A fő problémaköröket már Radnóti Zsuzsa nyitó előadása felvázolta, melyben kiemelte, hogy az 1960-as évektől a rendszerváltásig a klasszikus dramaturgszerep alapvetően széles műveltséget és a dráma irodalmi értékeit őrző attitűdöt jelentett. Mégis a dramaturg a kezdetektől fogva sokat dolgozott azon is, hogy egy klasszikus szöveg mai, modern hangszerelést (vagy fordítást) kapjon, így váltak például Radnai Annamária Csehov-szövegei a Katona József Színház Csehov-előadásainak szerves (bár a néző számára kevésbé látható) összetevőjévé. A rendszerváltás után a dramaturg szerepe kibővült, és már sokszor a rendezői felfogásra hangszerelte a szövegeket, vagy akár a rendező olyan teljesen egyenrangú alkotótársává vált és válik, mint Bíró Bence Dömötör András mellett, akinek már a neve is megjelenik kiemelve a Káli holtak című előadás színlapján. Ez a „legfelső szint”, ahova viszont még mindig nem sok dramaturg jut el annak ellenére sem, hogy adott esetben döntő szerepe van a színpadi szöveg kialakításában és/vagy az előadás sikerében. Radnóti Zsuzsa azt is hangsúlyozta, hogy a dramaturgok új generációja már könnyen vált státuszt rendezés, színjáték és dramaturgia között, főként a független színházi szcénában.

A következő előadások ezen problémafelvetések nyomdokán haladva vállalkoztak arra, hogy gyakorlati tapasztalatok alapján általánosabban fogalmazzák meg a dramaturg szerepét. Szabó-Székely Ármin több, különböző műfajú előadás kapcsán fejtette ki, mit is ért a dramaturgia mint „színházi szőttes” kapcsán, Boros Kinga pedig a „teatrológus” helyzetéről beszélt az erdélyi magyar nyelvű színházi szcéna kontextusában. Előadása alapján sajnos nincs okunk sok örömre, az idősebb dramaturgok gyakran elhagyják a pályát, talán mert a Tompa Gábor-i definíció („A dramaturg a produkció jó barátja és rossz lelkiismerete”) és a határontúli színházi gyakorlat túl szűk mezsgyét kínál nekik. Trencsényi Katalin nemzetközi kontextusba helyezte a vitát, angliai és kanadai tapasztalatai és könyve alapján a „lábnyommentes dramaturgia” haladó koncepcióját vázolva fel, egyfajta „radikális szelídség” és társadalmi felelősségérzet progresszív kombinációjaként.

A nemzetközi-európai kitekintés és annak a magyar színházi gyakorlattal való nem túl pozitív kicsengésű összehasonlítása határozta meg Török Tamara előadását, aki nemcsak a dramaturg Németországban meghatározó, arculatépítő szerepköréről beszélt, hanem a kortárs dráma támogatásáról is. Valóban nagyszerű lenne, ha, akárcsak mint a londoni National Theatre, itthon is évi több száz kortárs darab egy évi fejlesztését szponzorálná a Nemzeti, de egyelőre annak is örülhetünk, hogy 1985 óta töretlenül működik a dramaturgok és más színházi szakemberek által működtetett Nyílt Fórum, melyből kiváló drámaírók profitáltak Márton Lászlótól és Tasnádi Istvántól a Kovács Viktor és Dominik ikerpárig. A Kovács testvérek mint drámaírók ezután részletesen is elmondták, milyen sokrétű, részletekbe menő és fontos útmutatást, tanácsot kaptak a Nyílt Fórum és a Színházi Dramaturgok Céhének tagjaitól, és felvázolták azt az utat, melynek során fiatal, kezdő drámaíró(k) darabja egészen az angol és német fordításokig, és akár külföldi ősbemutatóig is juthat, mint ahogy ez megtörtént az ő Jégtorta című drámájukkal.

A következő szekciók a bölcsészettudományi, színháztörténészi szempontokat is felvillantották. Az ELTE-ről két oktató is tartott előadást: Domsa Zsófia a norvég Knut Hamsun Éhség című művének színházi és egyéb adaptációit vizsgálta (ennek nemrég volt bemutatója Nagy Péter István rendező és Sándor Júlia dramaturg közreműködésének eredményeképp), míg Pikli Natália, e sorok írója, a Shakespeare-tudomány legfrissebb eredményeit felhasználva bizonyította be, hogy a kora újkori repertoár-kutatás és az új adatkorpuszokból elérhető többlettudásunk kapcsán egyre világosabban látjuk a korabeli drámák keletkezési-dramaturgiai kérdéseit, és azt is, miképp végzett Shakespeare a maga drámáin aktualizálási, dramaturgi munkát. Sokszor a társulat aktív közreműködésével, amelyhez hasonló munkafolyamatok kortárs magyar példákon is kimutathatóak. A Pázmány Péter Tudományegyetem oktatójának, Reuss Gabriellának előadása a 19. századi angol ’acting edition’-típusú Shakespeare-előadásszövegkiadásokról és a színházi hagyomány öröklődő gesztusrendszeréről komoly visszhangot keltett, és izgalmasan összecsengett sok mindennel, amiről korábban a gyakorló dramaturgok is beszéltek.

Szabó Attila a Színháztörténeti Intézet, és Sirató Ildikó az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának képviseletében szintén újabb szempontokat hoztak be, egyrészt a társalgási dramaturgia szerepéről Csehovnál, másrészt a színháztörténészi dokumentáció és gyakorlati színház közötti kapcsolatok szükségességéről.

A második nap a gyakorlati kérdések jegyében zajlott: Sediánszky Nóra a dramaturg sokszor erősen korlátozott autonómiájának kérdéskörét boncolgatta, kiemelve, hogy a doctus/bölcsész-dramaturgtól eltávolodva egyre inkább a rugalmasabban kezelt dramaturgszerep válik fontossá, hídszerep megtartásával színészek és rendező, előadásszöveg és rendező között. Cseicsner Otília a rádiódramaturg jóval nagyobb hatalommal és meghatározóbb szereppel teljes munkájáról beszélt, míg Orbán Eszter, a konferencia egyik fő szervezője az Operánál végzett dramaturgiai munkáról adott rendkívül informatív és egyben társadalmi vitára is késztető tájékoztatást.

Rácz Attila és Bíró Bence a gyakorlati színházcsinálás problémakörén belül mozogva beszéltek, az előbbi a Hólyagcirkusz Társulat, az utóbbi a Káli holtak előadás kapcsán végzett, sok általános tanulsággal is teljes munkájukról, míg az utolsó szekcióban Róbert Júlia és Végh Ildikó a TIE (’theatre in education’, színházi nevelés) különböző formáit mutatták be. Róbert Júliától gyakorlati tanácsolat is kapott a közönség arról, hogyan lehet „roncsolt drámát” írni interaktív előadásokhoz. Végül Kiss Csaba idézte fel Radnai Annamáriához fűződő emlékeit.

A konferencia egy kerekasztal-beszélgetéssel zárul, melyet Szemere Katalin vezetett. A beszélgetésbe az előadók mellett a hallgatóságban ülők is be tudtak kapcsolódni, így Stuber Andrea színikritikus megfontolandó hozzászólásokkal gazdagította azt a dialógust a dramaturg munkájáról, mely nemcsak összefoglalta a kétnapos konferencia tanulságait, hanem a jövő felé is mutatott: tovább kell keresni a válaszokat, és tovább kell próbálkozni azzal, hogy meghatározzuk a dramaturg szerepét a változó világban, konferenciákon és szakmai beszélgetéseken