowski © ADAGP, Paris, 2021.

Michel Anasse (1935-2020) és Nicole Anasse (1937-2012): 8 bagolyból álló gyertyatartó edény (photophore) csoportja, 1960. Pascal Marziano gyűjteménye © Sylvain Deleu

Akadt azonban további meglepő érdekességek a tárlaton, melyeket szemlélve elsőre lehetetlennek tűnt egy egységes vallaurisi stílus definiálása: emeljük ki csak a bemutatott tárgyak között Nicole és Michel Anasse gyertyatartó baglyait, Capron bikás lámpáját és whiskys kancsóját, Grandjean-Jourdan fát imitáló festett alkotásait, Ramié lyukas vázáit, Brauner karcolt felületű sgraffito technikával készített táljait. Azonban éppen a hagyományos formák felszabadítása által a kerámia dimenzióinak kitágítása, az egyéni utak szabadsága az, ami leginkább meghatározza e legendás korszak alkotásait. Közös jellegzetességként a technikai precizitás, a határtalan képzelőerő, a kifejezés dinamizmusa mellett a kísérletezőkedv az, ami egységbe foglalja a műveket. Ezt a kiállítás bőséges, mégis éppen befogadható mennyiségű és megfelelően tagolt, a tér strukturális adottságait maximálisan kihasználó anyaga jól szemléltette. A kurátori munka alaposságáról árulkodott a gondosan válogatott, múzeumok mellett magángyűjteményekből kölcsönzött műtárgy-együttes, a látogatók befogadását segítő részletes falszövegek, illetve az átfogó katalógus, mely tanulmányokkal, archív dokumentumokkal és mintegy 300 reprodukcióval egészíti ki a tárlat anyagát.

A kiállítás, mintegy hab a tortán, pár lépéssel arrébb, a Salle Eden kiállítóterében egy izgalmas kitekintéssel zárult. Az itt bemutatott 1950-es években készült bútorok – például kerámiacsempékkel kirakott asztalok –, nagyméretű építészeti panelek, használati tárgyak a kerámia és a korabeli design, illetve az építészet kapcsolatába nyújtanak betekintést. Önreflexív módon arra is felhívták a figyelmet, hogy – még ha napjainkban már művészeti gyűjteményekbe integrálódott alkotásokra elsősorban műtárgyakként is tekintünk – a kerámiákat ne csak e megváltozott státuszukban, hanem primer funkciójukban, vagyis használati tárgyakként is szemléljük, amelyek a korabeli vásárlók mindennapjainak integráns részét képezték.

„Vallauris la ville atelier 1938-1962” – kiállítási enteriőr, 2021 © Maxime Martins © ADAGP

Fejléc kép: Anton Prinner (1902-1983) Nap a Hold ellen, 1950 körül. Galerie Le Minotaure gyűjteménye © Galerie Le Minotaure jóvoltából