Szabadság–rabság metaforái sose veszítenek aktualitásukból, legföljebb átalakulnak. E mái járványkorban megint érzékelhetjük, mennyi változatos hatása van a bezártságnak. Régebben hittem abban, hogy erős lélek fogságban is értelmesen él: míg kis hazámból nem vághattam neki Nyugatnak, mert nem kaptam arrafelé útlevelet – igen, azt a bizonyos kéket, egészen 34 éves koromig, a ’90-es rendszerváltásig –, a belső szabadság nevében dafke megtanultam úgy angolul, beszélni is, hogy hallatán gyakran kérdezték az anyanyelvűek, melyik angol nyelvterületen éltem. Viszont cserébe képtelenné váltam a repülőzésre, az a szárnyam örökre eltörött. Vár rám tehát vagy harminc óra buszozás, hogy Párizsban átlépve a hétfő-kedd vonalat, megérkezzek Brüsszelbe, a nyelvi változatosságot és az egymás mégis-értését ünneplő Transpoésie kortárs költészeti fesztivál idei magyar meghívottjaként.

A fesztivál közös nyelve, mi más is lenne, az angol. De verseinket a nyelvi sokszínűség jegyében anyanyelven olvassuk föl, míg a közönség angol fordításban követheti a szöveget a kivetítőn. Az enyéimet saját angol átirataimban. És lám, újabb bezártságok újabb következményei: egy évtizednyi távolságban az élő angol beszédtől, a pandémiacellából két év után kiszabadulva „ideát Nyugoton” azzal kell szembesüljek, mennyire megkopott az angol beszédkészségem. Igaz, ugyanakkor azzal is, és egyáltalán nem utolsó sorban, hogy az a legendásan jó akcentusú fluent English nem nélkülözhetetlen eszköze az egymás értésének. Művészek és gondolkodók közt végképp nem. Afféle borún áttörő napsütés ez a tapasztalat e szép október végi napokban.

Az Európai Unió fővárosa ad otthont a héten – többek között – a EUNIC Brüsszel szervezte Transpoésie fesztiválnak. A záró esemény helyszíne a brüsszeli Magyar Kulturális Központ, a Liszt Intézet. Csodálatos az elhelyezkedése: a felső- és alsóváros találkozásánál aláfutó lejtős utcán áll, a „Könnyek hegyén”. Ablakából a Gudule vendéglő fekete ernyőire látni – és a transzparensre, ami a Slow Life kiállítást hirdeti, melyen drága barátnőm, alkotó- és harcostársam, Syporca Whandal is részt vett. A kiállítótérben megölelgetem a tekintetemmel Szipi grandiózus karrierje elejétől fogva ismert motívumait – megérkeztünk tehát, kezdődhet a legkevésbé sem slow life.

Jelenlét Brüsszelben

A Treurenberg épp a Szent Mihály és Szent Gudula székesegyház apszisába fut bele, onnan már a parkon át nincs messze a turistáktól nyüzsgő főtér. A reggeli kávé és croissant fölött itt a katedrális lélekemelő harangjátéka figyelmeztet a múló időre. S hogy miért könnyek hegye: hát a rabok könnyei miatt. Az épületekben megbújva ott fut a hajdani városfal maradványa, azaz a XVI. században ebből kialakított hírhedett börtön celláinak fala. A magyar intézetben a pinceszintnél följebb is látható: ez adja az előadóterem hátterét is, ahol most az esteken szabadon szárnyalnak szavak, dallamok, gondolatok.

A hajdani börtönfal maradványa az előadóteremben

Kitár-bezár metaforáiból amúgy is bőven adódik, és nemcsak a világjárvány miatt, vagy a magyar forradalom évfordulója kapcsán. Szerdán átmegyek a Bozarba (a belga MÜPA) az AI, a mesterséges intelligencia fölhasználhatóságának köreivel, határaival és problematikájával foglalkozó The Future of Living konferencia záróülésére. Személyes az érdeklődésem: hátam mögött Ishiguro Klara és a Napjának fordítása, meg egy továbbgondolandó mély beszélgetés a nagyszerű fiatal kurátorral, Lukács Violával, még szeptemberben, a regény ihlette szentbékkállai kiállításon. Mintha csak az folytatódna itt. A Klara-regény szerint a gépi intelligencia fejlődése a humán kérdések sürejébe váj, amit a káli jövőjáró interaktív képzőművészeti kiállítás a legmagasabb fokú kreativitással meg is mutatott – ez a konferencia pedig szintén a mit lehet - mit szabad határait járja körül: tudomány és művészet közös lehetőségeit, az AI napi életbe való bevetésének elméleti, gyakorlati és etikai kérdéseit. A magyar résztvevő, Dávida Eszter tömör, pörgős, érdekes előadásában az AI alkalmazásáról beszél a településfejlesztésben-integrációban. (Mint Eszter mondja, „a mesterséges intelligencia alkalmazása a várostervezésben már csak azért is nagyon kényes kérdés, mert igazából még azt sem tudjuk, hogyan vonhatók be ebbe a társadalom különböző rétegei”.)

Dávida Eszter előadása

A számomra legfontosabb jelzőt a Xavier Troussard képviselte New European Bauhaus három kulcsszavából az egyik – az első! – mondja ki: Beautiful. Nemcsak új élettereink kialakítását, de az AI mind magasabb szintjeinek megalkotását, majd önálló pályára indított teremtményeink befogadását humán életünkbe, amellett, hogy fenntarthatóan és együtt, mindenekelőtt szépen kell véghezvinnünk. Ez egyet jelent a művészek, a művészetek bevonásával.

Csütörtökön délidőben Eszterrel nekimegyünk a hamisítatlan belga esernyőkiforgató esős szélnek, és az „ízek utcáján” elköltünk egy gyors, de kellően kalandos ebédet a Cannibale-ban, ahol, mint kiderül, a vendég maga készíti el a nyers húsból a rosbif-csíkjait az asztalára tett sütőlapon. Végül nagyszerűen sikerül – de máris futnunk kell: Eszter a reptérre, én meg átgondolni a föllépésemet. Nyitva hagyunk vagy öt-tíz témát-tervet-látomást. Folytatni fogjuk.

Csináld-magad fogás a Cannibale-ban

Ebben a csiki-csuki világban a meghívott hét költőből csak hárman jelenünk meg testi valónkban a Transpoésie helyszíni és online eseménysorozatának esti záróprogramján, három nő: Donatella Bisutti Olaszországból, Julia Fiedorczuk Lengyelországból, meg a kishazából én. A másik négy résztvevő online van velünk: Eka Kevanishvili a Georgiából (idősebbek kedvéért: Grúziából), Nandi Jola Észak-Írországból, valamint a két férfi meghívott, João Luís Barreto Guimarães Portugáliából és Dagur Hjartarson Izlandról. Az olasz költőnő könyveiben és gyakorlatban tanítja a költészet-értést, a lengyel költőnő fordító, irodalomtudós, kutató, az ökokritika elhivatottja, a grúz költőnő nemzetközi újságíró, a természetvédelmi, nőjogi és gender kérdések, és a marginalitás problémái érdeklik, az észak-írországi költőnő, aki Dél-Afrikából menekült európai hazájába, dramaturg és mesemondó performer, az izlandi költő egyben könyvkiadó is, a portugál költő plasztikai sebész, aki alma materében nem költőként, hanem orvosként tanít versértelmezést medikusoknak – én meg szerkesztek, fordítok, tehetséggondozok, saját klubunkban könyvkiadási tevékenységet és művészetszervezést folytatok.

Bartos Csaba megnyitója

Hol vagytok, ó, poetae somniculosi, kérdezhetné a nyájas olvasó, hol a remetekertjében holdvilágleső költő, akit magányos elrévedésében még a fű növése is megzavar! Hol, hol, hát itt, bennünk, mindünkben legbelül, az életünk mély, igaz sodrában. A verset máig ott írjuk, s minden egyéb evilági tevékenységünket plusz feladatként végezzük – de innen szép, nem?

Ez a sokirányúság, a többes aktivitás és a társadalmi jelenlét közös vonásunknak látszik. Költészeten inneni-túli tevékenységeink visszhangozzák az idei fesztivál címét: To be in the (k)now, azaz (Eszm)élj a mában, ahogy telibetalálón lefordította Bartos Csaba, a magyar intézet programszervezője, aki e tisztjén túl szintén mennyi minden más is! Például e pár napban kifogástalan vendéglátó és idegenvezető, végtelen türelmével és kedvességével személyes segítő minden apró gondban – és, remélem, hosszútávon is, szellemi partner, igazi kollegiális barát.

Az idei EU-s költészeti fesztivál hívószavai tehát az aktuális ismeret és társadalom, a költő lehetséges mozgástere adott tágabb világában. Súlyos kérdéskör. Szó sincs – se köztünk, se velünk kapcsolatban – a propagandista, aktivista költészet régi szép szerepkínálatáról, a harcos, agitáló, tollát pártos célnak alávető költőről. Amiről szó van: a való világnak és gondjainak megközelítése, ez este épp hét különböző nyelven és eszköztárral, de egy közös sajátos látásmód: a versalkotás, a poézis által. És a költészetnek nemcsak a valóságábrázoló és értelmező, de újrateremtő-továbbvivő szerepe, nemcsak a puszta létjogosultsága, de más aspektusokkal és földolgozó módokkal összevetve a csak rá jellemző erősségei.

Az est moderátora, Juhász Levente – Brüsszelben élő fordító, tanár, és irodalomértő, érzékeny beszélgetőpartner – jól kérdez: hét külön irányú fölvetése van, melyekre hét párhuzamosan futó, többször hasonló reakció a válasz.

Moderátor, nagykövet, költő, szervező – egyként maszkban

Közös hangsúly van a felelős figyelmen: a költészet a világot minden egyébtől különbözően, másképp az ujjai közé fogó érzékelés- és gondolkodásmódként rajzolódik ki, ami, mint ilyen, nélkülözhetetlen.

Hogy a versalkotás alapvető élet- és problémamegközelítési módszer volna, sőt a valóság megváltoztatásának alapeszköze, amit Eka, Julia és Donatella is hangsúlyoz – igen, nyilván, valahogyan az. De épp ez a hogyan a lényeg: a poézis működése nagyon sajátos, ami nagyon sajátosan megközelítő befogadót is kíván. Én inkább osztom portugál költőkollegám véleményét: a vers üzenet a palackban – de hozzáteszem, olyan üzenet, amit láthatatlan tintával írtak, foszló papírra, egyetlen ember által használt titkosírással. De hát innen szép, nem?