Már a beszélgetés elején kiderült, hogy Bartók Imre és Sepsi László  rokonszerzőként tekintenek egymásra abból a szempontból, hogy a zsánerirodalmi elemeket is eszköztáruk fontos forrásának tekintik. Balajthy is a közös vonások felsorolásával kezdi a bemutatót. Amellett hogy, mindkettejük számára fontos inspirációt jelent a zsánerirodalom, a két regény témájában, sőt a könyvborítók látványvilágában is hasonlóságokat talál. Szerinte mindkét írót a hanyatlás foglalkoztatja a köteteikben, amit Bartók Imre meg is erősít: a bukott író az ő könyvének az alapmotívuma, amelyen keresztül a fő problémája az írás, mint bevégezhetetlen, beteljesíthetetlen folyamat. Ugyanis szerinte az írás alapvetően mindig kudarc, abból a szempontból, hogy valódi tárgyát folyton elvéti.

Sepsi Lászlóhoz fordulva Balajthy elmondja, hogy meglátása szerint a Termőtesetek esetében is kulcsfontosságú a hanyatlás motívuma, hiszen a történet akkor kezdődik, amikor a város hanyatlani kezd, majd rákérdez, hogy a szerző, hogy látja ezt. Sepsi nem ért teljesen egyet azzal az olvasattal, hogy a hanyatlás lenne a regény egyik legfontosabb motívuma, szerinte a Termőtestekben szereplő város nem bukik el, annak ellenére, hogy az apokaliptikus poétika megjelenik a regényben. Ő sokkal inkább krízisregénynek tartja, amelyben a krízisben levés folyamata fontosabb, mint egy bevégzett bukás.

A szereplők kríziseire rákérdezve Balajthy úgy látja, hogy a női és férfi szereplőknél elválik a krízis eredete, mivel a női szereplők esetében trauma katalizálja, míg a férfiaknál mitologikus eredetű. Sepsi szerint a női szereplők esetében is összefonódik a krízishelyzetük eredete a családi mitológiával, ennek megírásában fontos forrás volt számára a gótikus regények hagyománya, és olyan alkotók mint  Poe vagy  később Lovecraft.

Balajthy megállapítja, hogy mindkét regényben vannak olyan zsánerelemek, amelyek eddig nem voltak konvencionálisak a magyar irodalomban: a fantasyt és a skandináv thrillert említi, mint mindkét szerző számára fontos inspirációs forrást. Bartók Imre egyetért ezzel, úgy látja, Sepsi regénye valóban 19. század elejének gótikus regényeit idézi, míg nála inkább a fantasy működik forrásként.

Balajthy kiemeli, hogy a Lovak a folyóban Bartók második olyan regénye, amelyben autofikciós beszédmódot alkalmaz. Bartók számára ez a regénye egy integratív könyv, amelyben sok korábbi írása visszaköszön. Balajthy megjegyzi hogy a könyvpiac világát Bartók szatirikusan ábrázolja az előző regényeiben is, és ez a kötet is görbe tükröt állít a kortárs irodalmi szcéna, a kritikusok és az írók elé is. Az a kérdés, hogy mennyire lehet az irodalmi szcénán belül és kívül is lenni egyszerre.

Bartók szerint ez akkor válik igazán kérdéssé, ha a beszélőt azonosítjuk a szerzővel. Nyilván lehet reflexióként olvasni a szöveget, de a valóságban az irodalmi élet ennél összetettebb és heterogénebb. A könyv elbeszélője már nem része az irodalmi közegnek. A valóságban pedig végül is lehet kívül is és belül is lenni, de Bartók nem biztos benne, hogy ez jó stratégia. Például Tandori Dezső sem volt kívül annak ellenére, hogy bezárkózott. Bartók számára az elbeszélő vívódásai mögött nem annyira a magyar irodalmi élet nyomora van, mint inkább az írás állandó válsága, lehetetlensége.

Arra a kérdésre, hogy mi vonzotta a gombákban, mint a Termőtestek főszereplőiben. Sepsi kihívásként élte meg a gombák szerepeltetését, hiszen úgy látja, hogy amint találkozunk valamilyen idegenséggel, rögtön elkezdjük antropomorfizálni, ő pedig igyekezett ezt elkerülni. Bartók helyesel, nála a ló egy ugyanilyen nehezen megragadható metaforikus motívum. Viszont ez a motívum önmagában nem tágítja ki a perspektívát, csak jelzi, hogy a realitásnak tekintett terep valójában milyen szűk. Sepsi szerint az biztos, hogy egyik regény sem humanista programot visz, sőt, a Termőtestek az emberélet elsődlegességét is megkérdőjelezi.

Balajthy megállapítja, hogy az emberközpontú nézőpont felülírása mindkét szerző számára fontos, és ez szerinte a kortárs magyar irodalomban eddig inkább a lírában jelent meg, semmint a prózában. Bartók érez egy ilyen tendenciát a kortárs magyar irodalomban, hogy a líra felfedez olyan dolgokat, amelyeket a próza később át tud venni.

A beszélgetés végén a szerzők az egymásból való inspirálódásra is reflektálnak, Sepsi például Bartók trilógiájából merített. Bartók szerint Sepsivel régi harcostársak a műfaji problémák felvetése, “a félhalott zsánerirodalmi klisék beemelése” révén. Sepsi erre megjegyzi, hogy szerinte a műfaji behatárolásoknak egyébként sincs sok értelme, inkább orientálniuk kellene, semmint kategorizálniuk. A bemutató alapján úgy tűnik, Bartók Imre és Sepsi László új könyvei megkerülhetetlenek lesznek mind a zsánerirodalmi elemek újraértékelése, mind az írás folyamatáról való gondolkodás tekintetében.