A Látlak című novelláskötet fülszövegéből rögtön kiderül, hogy a szerző nem csupán íróként gondolt magára a könyv megalkotásakor, hanem antropológusként is. Fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindkét megjelölést ugyanolyan meghatározónak tartja magára nézve. Az antropológiát az emberiséget leírni kívánó tudományként határozza meg, ami olyan társadalmi folyamatokat próbál megérteni, melyek más tudományterületek számára nem hozzáférhetőek. Ezért is gondolta fontosnak beemelni a profiljába, hogy antropológus, mivel ez a tudomány olyan kérdésekre keresi a választ, mint például: Miként lehet élni? Milyen emberi kapcsolatok és milyen családok vannak? 

Vonnák számára a világ sokfélesége fölszabadító, ezért tudományos munkásságában is  olyan társadalmi közegekkel foglalkozott, amelyek valamilyen nagy változáson mentek keresztül.  A novelláskötetben is azt a környezetet dolgozza fel ahol antropológusként is sok időt töltött. Fiatalkora egy részét a rendszerváltást követő amnéziás időszakában töltötte, ezért fontos volt számára, hogy olyan országokat és közösségeket tanulmányozhasson, ahol hasonló változásokkal kellett szembenézniük az embereknek. A legjobban azok a kérdések izgatták, hogy mit lehet kezdeni a hullámzó történeti pillanatokkal és hogyan lehet bennük otthonosságot találni.

Tompa kérdésére elmondja, hogy az antropológusi és a fikciós nézőpontban az a közös, hogy antropológusként és íróként is az ember saját magából csinál műszert, mert együtt él a vizsgált közösségekkel. Mindkettő olyan személyes szakma, amelyről nem tudja az ember, miként fogja őt megváltoztatni. Egy teljesen másfajta közegből származó emberrel első látásra nehéz  közös pontokat találni, ezért az antropológusi szakma a másik ember iránti speciális figyelmet igényel, ami ugyanúgy érvényes az írói tevékenységre is: ez az intenzív figyelem a fontos. Az antropológia tudományában ugyanakkor nem a maguk egyedi módján jelennek meg az emberek, ezt az irodalomban lehet megtalálni.

Tompa Andrea szerint a novelláskötet egy nagyívű térképet rajzol fel. A következőkben arra kíváncsi, hogyan látja a szerző ezt a térképet, mit jelentenek számára a megjelenített helyek. Vonnák novelláskötetében olyan helyszínek jelennek meg, ahol volt alkalma hosszabb ideig tartózkodni, és még beszélte is a helyiek nyelvét. Olyan közegről nem mer írni, ahol csak látogatóként volt jelen. Fontos volt számára, hogy a kötetben ne az egzotikum legyen a domináns, minden helyszínt egyforma távolságtartással kívánt bemutatni, hogy ki lehessen hámozni az elvárás- és előítéletcsomagból.

Tompa úgy véli, az idegenséget megőrzi a könyv, annak ellenére, hogy nem egzotikus. Vonnák szerint az idegenséget könnyű úgy látni, hogy ez csak annak a jele lehet, hogy az emberek nem értik egymást, ám őt az idegenség a félig teli pohár felől érdekli, tehát afelől, hogy az idegenség ellenére hogyan értik meg egymást mégis az emberek. Ezt követően egy szemelvényt hallunk a Mintha az árnyékom lennél című novellából, amely két kiszolgáltatott nő viszonyáról szól: az egyik egy bukaresti hegedűművész, akinek egy gazdag férfivel van viszonya, a másik pedig a férfi családjának fekete-afrikai cselédje. Vonnák szándéka szerint a szöveg arról szól, hogy a narrátor, a bukaresti nő a közös pontjaik mentén próbál kapcsolatot létesíteni a cselédként dolgozó nővel, de ez nem sikerül neki.

Tompa Andrea a kötet címét viszonycímként határozta meg: a Látlak kapcsolati kényszerre utal: kapcsolatot teremt a szereplők között, ugyanakkor leírja a szerző viszonyulását is hozzájuk. Vonnák elmondja, hogy azért lett ez a kötet címe, mert a nézőpont, mint olyan, érdekelte az írás közben, és valóban, a szereplők is figyelik egymást, ahogy ő is figyelte őket szerzőként. Ez a fajta figyelem ugyanakkor nem az antropológiai nézőpont sajátossága, minden ember ezt csinálja, az antropológia csak tudatosítja a nézőpont meglétét az emberekben.

A továbbiakban Tompa ezekre a nézőpontokra kérdez rá: volt-e olyan szerep, amit Vonnák kockázatosnak érzett? A szerző a kiszolgáltatott emberek pozícióját önmagában nagy kockázatnak tartja, a nézőpontjukból beszélni aknamezőn járkálás. Próbálta ezért tudatosítani ezt a felelősséget, és elkerülni azt - amit irodalmilag a szegénységábrázolás kapcsán szoktak emlegetni -, hogy úgy tűnjön, jogosultságot formál a kiszolgáltatott ember narratívájának kisajátítására. Írás közben azt remélte, az antropológusi háttere ebben is segíteni fogja, hogy ne másítsa meg a hallott történeteket. Tompa hozzáfűzi, hogy szerinte az irodalom alkalmas erre, mivel nem ítélkező, mint a sajtóműfajok, hanem elfogadó próbál lenni egyes történetekkel szemben.

A műfaj kérdését illetően Vonnák elmondja, hogy egyrészt semmilyen más irodalmi műfajban  nem próbált meg eddig alkotni, mint a rövidpróza, másrészt a novella ideálisnak tűnt, mivel nem a történet folyamata érdekli, hanem az emberek közötti metszéspontok. A novella így egy bonsai fa lesz, aminek a sűrítés a tétje.

Tompa végül a női szerzőség kérdésével zárja a bemutatót: arra kérdez rá, hogy Vonnák visszaolvashatónak tartja-e magát nőként a szövegekben? Van-e női szerzőként saját maga számára megfogható feladata? Vonnák szerint sok nyomasztó aspektusa van annak, ha valaki női szerző. Például egyesek úgy gondolják, hogy léteznek specifikusan női témák, amelyek női érzékenységet kívánnak. Ö  viszont úgy szeretne megjeleníteni a női tapasztalatokat – mint például a szülés vagy az abortusz –, hogy ne a női mivolta garantálja a szöveg hitelességét. Örülne, ha a női irodalom nem számítana sehol szitokszónak, ugyanakkor élni kíván a szabadságával, hogy esetenként akár férfi elbeszélőt használjon, ha azt tartja célravezetőnek.

Fotó: Margó Irodalmi Fesztivál