A könyvbemutató felolvasással kezdődött. Egy elkeseredett, tehetetlen férfi lépett ki a sorok közül, aki olyan kifejezéseket ízlelget értetlenül, mint közös megegyezés meg megosztott felügyelet. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy ő az, akit elhagytak, aki nem tud megfelelő választ adni a gyerekének arra, hogy miért kell anyának és apának külön házban, egyedül „gondolkodnia”. Szily Nóra már az első kérdésével közvetlenné és személyessé tette a beszélgetést, hiszen a közönséghez fordult, és arra volt kíváncsi, hányan vannak a teremben, akiknek elváltak a szülei. Sok kéz emelkedett a levegőbe, majd Kalapos is elmesélte a saját történetét: 4 éves volt, amikor a szülei úgy döntöttek, külön folytatják. Részben ebből az élményből született ez a könyv, de a környezetében látott családok, apák és lányaik megfigyelése is sokat segített a kötet megírásában. Eleinte nem szeretett volna túlzottan a saját élményeire támaszkodni, de a 20 év körüli lány, Alexa karaktere egyre több teret követelt magának, az ő hangján keresztül pedig az írónő saját apatörténete is beszivárgott. Szerinte egy életen át írni fog a szüleiről, ahogy mindenki más is hosszú éveken át kutatja a miérteket, és próbálja megérteni saját családjának történetét.

Szily a továbbiakban a munkafolyamattal kapcsolatban kérdezte Kalapost, aki elmondta, hogy bár az ötlet már pár éve érlelődött benne, a regény nagy része szinte rohamszerűen, egy 1 hónapos finnországi ösztöndíjprogram alatt jött létre idén júniusban. Meglepő módon a cím született meg először: Felix Salten Bambi című ifjúsági regényének rádiójáték-változata ihlette, amelyben az őzgida épp az anyákkal van, mikor megpillantja a dombtetőn az őzbakokat.

Amikor megkérdezi a nagynénjét, hogy kik voltak ezek, azt a választ kapja, hogy „Ezek voltak az apák”. Az apák, akik gyönyörűek, fenségesek és elérhetetlenek.

Szily következő kérdése az elkészült műre vonatkozott, arra volt kíváncsi, hogy űrt vagy eufóriát okoz egy ilyen mélyre hatoló történet befejezése. Kalapos szerint mindenképpen űrt, hiszen a munkafolyamatnak is voltak nagyon nehéz szakaszai. Mindig van egy pont, ahol már nem lehet tovább mondani, ahol már nem bírja el a papír az érzéseket, és ekkor a fájdalomnak és a feloldhatatlan feszültségnek bent kell maradnia. A beszélgetés során nyilvánvalóvá vált, hogy nincsen arra szabály, hogy írás közben szabad-e sírni, és az is, hogy az eufória nagyon nehezen adja magát. Talán csak akkor jön el egy-egy pillanatra, amikor egy terem megtelik olvasókkal, és az ő történeteik valahogy találkozhatnak a könyvön keresztül.

A regény Bálint és Alexa kapcsolatán kívül foglalkozik még nemi szerepekkel, sztereotípiákkal és generációs különbségekkel is. Az írónő szerint a szigorú elfojtás még ma is elvárás egy férfival szemben, nem véletlen tehát, hogy Bálint is egy tipikusan maszkulin karakter lett, aki nem képes verbalizálni az érzéseit. Alexa viszont már teljesen más életfelfogással rendelkezik: elhiszi, hogy lehet jól élni, és hogy megérdemli a boldogságot, akkor is, ha az egy színes bőrű lány oldalán találja meg. Értelemszerűen ez az elem a közbeszéd jelenlegi helyzete miatt különösen érdekessé vált, azonban nem ez az egyetlen pont, ahol a szerző kockázatot vállalt. Kalapos elmondta, hogy Bara karakterével kapcsolatban el kellett gondolkodnia azon, hogy megengedheti-e magának, hogy egy anyát negatívan ábrázoljon, hogy kimondhatja-e, hogy a válás során nem mindig a nő az áldozat.

A továbbiakban Szily a történet azon pontjára terelte a szót, amikor Alexa megkapja az apja által rögzített hangfelvételeket, és arra volt kíváncsi, hogy a lány miért halogatja a velük való szembesülést. Kalapos szerint azt a személyt tudjuk a legerősebben gyűlölni adott pillanatokban, akit borzasztóan szeretünk. Alexában a düh eleinte felülírja az apa hiányát, de ami még a haragnál is erősebb, az a fájdalomtól való félelem. A gyerekkori szép emlékek jégcsappá dermednek, a sértett felek pedig próbálják őket minél távolabb tartani maguktól, mert csak így tudnak védekezni.

Az évek során óriásira nőhet a távolság két ember között, hiszen egy megszakított kapcsolatban mindenki csak a saját filmjét képes nézni, és kérdéses, hogy lehet-e még egyáltalán egymás felé közeledni.

Szily felvetette a kérdést, hogy szerzőnek sikerült-e ez a közeledés a magánéletében. Az írónő szerint ez egyetlen pillanaton is múlhat, és rengeteget számít, hogy éppen hol tart az életében az a két ember. Elmondta, hogy ő nem kapott esélyt, a főhősének viszont adhatott.

A beszélgetés felolvasással zárult: ismét Bálintot láthattuk magunk előtt, aki a kislánya helyett beosztottja, Pisti, és néhány mirelit pizza társaságában tölti a szilvesztert. „Hirtelen ők a legkisebbek a világon: egy munkás és egy építésvezető.” A sorok között rejlő szomorúság ellenére azonban a részlet humorban is bővelkedett, így míg a beszélgetés eleje sokunk szemébe könnyeket csalt, végül hangos nevetéssel zárult a könyvbemutató.

A szerző fotója: Haraszti Ágnes

Rendezvényfotók: Bakó Sára