Szeptember 20-án délután Kósa Esztert várom a nyugati pályaudvaron, másik útitársam, Horváth Imre Olivér, akit még nem ismerek személyesen, de az erre a célra létrehozott Messenger-csoportban megbeszéltük az utazást, késik, így végül ketten szállunk fel a vonatra. Fél óra alatt meg is érkezünk Vácra, rövid kitérők és iránytévesztések után megtaláljuk az Althann Vendégházat. A bejáratnál a Lines from Visegrád két megálmodója és alapítója, Bódi Péter és Szlovik Péter fogad bennünket, egyből be is mutatnak a minket nálunk korábban érkező lengyel csapattal egymásnak. Egyből vacsoraidő van, az ebédlőbe érve megörülünk a magyar gárdát erősítő Makáry Sebinek, de nemsokára a csehek és az átszállások miatt korábban lemaradt Olivér is befutnak. Spagettit eszünk, ez még nem vált ki csodálkozást senkiből, nem úgy, mint később a túrós csusza vagy a gyümölcsleves. Az első este még nagyon lazán telik, közösen ülünk a vendégház udvarán, a fázósabbak plédekkel takaróznak, de még egész jó az idő. Nyilván komoly szakmázásba kezdünk, megtudjuk, hogy a másik három országban közel sem ilyen széles az irodalmi folyóiratpaletta, mint nálunk. Bódi Peti, a Lengyelországból érkező Jakub Sęczyk és én publikációkról beszélgetünk, de fél füllel hallom, hogy valakik már kötetkoncepciókról faggatják egymást. Aztán persze személyesebb hangvételűvé válik a diskurzus, végül nótázásba csap át, a František Hruška vezetésével saját népdalaikat kántálják a csehek, mi az Által mennék én a Tiszán és az A csitári hegyek alatt kezdetűekkel rukkolunk elő. Késő éjszakáig megy a dalpárbaj, de közös elhatározás szerint még nem hajnalozunk, legyen erőnk a többi napon is.

Másnap megérkeznek a szlovák szerzők is, kezdetét veszik az ismerkedős játékok. Első körben közösen rajzoljuk le egymást, ezáltal jegyezzük meg a neveket és a hozzájuk tartozó arcokat. Aztán körbeülünk, mindenki mesél magáról, megtudjuk, hogy sokan tanulnak irodalmat, színházat, szinte mindenki dolgozik köteten, vagy elmeséli számos ötletét amelyek közt épp mérlegel, melyikbe fogjon bele. Többen különböző projekteket vezetnek, az írás mellett rengeteg mindennel foglalkoznak, fordítanak is. A program előzményeként minden ország minden résztvevőjének lefordításra került egy-egy verse, a magyar szerzőkét Horváth Imre Olivér, a lengyelekét Kamil Kawalec, a csehekét Eliška Hondlová a szlovákokét pedig Celestína Minichová fordította angolra. Celestínán kívül mindegyik fordító jelenvolt a táborban, így különösen érdekes hallani az ő élménybeszámolóikat, benyomásaikat a munkafolyamatról.

Bővül a magyar csapat megérkezik Dobosy Timi és Locker Dávid is, vacsora után pedig kezdődik az interkulturális este. Minden ország étel- és italkülönlegességekkel, beszámolókkal és produkcióval készül. A mi asztalunkra túró rudi, pogácsa, pálinka kerül, a csehek savanyúuborkát, sajtot és Becherovkát készítenek elő, a szlovákok standjánál különböző édességek, karamell és süteménykülönlegességek találhatók, a lengyel asztal pedig irodalmi izgalmakkal vár bennünket. Alexandrin Mudra és Alfred Toth szlovák írók képeit vetíti ki nekünk és röviden be is mutatják az életútjukat, mi az előző este sikerei után népdalcsokorral készülünk, amit egy összekapaszkodva, táncolós gitárkísérettel előadott Bájolóval zárunk. Azt hinnénk, ez az est fénypontja, ám ekkor előrukkol a cseh különítmény egy igazán különleges produkcióval, Eliška, Krista Kašpar és Filip Klega a Gyöngyhajú lányt szerenádozza nekünk, Dominik Bárt pedig gitáron kíséri őket. A jó hangulat csak ezután hág a tetőfokára, mindenki beszélget mindenkivel. Locker Dáviddal és Bódi Petivel kerülök egy asztalhoz, pályakezdési nehézségekről, irodalmi rendezvényekről esik szó, végül becsatlakozunk a nagy társaságba, hajnalig beszélgetünk.

A harmadik nap reggelinél megtanítunk néhány magyar szót a többieknek, így a következő napokban már nem probléma megértetnünk magunkat a „Jó étvágyat!”, az „Egészségedre!” és néhány hasonló kifejezéssel. Nagy csodálkozás övezi a „Szia!” szavunkat, meglepődnek amikor megtudják, hogy üdvözlésre és elköszönésre egyaránt használjuk. A szervezők ezután Mission Impossible című játékkal szembesítenek minket, aminek keretein belül harminc feladatot kell megoldanunk fél óra alatt, ezzel is közelebb kerülve egymáshoz, igyekezve még inkább egy csapattá kovácsolódni. Szelfizünk a váci dómmal, készítünk csoportképet úgy, hogy csak három ember lába érheti a talajt, kiszámoljuk az átlagéletkorunkat, lemérjük, ki érkezett a tábor helyszínére a kilóméterben mért legnagyobb és legrövidebb távolságról. Ezután Bódi Peti és Szlovik Peti rövid prezentációt tart nekünk a Lines from Visegrád projekt céljáról, hátteréről, mesélnek jövőbeli terveikről.

Miután (már amennyire ennyi idő alatt lehetséges) megismertük egymást, nekilátunk a fordításoknak. Négy-öt fős csapatokat alkotunk, én Eliškával, Alfreddel, Jakubbal és Dáviddal kerülök egy asztalhoz, első körben az én szövegem kerül terítékre. Sokat beszélgetünk róla, miután Dobosy Timi végzett a saját csapatával, ő is átpártol hozzánk, kell a segítség, Eliška szerint feladtam a leckét a halmozott képeimmel. Este felolvassuk a versek eredeti, előzetesen angolra és a délután során a többi nyelvre lefordított változatát is. Érdekes élmény egy számomra ismeretlen nyelven visszahallani, amit évekkel korábban írtam. Van, hogy sikerült egy-egy szót, vagy inkább csak kikövetkeztetem, mit jelenthet, mindenesetre így is meghatódom, arra gondolok, hogy talán így van értelme az egésznek, hogy a fordításoknak köszönhetően él tovább a vers. Aztán Dáviddal az esti bulit szervezzük, a kemény fordítói munka után megint hajnalig fennmaradunk. Eliškával duettpartnerekké avanzsálunk, sorra énekeljük az éppen eszünkbe jutó angol nyelvű slágereket, Dominik szolgáltatja hozzájuk a karaoke alapot.

A negyedik nap délelőttjén folytatódik a munka, Dávid és én František versét kapjuk, aminek magyarul A fagyottaké címet adjuk, sokat küzdünk a képekre építő, az avantgard irányzat elemeit magában hordozó művel. Ebéd után kirándulni megyünk Visegrádra, vonattal Nagymarosig, majd komppal kelünk át a Dunán. A várba vezető meredek úton rengeteget viccelődünk, utána jó érzés megpihenni, lenézni a tájra, a megtett útra. Hol közösen, hol kisebb csapatokban járjuk be a vár termeit, végül fáradtan várjuk be egymást a hegy lábánál. Persze van erőnk megint sokáig fennmaradni, hiszen a csehek korán reggel indulnak haza, másnap már nem lesznek velünk, így ki kell használni a még együtt tölthető időt.

Az utolsó, pénteki napon a tábor záróprogramjára készülünk, aminek a Pest Text fesztivál keretein belül a Petőfi Irodalmi Múzeum ad otthont. Sorrendet állítunk fel, megbeszéljük, ki milyen nyelven szeretné, ha elhangozna a verse. Másnap, szeptember 25-én reggel vonattal indulunk Budapestre, ahol egy olasz étteremben közösen ebédelünk. Néhány óra szabadidőnk van, akiknek a szervezők biztosítottak szállást, közösen nézik meg a hotelt, mi akik, a fővárosban lakunk, gyorsan hazaszaladunk, hogy délután négy órakor újra összegyűljünk a PIM nagytermében. Mindenki felolvassa a saját szövegét, mellé a magyar résztvevőkét angolul, a többi ország képviselőinek szövegét pedig magyar fordításban adjuk elő. Az egyórás műsorblokkunk után kettéválunk, néhányan városnéző útra indulnak, mi, többiek pedig beülünk a Puskin Sörözőbe, ahova végül mindenki megérkezik, így együtt töltjük az utolsó estét is.

Azt gondolom, hiánypótló táborba látogathattam el, remélem, még lesz alkalmam ezzel a csapattal újra találkozni. Van, akivel azóta is tatom a kapcsolatot, Alfreddel például néha megvitatjuk olvasmányélményeinket. Örülök, hogy megismerhettem ezeket az embereket és várom a további véletlen vagy egyáltalán nem véletlen találkozásainkat. Hiszen végül is ide is nagyjából így kaptam meghívást, de ez már egy másik történet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Bódi Péter, Dobosy Tímea, Horváth Florencia