Amikor egy kedves, helyes pincérleányzónak azt mondtam az ebédkor, nyugodtan szolgálja ki előbb a közelünkben táborozó gyereksereget, és csak aztán engem, visszafordult, s aranyosan a tudtomra adta, „te is gyerek vagy”. Ennek a vicces, de bájosan előadott replikának legalább annyira örültem, mint amikor a nagyobb boltokban alkoholos ital vásárlásakor elkérik a személyimet. Olykor „képes vagyok” azt a benyomást kelteni, hogy nem múltam még tizennyolc – persze, egyre ritkábban, ráadásul ezen a szombaton olyan karikás szemekkel érkeztem a menzára, mintha ki lettem volna festve. No, sebaj, azért közben a gyerekek is megkapták az adagjukat, ami valamelyest – na, nem nagyon, csak egy kicsit – mérsékelte a nyüzsgő zajukat. (Buda Gyurinak erről az jutott eszébe, mennyire szeret a strandon úgy heverészni, hogy nem kell a saját gyerekeire folyamatosan fél szemmel figyelni. Ilyenkor még a zsivaj is kellemesen tompa. Gyuri bácsi kapcsán muszáj megjegyeznem, hogy szinte mindent erőspistával eszik – ezt egyébként én ugyancsak preferálom –, még a brokkolikrém-levest is. Tanú rá Imreh András és jómagam.)

Délután megjelent a táborban Sophie Aude, aki Franciaországból érkezett, de hosszú ideje él Magyarországon, és a többi fordítóhoz hasonlóan kiválóan beszél magyarul. Az ő előadását hallgathattuk meg Füst Milánról, akinek a Szakadék és az Egy magány története című kisregényeit lefordította. Részben fordítói tapasztalatait osztotta meg velünk, részben Füst Milánt és műveit mutatta be. Elmondta, hogy Franciaországban van egy szűk, de lelkes kör, amely ambiciózus módon támogatja a Füst-szövegek fordítását és publikálását, Sophie pedig szeretne eleget tenni ennek a nagy munkának. Nincs azonban könnyű helyzetben, hiszen Füst nyelvezete kihívások elé állítja: a sok helyütt kimondottan esztétizáló nyelvezet olyan kutatómunkát igényel – például a „képi nyelv szótárának” rendszeres használatát –, melyre gyakran az anyanyelvi magyar olvasó ugyancsak rászorulna. Sophie előadása jól fel volt építve, átfogóan, mégis tömören ismertette a Füst-poétika főbb sajátosságait, handoutjai hasznos segédeszközöknek bizonyultak. Bár elmondta, hogy saját jegyzeteit franciául írta meg, ami kissé akadályozta a magyarul történő gondolkodásban és beszédben, ebből kifelé semmi nem érződött, referátuma jócskán meghaladta egy átlagos egyetemi kurzus referátumának színvonalát (de még mennyire!).

Este kicsit fölkavartuk a szombat addigi nyugalmát. Karafiáth Orsolya és Ladik Katalin voltak a vendégek, Schuller Gabriella beszélgetett velük. Elsősorban költészetük, de Ladik Katalin erotikus performanszai és Karafiáth Orsolya új regénye is szóba került, a legizgalmasabb viszont alighanem Ladik Katalin versmondása volt. Experimentális, performanszba hajló hangköltészeti előadásmódja megmutatta, hogyan lehet egy irodalmi szöveghez egészen érdekes dimenziókat társítani, melyek persze – tekintve, hogy immateriális médium közbejöttéről van szó – fordíthatatlannak bizonyulnak. Ezen túl irodalom és élet viszonyát tárgyalták meg jó alaposan, kissé talán bulvárosan is. Ladik Katalin a saját életét írja, abból merít ihletet, hogy aztán személyes emlékeit rögzítse, Orsi viszont merőben fiktív szövegeket alkot, személyes énjét élesen elválasztja a líraitól vagy a narrátor figurájától. (Khmmm – a szerk.)

A kései vacsora és borozás során folytatódott a valóság/fikció problematikájának oldott, leginkább „röhögősnek” mondható taglalása, mely kiegészült a nemiség és írás ugyancsak top 10-es témájával. E helyütt kiderült, hogy Orsi kedvenc férfineve, a Lajos (mely új regényében központi jelölő), valójában anagrammatikusan benne van saját keresztnevében is (Orsolya), ez a felfedezés pedig jó messzire vitte a spekulációkat. Olyannyira, hogy a végére már csak Orsi, Dúll Kata (aki, itt stílszerűen, középkori obszcén verseket fordított) és a naplóíró maradt talpon, csaknem pirkadásig. Mivel azonban egy ideje nagyon nem szeretek úgy lefeküdni aludni, hogy kint már kel fel a nap, amikor derengeni kezdett, gyorsan hálóhelyeinkre vonultunk. (A hangos-zajos madárcsicsergés csukott szemhéjamon keresztül is figyelmeztetett az egyre terpeszkedő világosságra…)