A Transpoésie fesztiválon érdekes portrét kaphat magáról az ember. Kitűnő moderátorunk, Levente az én utamat úgy definiálja: saját ösvény. Ez több mint pontos: a következő kötetem címébe trafál bele. Arra a kérdésére, mit takarhat ma ez a kifejezés a költő számára, a klub marketingértelmezésével válaszolok: van a világban jó pár jelenség, művészeti irányzat, árucikk, bármi, aminek nincs több híve, mint egy jó klubnyi, azaz kábé kétezer elszánt rajongó, akik épp attól a zenei stílustól, cipőmárkától stb. kapják meg, ami nekik kell. Nos, egy költő alkotóművészete is lehet ilyen erős klubtagság elhivatott értésének és szeretetének tárgya. Végső soron egy kortárs magyar verskötetnek, ha sikeres, nagyjából ennyi vásárlója van (olvasója tán több, a net jóvoltából). Ez a kicsinek tűnő létszám nagy erő. Miért is értené mindenütt mindenki, de legalább is nagyon sokfelé nagyon sokan, amit egy mai magyar költő gondol, érez, megfogalmaz? A kisebb táborba tömörülő „piaci igény” ebben a szegmensben is jelenthet „sikeresebb fogyasztási folyamatot”: mélyebb befogadást, intenzívebb azonosulást.

Jelenlét a színpadon

Többen hangsúlyozzák a természetiség, érzékelés, mozgás, zene vérrokonságát a poézissal, de a verseit végül mindenki – még a vajákos performer Nandi is – klasszikus-fegyelmezetten olvassa föl. Tán emiatt, mikor rám kerül a sor, csapok egy kis spontán fónikus műsort. Nagyon egyszerű dolgokról van szó: egyik versnek a ritmusképletét ütöm és skandálom ki, egy másik, egy altatódal, szinte adja magát, hogy elsuttogjam stb. Bejön – a színpad szinte mindig bejön. Az est után Burányi Adrienne-nel, az intézet vezetőjével és kicsi, ám annál erősebb csapatával együtt örülünk az észrevehető magyar jelenlétnek, az olasz vendégek egyike pedig – nemhiába ők európai ikertestvéreim – lelkesen köszöni, hogy egy kis ópera is volt a színpadon: hogy ezáltal a magyar és angol szövegtől függetlenül is átérthető volt, mi van a versben.

Spontán fónikus

Sok nagy súlyt vállalnak föl ma este itt a szavak, elsősorban ami a beszélgetést illeti – a versek alázatosabbak. A sérülékeny emberi jogoktól a zöld Földig, sok mindenben érzik magukat felelősnek a költők. Egyedül izlandi költőtársunk látszik oldani ezt a válságstáb-komolyságot. Hozzáállását hűen tükrözik groteszk – itt-ott már-már dada – versei. Ő az egyetlen, akinek bemutatóját hangos nevetés kíséri, széksorokban és színpadon egyaránt. Dagur azért nem tud ma jelen lenni, mert épp új könyvet adott ki. Ha nem volna ennyire szelíden humoros a hangneme, azt mondanám, becketti abszurd, az extremitásig keretfeszegető a kiadói működése: a kétszemélyes Tunglið (Hold) kiadó mindig teliholdra hozza ki új könyveit, melyeket a megjelenést követően elégetnek a szeretetteljes békében együtt töltött holdsütötte estén… Nem tudom, egy véneurópainak mennyi idő kéne elteljen középkortól, fasizmustól, Fahrenheit 451-től, míg békés, szeretetteljes hangulatot tudna társítani az autodaféhoz – nekem egyelőre nem sikerül. Bár a világunkat remekül kikarikírozó versek alapján, lehet, tán valami egészen újként – „ne vedd magad oly komolyan”? „a kapitalista könyvpiac szatírája”? „a hamvasztás katarzisa”? – kéne értelmezni-értékelni ezt az ösztönös elborzadást kiváltó gesztust. Hanem a versek – melyek eszerint szintén a lángok közt végzik – nagyszerűek. És ez a lényeg.

Úgy tűnik, határozott vagy töprengő vagy vicces szavainknál elevenebb válaszokat ad az anyanyelven elhangzó vers, a mögénk kivetítve olvasható angol fordítással, és a városban frekventált helyeken szétszórtan kiplakatírozott flamand és francia változatukkal. Ezért is okoz akkora örömet, hogy az intézet stábja melyik versemet választotta végül brüsszeli védjegyemül.

Pénteken nagyon ráérek. Csavargok az óvárosban, beszerzem az apró ajándékokat szeretteimnek, aztán hirtelen megéhezem. Körülnézek a kockaköves mellékutcában: Il Paradiso, mondja a közhelyes név a szemközti cégtáblán – jajnemár, megint egy olasz, pasztasuttát ehetek otthon is… De győz az éhség: benyitok. És mint kiderül, sajátos kis magán-Paradicsomban találom magam. A ház ura lenyűgöző showman, az apró díszekkel teli falak elragadó bazárisága és a fenséges komolyzene megadja a pikáns ízt, míg La Mamma fotója szigorúan felügyel minden mozdulatra. Az étel mennyei – és belga-francia (Côte de Veau Bergère: borjúborda fehérgombás sajtmártásban, zöldfűszeres tepsiskrumplival).

Brüsszeli Paradicsom

Visszatérek a vendéglakásba: délután érkezik a másik holnapi fellépő, Dr. habil. Bánkuti Gábor történész, tanszékvezető-helyettes, egyetemi docens, doktoriképzés-vezető. Várom a tudós urat, egyszer csak belép egy laza negyvenes vékony csávó, majdnem megkérdezem, kit keres. Bemutatkozik – ő a tudós úr. Hogy összebarátkozunk, karrierjét szerényen így aposztrofálja: „az eggyel korábbi nemzedék nem frekventálta a történettudományt, hirtelen mi következtünk”.

E sűrű hét az intézet névadójának születésnapját is magába fogja: Liszt október 22-én 210 éves. Fényes pályáján jeles állomás volt Brüsszel is, Luxemburg is. Este a szép számú helybeli közönség soraiban alig találunk helyet, hogy meghallgassuk a csodagyerekként indult, művészete mind érettebb szakaszába emelkedő Kovács Gergely zongorakoncertjét. Mint vallja, Liszt művészete gyerekkora óta nagyon közel áll hozzá, így számára minden alkalom, ha az ő műveit játszhatja, ünnep – hát még a Mester születésnapja. A brüsszeli magyar intézet kivételes helyet foglal el szívében: 15 éves korában játszott itt először. A visszatérés mindig nosztalgikus, a vendégszeretet és a közönség egyedülálló – e mostani teltház csak hab a tortán: a fiatal zongorista osztatlan sikert arat.

A visszatérő Kovács Gergely

Engem leginkább az első darab ragad el, az isteni, a korát megelőző H-moll szonáta: szinte az első találkozás élményeként hat rám Gergely játéka, amiben Bartók előszelleme felesel a romantika túlfinom vagy túláradó-túldübörgő megoldásaival. A párbeszéd jelleg a többi darab interpretációjára is jellemző, ahogy valamiképp mindvégig jelenlévőnek érzem az iróniát is – azt a fajta játékosságot, az átsuhanó zenei humort, ami nem rombolja, sőt fölemeli a meghatóan érzelmes futamok kifinomultságát vagy a patetikus részek komolyságát. Ez a félmosoly talán a program utolsó darabjában villan föl a legtöbb helyen, a Rákóczi indulóban, ami után a lelkes közönség még visszatapsolja hangszeréhez a művészt, aki örömünkre ráadással ajándékoz meg bennünket.

 A gazdag élmény után fáradtak vagyunk már kimenni vacsorázni a városba, a Dr. habillal összecsapunk a hűtőből egy mindentbele-omlettet, és megiszogatjuk rá azt a maradék isteni fűszeres (magyar) fehér bort, amit az intézet előző vendégei hagytak ránk – akárki is volt, köszönet érte! Éjfélbe nyúló beszélgetésünk személyes és társadalmi közt csapong, jelen, jövő, történelmi múlt szélessávjain. Ennek aztán biztos, hogy nem itt van a vége: this is the beginning of a beautiful friendship.

Szombaton átautózunk Luxembourgba, este majd itt is föllépés, ezúttal ünnepi, október 23-a van. A bankszéfnyi steril miniállamba Csaba visz át bennünket. Tulajdonképp már a kocsiban megtartjuk az első programot: magánbeszélgetésünk – ki honnan jön, hol végzett, min ment át, míg az lett, ami – súlyosan érintve van politikatörténeti, ’56-os, közelmúltbeli és jelenkori közéleti témákkal. A beszélgetésből valahogyan elődomborodik Márton Áron püspök élete és példája: kész kis megemlékezés, ahogy Gábor, a szakavatott történész és Csaba, az erdélyi értelmiségi bemutatják őt.

Megérkezésünk után Hanzséros Andrea luxemburgi ügyvivő csatlakozik hozzánk, aki azzal lep meg minket, hogy lokális ismeretei alaposságával bemutatja Luxembourg belvárosát, s a mára ékszerdoboznyi nagyhercegséggé lett ország történetét. Végül csöndes négyesben megkoszorúzzuk Liszt emléktábláját a Kaszinó falán, ahol a Mester élete utolsó koncertjét adta.

Koszorúzás a luxembourgi Liszt-emlékhelyen

Liszt ez utolsó hangversenye előtt Munkácsyéknál járt luxemburgi kastélyukban – mi a Liszt-emlékhelytől, némi felsővárosi csavargás után, az itteni magyar közösség Munkácsy Egyesületének székházába megyünk, ahol öttől Gábor eleven, friss ritmusú előadást tart ’56-ról, Kinek a forradalma? címmel, Molnár Kolos moderálásával. A kérdésre jelképi választ ad a kivetített fotómontázs, mely a forradalomban különböző módon részt vevő társadalmi rétegeket jeleníti meg egymás mellett: Mindszenty bíboros és az utcán harcoló kisinasok, a lázadó írók és Nagy Imre, prominens politikusok és felvonuló egyetemisták.

Gábor és Kolos

Az elemzés nagy érdeklődést, izgalmas kérdéseket vált ki a hallgatóságból. Gábor az áldozatok száma iránt érdeklődő kérdésre kifejti, hogy a forradalmat leverő hatalom rendkívül bosszúálló volt, hogy ide értendők a disszidensek, a kései és már majdnem láthatatlan megtorló intézkedések és az egzisztenciális fenyegetettség érintettjei is. A bosszú elnyúlik a ’60-as évekig, a teljes társadalmi osztályokat érintő presszúráig, ami a bukás nyomán gyakorolható – Kádár végre véghez tudja vinni a mezőgazdaság Rákosi óta húzódó kollektivizálását, amire a megfélemlített parasztság már rákényszeríthető.

Az előadás végül hosszas beszélgetésbe fordul az egybegyűltekkel. Szusszanásnyi szünet, és jön a versestem. A moderátorom Papp Csaba, akivel nem itt találkozunk először: hajdanán a Magvető szerkesztőjeként ő gondozta első verskötetemet, nemigen kell hát előre egyeztetnünk, miről fogunk beszélgetni, főleg, hogy azóta is követi a pályámat – ezt hálásan veszem tudomásul. Mint azt is, mennyi jó régi és új baráti érzelem öleli körbe ezt az utazást.

Papp Csabával annyi év után

A nap, már a vasárnapba átnyúlva, autós városnézéssel zárul az elegáns alsóváros sugárútjain: egy kis Bruxelles la nuit, kedves gesztusokkal, amivel brüsszeli Csabánk még megajándékoz minket visszafelé menet. Az EU emblematikus üvegtornyai mellett Gábornak a történeti múzeum épületére hívja föl figyelmét, nekem meg a palotakert lándzsás rácsain közzétett versemre.

Vers a kerítésen

Vasárnap Gábor visszarepül, nekem hétfőn indul a buszom Párizs felé. Míg a galérián búcsúzkodunk a csodálatos stábbal, lenn a színpadon próbálni kezd a V4 Jazz Kvartett. A Himnusz jazz-változatának szaxofonhangjaira búcsúzóul összeölelkezünk itteni őrangyalaimmal: Takács Borókával és a gyakornok Csepregi Katával. Épp indulnék, mikor Csaba kiles a következő dús programokat alapozó értekezletről. Int nekem – majd visszafordul, odalép, és vele is megöleljük egymást.

Mint Boróka mondja: nagyon ránk fér ez már, az ölelés.