A legendás színész- és rendezőhírességek felvonultatása, mint mindig, most is fontos szempont volt a válogatásban, Isabelle Huppert, Omar Sy, Monica Bellucci vagy Gaspar Noé, François Ozon, Tony Gatlif csak néhány név a listáról. Idén is választottunk néhány filmet, melyek olyan témák köré csoportosulnak, amik a frankofón-francia mozi visszatérő jellegzetességeit jelentik.

Nyitófilm – Jean-Paul Salomé: A fűnökasszony

Jean-Paul Salomé bűnügyi tragikomédiája, A fűnökasszony főszerepében a sokszínű színészi pályájának köszönhetően abszolút kiérdemelten ikonná vált Isabelle Huppert parádézott.

Az évek folyamán mind külsőségeiben, mind színészi játékában kortalanná vált Huppert irigylésre méltó korszerűséggel viszi magával az amúgy is jó filmet, a címszereplő karaktere annyira passzol hozzá, mintha eleve rá szabták volna.

Nem utolsó sorban nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy drámai és komikus tehetségéből egyszerre villantson nagyot a színésznő, amit természetesen meg is tesz, mikor Salomé sztorijában hétköznapi gondokkal küzdő, hatósági arab fordítóból egy hirtelen jött lehetőséget, egy tonna kannabiszt megragadva profi drogkereskedővé válik, majd menő sminkben, napszemüvegben és hidzsábban üzletel a helyi közel-keleti maffia rövid eszű tagjaival. A lebukás veszélye persze állandóan ott lebeg a feje felett, főleg úgy, hogy viszonyt folytat a „fűnökasszony” lefülelésén munkálkodó nyomozóval (Hippolyte Girardot), akinek a biztonsági kamerák felvételeiről ismerős lesz a bűnözőnő mozgása és testalkata.

A fűnökasszonyt Hannelore Cayre a francia filmcímmel azonos La Daronne című könyve inspirálta, és az írónő egyébként forgatókönyvíróként is közreműködött a produkcióban, így Saloméval együtt szerepelt a 2021-es César-díj „legjobb adaptáció” kategória jelöltjei között.

Jean-Paul Salomé: A fűnökasszony

Tony Gatlif: Tom Medina

A Frankofón Filmnapokra rendre el szoktak látogatni meghívott filmrendezők is, ezúttal a roma nép filmes krónikása, az algír-roma származású Tony Gatlif tette tiszteletét az Urániában, és kísérte el filmjét.

A Tom Medina lenyűgöző atmoszférájú film, melyben Gatlif felejthetetlen roma hősökről mesél, és szinte esszenciáját nyújtja az idealizáltan romantikus, mégis életszagú környezetnek és a benne élő elszigetelt, maguknak való embereknek.

Mondhatni mágikus realista, mert a film folklórba ágyazott története némi transzcendenciát is hordoz magában, mely azonban inkább az űzött vadként vándorló főhős lelki tájainak kivetülése, mint tényleges transzcendens elem.

Tony Gatlif-filmet látni és Tony Gatliffel találkozni egyaránt felrázó, elementáris és eredeti élmény, olyan, mint átérezni az általa felkarolt népcsoport ősi energiáit, legyen az bármennyire is idealizált. A rendező, akinek algíri, szegény és elnyomott környezetben töltött gyermekkora, majd későbbi hányattatásai elválaszthatatlanok a filmjeiben megjelenített állandó mozgásban levéstől, féktelen szabadságvágytól és zenével aláfestett mediterrán életérzéstől, még mindig lenyűgöző mesélő, zabolátlan meséit pedig sokunknak lenne érdemes látni-hallani. Gatlif, aki elragadtatva jegyezte meg, hogy öröm számára itt lenni, hiszen Magyarország olyan ország, ahol valóban élnek romák, olyan hiteles krónikás, aki egy elnyomott népcsoport hőseit képes érzelmileg közel hozni a nézőhöz filmjeiben, és így társadalmilag is fontos szerepet tölt be.

A Tom Medinát, mely Dél-Franciaország egy félreeső, rejtélyes szegletében, a mediterrán Camargue vidékén játszódik, s filmi epikus költeményként mesél el egy szokatlan szerelmi történetet és egy apa-fiú viszonnyá fejlődő emberi kapcsolódást, a 2021-es Cannes-i Filmfesztiválon mutatta be először Gatlif a nagyközönségnek.

Tony Gatlif: Tom Medina

Kaouther Ben Hania: A férfi, aki vásárra vitte a bőrét

Meglepő, hogy Kaouther Ben Hania tuniszi rendezőnő, A férfi, aki vásárra vitte a bőrét című történelmi és képzőművészeti tabutémákat feszegető filmje olyasmi, mintha a ’90-es évek képzőművészeti történeteiből, például Peter Greenaway vagy Derek Jarman kamerájából bújt volna elő, egy történelem által sújtott arab bevándorló abszurd sorsán keresztül közvetítve azt a stílust, mely alapvetően távol állna saját közegétől.

Megalázottság és barokk elegancia, elnyomottság és hűvös képzőművészet fájdalmas ütközése fejezi ki a Franciaországba érkező szíriai menekült, Sam Ali és egyben a közel-keleti bevándorlók megoldatlan helyzetét. Mert fonák módon az a segítség, melyet a történet nyújt a főhős számára, miszerint egy neves képzőművész új művét, egy schengeni vízum képét Sam Alira tetoválja, ezzel hívva fel a figyelmet a bevándorlók nehéz helyzetére, csak még tovább erősíti Sam Aliban a kirekesztettség és a kihasználtság érzését, míg végezetül teljesen tárgyiasítja, már-már bekebelezi őt a műalkotás.

Egészen addig, amíg fel nem lázad, azt üzenve, hogy mégis lehet a méltóságteljes szabadságot választani. Mert A férfi, aki vásárra vitte a bőrét nem olyan film, amelyben a bizarr testfestészet „áldozatát” felemészti a művészet, hiszen Sam Ali csak egyszerű ember, egyszerű történettel, egyszerű megoldással.

Emellett a film megindító, de pátoszmentes szerelmi történet is, életszerű problémákkal, de mindez csak kiegészítője Sam Ali belső utazásának és sajátos transzformációjának.

A férfi, aki vásárra vitte a bőrét, ez a szép jelképekkel dolgozó koprodukciós dráma Tunézia idei Oscar-jelöltje volt, azonban helyette végül Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek című filmje vitte el a szobrot. Fontos vendégszereplőként feltűnik benne Monica Bellucci is, aki a híres képzőművész asszisztenciájának tagjaként végigkíséri a főhős bukását és felemelkedését.

Kaouther Ben Hania: A férfi, aki vásárra vitte a bőrét

Emmanuel Mouret: Szerelmeink

Megszokhattuk már, hogy ha Emmanuel Mouret filmet rendez, akkor kellemes, romantikus, színvonalas darabra számíthatunk, még akkor is, ha maga a kiindulópont, avagy a szerelemről való könnyed értekezés kicsit önismétlő gesztus, betudható állandó rendezői kézjegynek is. Mindez így van legújabb művében, a Szerelmeinkben is, viszont érzékelhetően kikopott az az erős személyesség, amely korábbi munkáit, legutóbb talán legjobban a Szívecskéimet jellemezte, abban egyébként is maga a rendező játszotta a főszerepet.

A Szerelmeink kizárólag egy témát variál, a szerelem kiszámíthatatlanságát, legrosszabb helyen történő szárba szökkenését és a viszonyok ebből kibontakozó keszekuszaságát.

A film története kidolgozott, a különböző (szerelmi) szálak megfelelő módon és megfelelő időpontban kapcsolódnak egymáshoz, a kerettörténet és az elmesélt emlékek klasszikus pontossággal adagoltak, azonban mire elérünk a film végére, a rendező már bőven kimeríti a téma nyújtotta lehetőségeket, s bár maga a történet ugyan nem válik érdektelenné, de a „mindenki megcsal mindenkit mindenkivel” alaphelyzet nemcsak klisés, hanem életszerűtlen is. Mouret így ezúttal kisebb csalódást okoz, nem kizárólag azért, mert filmjének hangvétele is inkább csalódott, szomorkás, lévén a szerelemről való lemondás áll középpontjában, hanem azért, mert nem mond újat, sőt kicsit mintha visszakanyarodna egyik nagy inspirátorához, Eric Rohmerhez, de annak megidézett stílusával most nehézkesen bánna.

Emellett viszont a film nagyon sokat köszönhet a pontosan kidolgozott forgatókönyvnek, a jó stílusérzékkel választott helyszíneknek, az érzékletes színészi alakításoknak és a keserédes hangulatnak, s nem véletlen, hogy a legmagasabb számú, 13 jelölésre terjesztették fel a 46. César-díj átadóján.

Emmanuel Mouret: Szerelmeink

Anne Fontaine: Police

Omar Syt már az új francia színészgeneráció legnépszerűbb, nemzetközi sikereket elért hírességeként tartjuk nyilván, ő is gyakori szereplője a Frankofón Filmnapok kínálatának, a tavalyi évben pedig a Netflix nézőit is meghódította a Lupin című sorozatban, melyben az úri betörő Arsène Lupin bőrébe bújt.

Anne Fontaine Police című drámájában Virginie Efira és Grégory Gadebois társaságában keresi a választ arra, hogyan lehet emberségesnek maradni egy olyan helyzetben, amikor a kötelesség teljesítése ezzel teljességgel ellentmondásban van. A rendőri közegben játszódó történet – nem lineáris elbeszélői technikával élve – mindhármójuk szemszögéből indul, vagyis a film első felét három perspektívában játssza le, majd összeérnek a szálak, és együtt folytatódik a főszereplők útja, szó szerint, ugyanis a cselekmény lényegi része egy autóban, a repülőtér felé tartó úton történik, amint éppen rendkívüli megbízását teljesíti a három rendőr. Egy illegális bevándorlót szállítanak a Charles de Gaulle repülőtérre, mert az állam visszautasította tartózkodási kérelmét, ám véletlen rápillantanak az aktájára, és kiderül, hogy ártalmatlan utasuk politikai menekült, akit vallomása szerint válogatott módszerekkel kínoztak, s emiatt most retteg visszatérni a hazájába. Ebből a véletlen gesztusból keletkezik az az erkölcsi dilemma, mely a film fő szervező elveként arra az elhatározásra sarkallja a főhősöket, hogy kötelességüket megszegve elengedjék a foglyot.

Anne Fontaine rendezőnő a női lélek modern kori francia filmes krónikása, mondhatjuk ezt akár a Coco Chanel, a Gemma Bovery, az Ártatlanok vagy a Tiszta, mint a hó című filmek emlékezetes női történetei, karakterei alapján. A Police ezúttal nem a női szereplőt helyezi középpontba, a Virginie Efira által alakított rendőrnő karakterének rövid drámájában – melyben megtudjuk, hogy megromlott házassága mellett éppen egy eltitkolt abortuszra készül – mégis kiemelt hangsúlyt kapnak a női lét nehézségei.

Mindemellett a Police inkább a humánum egyetemességének fontosságát közvetíti, és azt, hogy még akkor is érdemes embernek maradni, amikor a józan ész (és a kötelesség) mást diktálna.

Anne Fontaine: Police

François Ozon: ’85 nyara

Már pályájának kezdete óta nyilvánvaló, és egyáltalán nem meglepő tény, hogy François Ozon – amellett, hogy vannak állandóan járatott témái – mindig kicsit másmilyen filmet készít, mint az előző, s mivel sokat rendez, már számtalan műfaji és témavariációt láthattunk tőle. Előző, Isten kegyelméből című drámájában különösen érzékeny témát, a katolikus egyházon belül történt gyermekmolesztálások egy kis szeletét dolgozza fel, három felnőtt, gyermekkorában meggyalázott férfi történetén keresztül.

A ’85 nyara című munkájával Ozon megint témát és stílust  vált, visszatér az LMBTQ-történetekhez, és nosztalgikus coming of age moziban meséli el két tinédzserfiú romantikus drámáját.

Ozon filmjeiben azonban mellékes, hogy homo-, hetero- vagy biszexuális viszony vagy viszonyok szövődnek a fő és mellékszereplők között, mert ő inkább a kapcsolatok dinamikájával és a történet minél izgalmasabb interpretálásával foglalkozik, a szerelem és szexualitás pedig emellett szinte olyan, mint a levegővétel.

A ’85 nyara egyszerre sodró lendületű, szenvedélyes queer-sztori egy feltehetően meleg és egy minden bizonnyal biszexuális srác szerelmi viszonyáról, s egyben megrázóan morbid dráma, melyben Ozon szeretne a halál képébe röhögni, de ez még neki is nehezen megy. Főhősei szépek, frissek, „harapnivalóak”, pont olyan vonzóak, mint a ’80-as évek és a napfényes normandiai kisváros, de a halál őket is megkísérti. És vajon melyikük fog a másik sírján táncolni, mint ahogy azt a film kellős közepén megígérik egymásnak?

Ozon drámája adaptáció, Aidan Chambers Dance on My Grave című young adult regényén alapul. Hasonlóan Emmanuel Mouret Szerelmeink című filmjéhez, a ’85 nyara is sok, mintegy 12 jelölést gyűjtött be a 46. César-díjon, de több más rangos filmfesztiválon is megfordult jelöltként. Premierje a 2020-as Cannes-i Filmfesztiválon lett volna, de a pandémia miatt végül a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be először.

François Ozon: ’85 nyara