Aki volt már díjátadón, észrevehette, hogy a folyamat minden esetben szinte ugyanaz: laudáció, díjátadás, kamerák, taps, beszélgetés, taps, hazamenetel. Itt is volt egy séma: Garaczi László, az alapítvány elnöke felkonferálta a díjazottat, Hazai Éva, az író édesanyja átadta a festményt, elhangzott a laudáció (Kiss Tibor Noé díját Szegő János, Zilahi Annáét Selyem Zsuzsa laudálja. Németh Gábor kellemesen elbeszélget a szerzővel. Na de! A két különböző habitusú díjazottal való beszélgetés más-más hangulatú díjátadót szül. Ezekért a különböző hangulatokért pedig megérte ebbe az időcsapdába kerülni.

Kiss Tibor Noé ünneplése valódi ünnep volt: a tényleges díjátadás már lezajlott korábban, szűk körben, az ott készült képek alapján szigorúan maszkban. A Nyitott Műhely azonban valóban kinyitotta ezt a diskurzust, rég nem látott ismerősök töltötték be a teret. Szegő János irodalmi küszöbátlépésnek nevezte Noé tevékenységét, hiszen érzékenyen közelít olyan témákhoz, amelyek a társadalmi idealizált standardokon túlmutatnak. Németh Gábor távolabbról indította a beszélgetést, felidézte a díjátadó előtti telefonbeszélgetését Noéval, így vált a díjátadó egyfajta metabeszélgetéssé, beszéléssé a beszélgetésről. Furcsa belegondolni, hogy a karanténhelyzet után (alatt? előtt?) újra kell tanulnunk beszélgetni, beszélgetést hallgatni. Át kellett lépnünk egy küszöböt, elég kíváncsinak kellett lennünk ahhoz, hogy elmerészkedjünk a komfortzónánkon kívüli területre, ebben az esetben a Nyitott Műhelybe. Megérte, egy őszinte megnyilatkozást hallhattunk. Kiss Tibor Noé látásmódjára elementárisan jellemző ez az őszinteség és ez a képeiben is megmutatkozik. A szerző kiemelte, hogy bár minden könyve valahogyan kapcsolódott a saját életéhez, a legutolsó kötete, a Beláthatatlan táj az, amely a leginkább sűríti azokat félelmeket és a félelmekhez kötődő szégyenérzetet, amely őt az írás során foglalkoztatta. A különböző nyelvű, karakterű és sorsú szereplőket egy dolog tartja össze szerinte: hogy ezeket a szereplőket ő írja, rajta szűrődnek át, mielőtt megszólalnak. Németh Gábor kiemelte, hogy ez a szűrő Kiss Tibor Noé képein is észrevehető, ezt az egyedi nézőpontot pedig egy irodalmi példán keresztül is megtapasztaltuk, a beszélgetés végén elhangzott A lányok szerint lángol a diszkó című szövegrészlet.

A társművészetek összefonódásának szép ábrázolása volt az is, ahogyan egymással párbeszédbe kezdett a két díjátadó. Már Zilahi Annát ünnepeltük, de még Kiss Tibor Noé fotói lógtak a falon. Zilahi Anna esetében a társművészeti kontextus sokkal jobban fölerősödik: nála a képzőművészet, a performansz, az irodalom, sőt alkalmanként a zene egy újabb rétege a megnyilatkozásnak. Selyem Zsuzsa laudációja után Németh Gábor beszélgetett a szerzővel. Zilahi Anna kötete, A bálna nem motívum 2017-ben jelent meg a Magvető Kiadónál, ez jó kiindulópontnak bizonyult. A bálna, ha nem is motívum, mindenkiben elindít valamiféle asszociációt, Németh Gábor például felidézte, hogy Budapesten a hetvenes években valóban állt egy bálna(preparátum), ami bizonyította, igenis létezik. Zilahi Anna elmondta, hogy többnyire alkotói csoportokban, munkacsoportokban alkot, szerinte az irodalom alapvetően nem magányos tevékenység, hanem közösségi élmény. Ezt bizonyítja több projekt, például az extrodæsia című kötet vagy a Missa Echologica kórusmű. Ez utóbbi a karantén alatt született, a tihanyi visszhangnak kívánt hangot adni Zilahi Anna, a szövegekből kórusmű született, ezt pedig a Varsányi SZIrének énekelték fel különböző helyszíneken. Azóta egyébként a szerző is a kórus tagja. A közös éneklésről készült videó zárta a beszélgetést, különleges kísérletnek lehettünk tanúi. Zilahi Anna elmondta, számára a Hazai Attila életmű nagyon meghatározó, kifejezetten a rá jellemző naivitást tartja követendőnek, és ezzel egyet lehet érteni. Több naivitásra lenne szükség, mert a naivitás segít abban, hogy új, tiszta nézőpontból tekintsünk a világra, és így tegyük élhetőbbé ezt a bolygót.

Fotók: Déri Miklós, Kiss Tibor Noé

Portré Kiss Tibor Noé: Komjáthy Zsuzsanna

Portré Zilahi Anna: Bernhard Ludewig