Élmény

2008. június 19-től 22-ig négy estén át adták Wagner A Nibelung gyűrűje című tetralógiáját a Művészetek Palotájában, úgynevezett félig szcenírozott előadásban. Egyre kevésbé világos azonban, hogy miért utalnak ezzel a kategóriával a teljesség hiányára, illetve miért mentegetőznek. Persze, nem voltak hagyományos jelmezek és díszletek, viszont az oratorikus előadásokra jellemző módon székeket helyzetek el a színpadon az épp nem éneklő énekeseknek. Ettől azonban a négy este – mint opera, mint zene és mint színház – több volt, teljesebb volt, mint sok olyan darab, amit abban a hiszemben hallgatunk, hogy teljesen szcenírozott.

A színpad előtt zenekari árok, rajta kiemelt kisszínpad van: itt történnek a főbb események, s középen néhány lépcső vezet egy még magasabb részhez, ami mögött hatalmas kivetítővászon, tükör és ajtó (vagy aminek éppen használják) van. Az előadást az események komolyan vételének és idézőjelbe tevésének folyamatos váltakozása határozza meg: s ez már akkor elkezdődött, amikor belépett a karmester - Fischer Ádám -: minden elsötétült, és a zenekari lámpák sem égtek. Igen, mint Bayreuthban, gondolná az ember - szegény zenekar, hogy látja a beintést a sötétben? - dobban a szív, és tényleg 1700 fanatikus van jelen, akik több mint 20 órán át fogják ezt hallgatni, s ünnepelni; a hangulat megteremtve, mindjárt kezdődik a világteremtés is, jön a Rajna – és ekkor váratlanul kiviláglik egy piros lézerpötty, mint karmesteri pálca. Hát így lát a zenekar. Röhögőgörcs a kezdeti szívszorultságból.

Ettől persze még csodás a kezdés. Kezd feltöltődni a Rajna: a háttérvásznon, mintha medencébe töltenék a vizet, egyre emelkedik a vízszint. S nem akármilyen ez a víz, hiszen nem áttetsző zöldeskék, hanem koszos. Különösen a felszíne, ez fog a negyedik este végére teljesen felkavarodni. Benne most női alak úszkál: nem szép, mert túl nagy, s a testisége túl közelről van bemutatva - hiányzik belőle minden légiesség; annak ellenére, hogy animáció, túlságosan hús-vér. Ebből az animációból lesz három kifejezetten csúnya, beteges, öreges sellő Az istenek alkonya harmadik felvonásában. Viszont a sellő-énekeseken (Wierdl Eszter, Gémes Katalin, Gál Erika – akik csodásak játékban, hangban egyaránt) szép zöld ruha látható, ami a negyedik estére - szinte már meglepetést sem okozva – feketévé válik.

A színváltozással a háttérkép is változik, s eljutunk az épülő Walhallához, a háttérben hatalmas daruval, kék éggel, néhány felhővel, majd az opera végén a szivárvány is megjelenik. Igaz, ez csak mint külsődleges szépség jelenik meg, hiszen már tudjuk, hogy korántsem happy end vár ránk. És nemcsak azért, mert Loge már A Rajna kincse végén megjósolta az istenek alkonyát, hanem azért, mert a főisten, akit most győzni látunk – egyedül marad. Egyedül marad az örök cinikus Logéval: a többi isten a másik oldalon megy ki a színpadról, s Wotan nem vonul be ünnepélyesen a Walhallába.

Szöveg

Az előadást feliratozzák magyarul és az eredeti német nyelven – ami eddig jó. Viszont azáltal, hogy a két szöveg egymás mellé kerül, a magyar szöveget kiteszik annak, hogy szembesülünk borzalmas voltával. Persze, ahogy Fodor Géza megfogalmazta, a wagneri németnek metafizikai aurája van, amit nem lehet lefordítani. Blum Tamás szerint pedig Törekvésem […] olyan fogalmazás kialakítása volt, amelyben a szöveg értelme a lehető legvilágosabb… Szép törekvés, na de az érthetőség oltárán feláldozni a költészetet…

Másrészt helyenként kifejezetten értelemzavaró félrefordításokat láthatunk, pl. jövő idő helyett múlt időt használnak, ami a nornák szépséges jóslás-múltidézés jelenetében egyáltalán nem mindegy. Majd szó szerinti fordításokat, amik magyarul nem illenek a szövegkörnyezetbe (a „Was ist?” kérdést a „Mi van?” fordításban...).

Fájdalmasan kevés törekvés volt arra, hogy a szöveg költészetét visszaadja a fordító – ami nem biztos, hogy minden opera esetében fontos, ám épp Wagnernél, a komponista-librettistánál alapvetőnek tűnik. Nyilvánvalóan komoly probléma a beszélő nevek lefordítása: nehéz olyan szép összetett szavakat találni, mint a németben, azonban ezek lényegesek, értésük fontos, már csak azért is, mert maguk a hősök reflektálnak a nevükre, sőt megkérdezik, hogy mi mit jelent, honnan van?

Kellékek, ruhák, díszletek

Az operában megjelenő tárgyak csak a szavak szintjén tűnnek fel most. Gyűrű, ködsüveg egyáltalán nincs, A Rajna kincsében pedig a háttérben fekszik a dárda, A walkürben vele szimmetrikusan Notung, a kard, s ez így volt a Siegfriedben is. Az istenek alkonyában azonban csak a kardot látjuk, hiszen a dárda addigra eltörött. Azonban más, kevésbé fontos tárgyak megjelennek, pl. Siegfried, a hős kis papírhajóval a kezében érkezik, majd nagyobb papírhajó is lesz, amit a kórus adogat körbe. Vagy a kivetítőn látható filmen egy fiatal nő a kezében kis játéklovat tart, amit egy férfi elvesz tőle.

Fontos még Wotan Walkür-beli fekete frakkja. Minden férfin fekete frakk volt, kivéve Siegfriedet, aki a végén bújt bele, akkor is csak azért, hogy lekerülhessen, halálakor ugyanis egy folyton felbukkanó piros alak leveszi róla és a földre teríti a ruhadarabot. Amikor Wotan a második felvonásban elmeséli Brünnhildének a történet előzményét, s heves szóváltásba merülnek, mert a walkür ellen akar állni apja akaratának, Wotan mérgesen levágja egy székre a frakkot és csak az opera legvégén veszi fel onnan, azzal takarva be hosszú álomba küldött lányát.

Úgy tűnik tehát, hogy a szereplők kezében nem jelenik meg az a tárgy, ami a darab mitológiáját szimbolizálja: csak szavakban, gondolatokban van jelen, s az egyéb tárgyak is inkább a vicc, az eltávolítás kedvéért jelennek meg, sokszor meglehetősen groteszk módon.

A kivetítőn valós felvételek és animációk, árnyjátékok és tükröződések különböző fajtái láthatóak, az eszköz a végsőkig ki van használva. 

Van, hogy illusztrál, értelmez, esetleg magasabb szintre emeli a látottakat, pl. Az istenek alkonya Siegfried-Gibichung jelenetében, amikor is a háttérben egyforma, vörös hajú nők és sematikus férfialakok várakoznak, ki tudja mire. A szereplők ezalatt megtárgyalják, hogy Siegfried elveszi Gutrunét, Gunther pedig Brünnhildét. Épp egy a háttérben látotthoz hasonló vörös hajú nő hozza be az italt főhősünknek, amitől az megfelejtkezik otthon hagyott Brünnhildéjéről. A háttérben kávéautomatás fekete műanyag poharakból az egyik férfi felépít unalmában egy kis várat, ami teljesen fekete, kivéve egy kicsi lyukat, ami nincs befedve – egy gyűrűnyi hely. Végül ott helyben felgyújtja a pohár-várat öngyújtójával. A piszkot egy nő felporszívózza, s ahogy porszívóz, a fehér padló egyre feketébb lesz, végül csak a feketeség marad. Így lesz a mitológiából mindennapi játék.

Máskor a háttér konkrét helyszínre utal: daruval épül a Walhalla, illetve gyönyörű tavaszi erdőt és rikító színű virágokat látunk Sieglinde és Siegmund Tavaszi dala alatt. Ám virágokat látunk, sőt magát a földre ereszkedést is Brünnhilde isteni világból való távozásakor, azaz a rendezői felfogás szerint ez egyáltalán nem baj. Amikor pedig Mime bizonygatni próbálja nevelt fiának, Siegdfriednek, hogy az mindent - ételt, italt, ágyat, ruhát - neki köszönhet, egy láthatatlan kéz szándékosan primitív húst, üveget, ágyat, ruhadarabot rajzol. Alkalmi tábla az alkalmi tanárnak, hiszen a nibelung tanítani próbálja a hőst.

Fafner, a sárkány is csak rajzként jelenik meg: a szemünk előtt rajzolódik ki az elnagyolt, sztereotipikus, hosszú sárkánykígyó. Szempillákkal, s mintha mosolyogna. Notung pedig számítógépes játékként fúródik a torkába. A négy operának talán ez az egyetlen pontja, ahol a gyilkosság meg van jelenítve, igaz, itt is csak animációban, s ahogy a vér folyik és elönti lassan az egész vásznat – az vicc.

A háttér az előtérrel összezárulva is megjelenik: a Notung összeforrasztásakor Siegfried győzelmi dalt énekel, a háttérben pedig egyszercsak mi, a közönség kezdünk tükröződni. Körülveszi a hőst a világ, ő lett a középpont.

Ahogy a tárgyak nem igazán jelennek meg, úgy a nagy tettek sem, azaz nem látjuk Notung darabjainak az összeforrasztását – igaz, látjunk helyette a széttépett papírdarabok összeillesztését (a Siegfriedben pedig a hős hajóját fogják széttépni!). És nem látjuk Notung kihúzását a kőrisfából, sem a dárda eltörését. Mime megölése a Siegfriedben úgy történik, hogy a kezére húzott mini-Mime figura hal meg. Az alak kettőzése nyilván arra utal, hogy a törpe megduplázódik szavaiban és gondolataiban, hiszen a sárkányvértől Siegfried már azt hallja, amire Mime gondol és nem azt, amit mond. Halálakor azonban a nagyon jól játszó és éneklő, ám néha sajnálatra méltó és bizony magának az igazat kikövetelő Michael Roider, mintha mi sem lenne természetesebb, semleges léptekkel kimegy a színpadról.

Az előadás nagy talánya, hogy bizonyos nem szeretett figurákat szerethető formában tűntet fel. Nemcsak az imént említett Mimére, hanem Fafnerre is gondolok. Az énekes, Walter Fink szintén fantasztikus figura és hang, csak akkor jön elő, amikor már leszúrták, s utolsó szavait mondja el emberként. Úgy ül az oldalsó székek egyikén, mint ember, és sajnáljuk, mert eszünkbe jut, hogy azért volt igazságuk az óriásoknak is: egy szerződés értelmében felépítették a Walhallát, majd Wotan el akarta csalni tőlük a beígért díjat. Most meg, hogy megkapta, meg akarja azt őrizni.

Az óriások A Rajna kincsében mint bunraku bábok jelennek meg. A kivetítő mögött felemelnek a bábosok két hatalmas fejet és mozgatják azokat, illetve több ember behoz egy hatalmas kezet, amivel majd Freiát tuszkolják ki. A két kitömött énekes - miért kellett kitömni őket? - pedig a színpad szélén áll, egymás mellett. Keveset mozognak, sőt néhány pillanatra mintha el-elszunyókálnának, unják az isteni vitát, a korrupciót. Ez a felállás hasonló ahhoz, ahogy majd Az istenek alkonyában Siegfried elmegy Guntherként, hogy Brünnhildét megszerezze a Gibichungnak. Ekkor Siegfried áll mozdulatlanul a kisszínpad szélén, aki a hangját kölcsönzi a mozgó, Brünnhildét megszerezni vágyó Gunthernek.

Szintén kiemelkedően lett kidolgozva és végigvezetve Gunther (Oskar Hillebrandt) drámája. Neki mintha már az elejétől kezdve gyanús lenne a dolog, sőt amikor a vadászatjelenetben Siegfried megöleli Hagent, Gunther kitér az ölelés elöl és hátat fordít.

Táncosok

Hogy lesz a mitológiából magándráma? A tetralógia utolsó jelenetében nincs bent az egész kórus, nem fekszik ott Siegfried holtteste, ám kétoldalt bent van Gunther és Gutrune, középen pedig, a kisszínpadon a gyászoló Brünnhilde – összetörve, ám méltósággal, istenien.

Máskor táncosok illusztrálják a történetet. Visszatérő vizuális vezérmotívumként jelenik meg egy piros frakkos, piros nadrágos őszes, ám fiatalos mozgású figura.  Időnként csak megáll a színpad szélén és szemlélődik, néha leül a földre, és groteszk mozdulataival kommentálja az eseményeket. De olyan is van, hogy kísér valakit, pl. Az istenek alkonyában Brünnhildét. Illetve néha a kivetítő mögött vonul végig a színpadon, ilyenkor ködös, kicsit torz az alakja. Gyakran jelenik meg olyankor, amikor a tűzről - legalábbis amikor a zenekar megszólaltatja a tűz motívumát - vagy Logéról van szó, azonban nem gondolom, hogy egyszerűen Loge táncos alakjának feleltethető meg ez a shakespeare-i bohócra emlékeztető alak.

És persze állandóan jelen vannak a táncosok, mint az Alberich mellett békaként csúszó-mászó figurák, vagy Hunding kísérői, a kutyák. A kutyafej a könyökükön van, azt mozgatják, máskor pedig őrködő, félelmetes lények, akik kihangsúlyozzák Hunding jelenlétét, mintegy ők is megdermesztik a levegőt. Nem mintha ehhez Hunding (szintén Walter Fink) önmagában nem lenne elegendő – gondoljunk csak a megjelenésére: meg se szólal, nincs szava (ez Wagner), meredten, kérdően tekint Sieglindére (ez a szuggesztivitás viszont Walter Fink), és a megfélemlített asszony válaszol a fel nem tett kérdésre. És az is maga Fink, hogy míg Siegfried magáról mesél, ő hátat fordít, nem szenvedheti ellenfelét.

Kétszer is táncospár jelenik meg a háttérben: fiatal pár, akik szerelmes táncot járnak, Sieglinde és Siegmund szerelmi kettőse alatt, illetve - a Siegfried végén - Siegfried és Brünnhilde kettőse alatt. A walkürök lovaglásában is csak a tánckar lovagol: felmerül a kérdés, mi szükség van erre - hacsak nem az, hogy a slágerré vált Walkürök lovaglását kicsit eltávolítsa, szándékosan nevetségessé tegye.

Gesztusok

Az előadás telis-tele van pici mozdulatokkal, gesztusokkal, amelyek mély értésről és érzésről árulkodnak. Siegmund beléptekor mélyen egymás szemébe néz az ikerpár – még ha nem is tudják egymásról, hogy testvérek, úgy tűnik, valamit éreznek, s a végén ki is mondják, hogy látták már egymást valahol. Fricka és Wotan összetűzésekor - A walkür második felvonásában - Fricka (Németh Judit, nem is verbalizálható, hogy mennyire jó volt) méltósággal ül a székén, Wotan pedig áll, idegesen járkál, s próbál ellenállni az egyébként jogosan felháborodott asszonynak. Csak amikor beadja a derekát, akkor ül le Juha Uusitalo, összetörten. Nagyon nehezen viseli a könyörgéseket, így pl. a walkürökét, akik Brünnhilde érdekében szólnak: elfordul, próbálja befogni a fülét, igazi erőpróba ez számára, s ugyanez ismétlődik a Brünnhildével való jelenetben is.

Az istenek alkonya Waltraute-Brünnhilde jelenete gyönyörű. A kétségbeesetten megérkező walkürt szintén Cornelia Kallisch játssza (mint Erdát, a földanyát, aki csak a háttérvászon mögött jelenik meg), igazán mély érzéssel adja elő Wotan elkeserítő állapotát, bízva Brünnhilde segítségében. Brünnhilde azonban testvérére rá sem nézve (!) hallgatja, és küldi el azt.

A Siegfried első felvonásában egy zenekari kovács ül a színpadon, ő kovácsol Mime helyett, mármint a ritmust játssza az üllőn, majd amikor Siegfried is kovácsol, együtt verik a ritmust. Az első felvonás – bár ötletekkel teli, kidolgozott, és a Mime-figura és -hang is nagyon jó - valahogy nem áll össze annyira, mint a többi. A Vándor–Mime jelenet súlytalan, valamiért nem elég átütő a hangjuk, egyéniségük, s ez igaz itt Siegfriedre és a Kovácsdalra is. Számomra ez a felvonás a Ring mélypontja.

A Siegfried második felvonásának az elején bevonul két fúvós és egy frakkos, hosszú, befont hajú lány (Gál Gabi - nagyon szép hangja van, ám a magas hangok nem jönnek ki a torkán). Amikor Siegfried az anyjáról tesz fel kérdéseket, a lány végigmegy a színen. A vetítő mögött egy azonos frizurájú nő vonul át a madárkával párhuzamosan a másik irányból; bár ekkor még nem lehet tudni, hogy ő lesz „az erdei madárka hangja”. A nő szemmel láthatóan gyereket vár, a mozgássor pedig gyönyörű. Most akkor a madárka hangjával Sieglinde szólítja meg a fiát?

Siegfried kürtfaragása úgy történik, hogy beül középre az egyik fúvós (angol kürt?) és mindent ő játszik, tehát Siegfried (Christian Franz) még csak nem is imitálja a játékot. Ellenben idegesíti, hogy az hamis (miközben a madárka durcásan hátat fordít), végül egyszerűen kitessékeli a hamis játékost a színpadról. Jöhet a másik, aki már szépen játszik, így a kismadár felveszi a hőssel a kontaktust.

A második felvonásban a háttérben egy vörös függöny összehúzódását vetítik. E mögött van Fafner, a sárkány. Ez a függöny még visszatér más felállásban: utolsó este, Az istenek alkonyában a piros figura húzza össze azt – mint ceremóniamester jelzi az istenek alkonyát, a világ, s az előadássorozat végét.

A kismadár elvezeti Siegfriedet a megfelelő helyre: a vetítővásznon csillagokat, eget látunk. A harmadik felvonás pedig úgy kezdődik, hogy látjuk a Földet forogni – fejjel lefelé. Egy olyan világot látunk, ami ki van fordulva önmagából, elátkozott, vagy éppenséggel arról van szó, hogy Siegfried szemszögéből minden fordítva van? A kismadár épp csak áthalad a színen, jelzi Siegfried közeledtét a Vándornak, aki el is bocsátja őt.

A vándor-Wotan fölényesen viselkedik: az egyszemélyben nagypapa-após próbára teszi az unoka-vőt. Ahogy Siegfried közeledik Brünnhilde sziklájához, a háttérben absztrakt fehér foltot látunk. S ahogy egyre közelebb ér a lányhoz, úgy lesz egyre jobban kivehető az alvó női figura – azaz a háttér az ő szemszögét mutatja, mint majd Az istenek alkonyában a Gutrunéval való találkozáskor. Amikor Brünnhilde felébred és megjelenik a maga valójában, fekete ruhában érkezik. Drámai a kettősük, viharos, átélt, Siegfriedben komoly kétségek rejtőznek, fejét fogva, magába roskadtan ül le a székre, ám most is megkapjuk a mesét: igazi nagy szerelmi kettősben és giccset súroló ölelkezésben, hátul táncpárral - oldódik a felvonás.

Amikor Siegfried Az istenek alkonyában a Gibichungokhoz közeledik, azonnal beleszeret Gutrunébe, ezt jelzi a kinagyított női arc a háttérben, amit nyilván a vendég szemszögéből látunk. Elég szomorú, ha belegondolunk, hogy eredetileg csupán az italtól felejtette el Brünnhildét, ebben a verzióban viszont magától, mindenféle varázsital nélkül is már másik nőn jár az esze.

… s katarzis helyett

Megteremtődött és összeomlott egy világ. De milyen világ? A librettóban mint szöveges vezérmotívumok szerepelnek az „alszol?” és az „ébren vagy?” kérdés: Fricka Wotantól, Sieglinde Siegmundtól, Alberich Hagentől, Waltraute Brünnhildétől kérdezi. Álomvilágban járunk? Vagy éppen az álom és ébrenlét határán?