Minden családtörténet megérdemli, hogy megírják. Hiszen minden családban történnek hajmeresztő események, másképp vészeltek vagy nem vészeltek át háborúkat, másképp találtak szerelemre, barátságra. De elsősorban nem is emiatt szeretjük a családtörténeteket, hanem azért, mert elmondanak valamit magunkról, és közelebb visznek egymáshoz.

Kollár-Klemencz László esetében különösen érthető, miért fontosak a gyökerek. Az idén megjelent Öreg Banda című könyv legtöbb szereplője szintén zenész, nemzedékeken át viszi tovább a hagyományos sváb zenét. A címadó Öreg Banda tényleg létezett, s utódzenekara, az Újhartyáni Sváb Parti Zenekar most is zenél a svábbálokon. Már az 1800-as évektől több sváb zenekar is volt a faluban, bár rivalizáltak egymással, a falu mégis a zenével érett közösséggé és vészelte át a nehézségeket.

A zenekar a bemutatónak is szerves része. Aki hosszú beszélgetésre számított, vagy ízelítőre az író-zenész munkásságából, az bizony meglepődött, a teltházas bemutató közönsége előtt megidéződött Újhartyán zenei múltja és jelene. A jelen a már említett Újhartyáni Sváb Parti Zenekar, a múlt pedig a kivetített képek érdeme. A képeken vidám fiatalemberek majd minden évből az utóbbi száz évben, mintha nem változott volna semmi, hangszer a kézben, vállon, a tekintetek tüzelnek, lételemük a zene, az identitásuk része. A zenekar vezetője Lauter Antal részletesen ismerteti a település múltját. Összetartó közösségről van szó, amely a térségben a zenéjével szerzett magának hírnevet. Nem vetik el azonban az újat sem, az est végén Kollár-Klemencz Lászóval közösen játsszák a már klasszikussá vált Szájber gyerek című dalt a legfelszabadultabb könnyedséggel.

A rövid beszélgetést Szegő János, a kötet szerkesztője moderálta, őt elsősorban az érdekelte, hogyan és mikor kezdett el Kollár-Klemencz ezzel a témával foglalkozni. A szerzőt már nagyjából harmincéves kora óta érdekli, milyen gazdag kulturális hátteret is kapott Újhartyántól. Olyan gyerekkor volt az övé, amely szabadon hagyta a gyerekeket, egész nap kint játszhattak. Először ezt a gondtalanságot akarta megírni, de később rájött, hogy a családtörténeteket is el kell mesélni. A szülők, rokonok is sokat beszélgettek arról, hogy milyen volt ez az Öreg Banda, milyen szorosan kötődtek hozzá, mivel Kollár-Klemencz dédnagyapja, Hans játszott a zenekarban.

Egy olyan regényt akart írni, amely az anekdotázás, mesélés stílusát viszi tovább, hiszen egy családtörténet mindig kis apró eseményekből áll össze, és csak utólag tekintünk rá folyamatként. A regényben egyébként a szerző is felbukkan, Lackóként szemléli az eseményeket. Ez a külső szemlélő szerep talán abban is segíthette, hogy ne rokonként, közeli emlékekből táplálkozó személyekként tekintsen a könyvben szereplőkre, hanem valóban irodalmi alakokként tudja őket ábrázolni. Azt is elárulta Kollár-Klemencz, hogy a regény végső formáját egy háromhetes hargitai tartózkodás során nyerte el, az elvonulás segített megtalálni azt a stílust és formát, amelyben egy ennyire személyes történet elmesélhető. 

A szövegek stílusa és formája nagyon minimalista, finom, nagy szerep jut benne a csöndnek is a zene mellett. Kardos Róbert színművész olvasott fel a kötetből, a zenekar pedig ezekre a hitelesen átadott részletekre reagált egy-egy dallal. Számomra több szempontból is érdekes, mondhatnám úgy, kísérteties élmény volt ez a bemutató. Tatabányáról származom, ahol nagy lélekszámú sváb közösség él, így a sváb zene is egészen régi emlékeket ébresztett, ráadásul Kardos Róbert 2014 óta a tatabányai színház remek színésze, így az ő hangja is felidézte a régi színházi esték emlékét. Ezt csupán azért szerettem volna elmesélni, hogy érzékeltessem, mire is jók tulajdonképpen a családtörténetek. Segítenek kapcsolódni egymáshoz, hiszen mindannyiunkban akad valami közös.

Az Öreg Banda, habár már megszűnt, mégis tovább él Kollár-Klemencz László történetein keresztül. Felemelő volt látni a hálát a zenészek szemében, hálásak voltak azért, hogy egy könyv emléket állít őseiknek úgy, hogy végig nagyon személyes marad és az adatolható momentumok helyett az érzésekre helyezi a fókuszt.

Fotó: Posztós János / Margó Irodalmi Fesztivál