A rejtélyes cím alapján valószínű, hogy szó lesz ’56-ról, a színlapból pedig kiderül, hogy az előadást egykori mesterének, Somogyi Istvánnak ajánlja, kiemelve a mester két előadását, a Szentivánéji álmot és A Mester és Margaritát.

És igen, egy NER-kritikus Szentivánéji-parafrázist látunk, amelyben Gálvölgyi János megformálásában feltűnik az ’56-os szerepéről legendákat gyártó színész (lám, így is színpadra lehet kerülni, őt (?) láttuk plakát formájában a Katona Rozsdatemetőjében is) és a mellette-mögötte álló történésznő. A cikk címében emlegetett, erősen áthallásos Pasapark mellett sok szó esik szőlőültetvényekről, bekebelezett Balaton felvidékről, genderről és nemváltásról, női és férfi princípiumokról, migránsokról és kackiás magyar bajszokról.

Éppen most jelent meg e portálon egy interjú Dömötör András rendezővel, amelyben arról is beszél, hogy az a művész, aki (vele ellentétben) itthon maradt, konfrontálódott saját közegével, és ez a konfrontáció lett alkotásai alaptémája: „A negativitás kerül elő újra és újra, keményebben vagy iróniával.”  A Marshal Fifty-Six jó példa erre. A közéleti túlsúlyú Pintér-előadások közé tartozik, mint a tavaly bemutatott Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Itt a magánéleti történéseket is jelentős részben a politika határozza meg és mérgezi. A házasságok nem az égben, hanem a portfolióegyesítés jegyében köttetnek. Pintér újra és újra nekifut a hazai állapotok ostorozásának, kapargatja a bevallatlan, elhazudott múlt rosszul beforradt sebeit, ahogy tette ezt a legjobb előadásai közé tartozó Titkainkban, és teszi ebben az új bemutatóban is. Most kevésbé mélyen, ám jóval dühösebben, indulatosabban. De hát ne csodálkozzunk: közéletünk is jóval dühösebb és indulatosabb, mint pár évvel ezelőtt. Jól jelzi ezt az előadás hangereje: az ember egy idő után aggódni kezd a színészek hangszálaiért. Erre a szándékolt felfokozottságra a játék is reflektál, amikor egy ordítozós veszekedés közepén Apollonia (Rezes Judit) egyszer csak normál hangerőre váltva néz rá korábbi őrjöngésükre.

Van az egészben valami pamfletszerű, miközben olyan ősi műfajokat is megidéz, mint a szatírjáték vagy a vásári komédia. Játszik a drámai előképekkel: Apollonia egyszerre Titánia és Woland, kíséretének (Jankovics Péter és Enyedi Éva megformálásában) szintén mindkét műben vannak alakmásai. Ezt az utalásrendszert spékeli meg a mai hatalmi elit közszájon forgó viselt dolgaival. (A közönség lelkesen nyugtáz minden detektált áthallást.) Mindezt jól összerázza, és a végén egy (ön)ironikus oldalvágással az egészet Pintér Béla nyakába sózzák: szidjuk őt, ha nem tetszett.

Ehhez a nyugtalan, vibráló sokszínűséghez nyugodt, kiegyensúlyozott hátteret választottak: egy fehér, hullámvonalat leíró szalagfüggönyt. Az ember várná, hogy egyszer csak mögé pillanthasson, de nem, végig mozdulatlan. A színpad közepén könnyű, áttetsző anyagból készült hatalmas henger, benne egy zongora forog Kéménczy Antallal, aki az adott jelenethez illő, általa átdolgozott klasszikust (például Bartókot, Prokofjevet, az Egmont-nyitányt) vagy Sickratman zenéjét zongorázza. A külsőségek esküvőhöz illenek, nem csoda, hiszen a Szentivánéji álomban is arra készülődnek. (Hogy a darab megírásakor a levegőben volt-e már az évtized NER-esküvője, azt nem tudom, mindenesetre a valóság rájátszik Shakespeare-re.)

A társulat állandó játszói mellé most több vendég is társult. Gálvölgyi János adja a tőle jól ismert „gálvölgyiséget”, kicsit másféle humort, mint ami a társulaté, de Stefánka László szerepéhez ez jól illik. Rezes Judit kiválóan játssza a több karaktert magába sűrítő szerepét. Elegáns kívülálló, bosszúra szomjas amazon, meggyötört, megalázott nő – mindegyik jól áll neki. (Az ő karakteréhez tartozik, hogy nehéz eldönteni, Pintér „csak” kajánkodik a genderveszélyt kiáltó kormányzati állásponton, vagy ő az egyik legharcosabb feminista, akit mostanában színpadon láttunk. Az előadás legmegrázóbb, nőveréses jeleneténél ez utóbbira szavazok.) Enyedi Éva tündéri Puck és Sophia Loren-imitátor egy személyben. A másik Puckot, Jankovics Pétert a nővé transzformált szerepében annak ellenére nem ismertem meg, hogy néhány nappal korábban vagy három méterről néztem a TÁP Színház Roletti című előadásában, az itt Sashegyi Bernátot játszó Szabó Zoltánnal együtt. (Utóbbi különleges szerepét most nem spoilerezném.) Szabó Kimmel Tamás és Fáncsik Roland játékstílusa még hozzásimulóban van a régi motorosokéhoz, amilyen Roszik Hella vagy Fodor Annamária. Messaoudi Emina Borbálája empatikusan megírt és eljátszott nőalak, aki inkább áldozata, mint alakítója sorsának. Takács Géza (Magnus Oberon Marsallsky) időnként görnyedt háttal oson a színpadon, csak sejteni, mi van a túlkompenzáló, erőszakba átcsúszó hév mögött.

Az operettes keretjáték mézesmáza persze a végére megavasodik. Maradunk magunknak, álságban, kompromisszumos, meghunyászkodós politikai és magánfrigyekben.

Pintér Béla: Marshal Fifty-Six
Szereplők:
Szabó-Kimmel Tamás
Fodor Annamária
Roszik Hella
Fáncsik Roland
Messaoudi Emina
Szabó Zoltán
Rezes Judit
Takács Géza
Jankovics Péter
Enyedi Éva
Gálvölgyi János
Zongora: Kéménczy Antal
Zene: Sickratman (Paizs Miklós), valamint Bartók és Prokofjev művei alapján Kéménczy Antal
Dramaturg: Enyedi Éva
Jelmez: Benedek Mari
A jelmeztervező munkatársa: Pattantyus Dóra
Díszlet: Khell Zsolt
Kellék: Gergely-Farnos Lilla
Hang: Belényesi Zoltán
Fény: Varga Laca
Technikai munkatárs: Berecz Csaba
Produkciós munkatárs: Jékely Anna
A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina
Rendezte: Pintér Béla
Bemutató: Újpesti Rendezvénytér, 2021. október 16.                                       
Fotó: Jókúti György