A kötet javaslatokat tesz, lehetőségeket kínál arra vonatkozóan, hogy mit lenne érdemes megnéznünk „Versvárosban”. Az utalások, szerkezeti-logikai lépések miatt ajánlott a kijelölt úton haladni, de olyan nagy baj azért nem történik akkor sem, ha az ember kicsit elcsámborog, és más úton járja be a kötetet. A szerző dialogikus viszonyt kezdeményez az olvasóval, a beszélgetés formáját erősíti, hogy az elemző részek rengeteg kérdést tartalmaznak, így a gondolkodás, barangolás lehetséges irányait, megállapítások, állítások helyett felvetések, ötletek jelölik ki. Bár érződik néhol a tanári hangnem, e mögött nyilvánvalóan praktikus megfontolások is állnak, hiszen nem állhatna kizárólag kérdésekből a könyv. A szépirodalmi szövegek mellett jelennek meg a kisesszék, magyarázatok, amelyek néhol az egész szöveggel kapcsolatban vetnek fel megfontolandó gondolatokat, máskor pedig a versek számokkal jelölt részeire vonatkoznak, akár csak egy-egy sor vagy a cím kapcsán.  

A kötet kiindulópontjaként egy szókapcsolat szolgál, Weöres Sándor Tojáséj című egyszavas verse, mivel a könyv szerkezetének alapját a szövegek hossza adja, ahogy haladunk előre, a szókapcsolat sorrá, sorokká, majd versszakká, versszakokká bővül. Ennek oka, hogy a szöveg összetettsége, a belső kapcsolatok mennyisége egyre nő és bonyolódik a terjedelem növekedésével, ezért indokolt, hogy a rövidebb, ezáltal kevesebb elemből és kevesebb kapcsolatból álló szövegektől haladjunk a hosszabbak felé. A versekhez nemcsak magyarázatok, rövid esszék, hanem fogalmak is tartoznak, amelyek tartalmi, poétikai, vagy valamilyen költői megoldásra hívják fel a figyelmet. Ettől még a kötet nem ad teljes fogalmi hálót a lírához, de kiemel bizonyos fogalmakat, szempontokat.

Az útikalauz segítséget kínál, vezeti az olvasót, ezúttal nem egy létező város látványosságai, hanem a magyar költészet versei közt. Célközönsége alighanem a fiatalabb olvasók, de bárki érdeklődve forgathatja, örömmel vehet támpontokat, újabb szempontokat a versek olvasásához, még egy „járatos utazó” is találhat új, izgalmas javaslatokat, felvetéseket. A költők és versek válogatásának szempontjait és nehézségét egy múzeumi példához hasonlítja a szerző, miszerint bár sok festmény van a nagy gyűjteményekben, nem kerül ki minden a falakra.

A válogatás sokszínű, a versek témában, hangnemben, megközelítésben, nyelvhasználatban különbözőek, a szerzők összetétele szintén változatos, ennek ellenére talán nem érdemtelen felvetni a kortárs fiatal szerzők hiányát, a tárgyalt szerzőket talán túl nagy arányban adják a klasszikusok.

Mert ­természetesen mindig hasznos és örömteli új ismereteket szerezni vagy a meglévőket pallérozni, de ha a segítségnyújtást és kalauzolást domborítjuk ki mint a kötet egyik fő vállalását, felvetődhet a kérdés, hogy biztosan a tárgyalt szerzőkhöz szükséges-e leginkább támpontot nyújtani az olvasónak. Biztosan a „kötelező” szerzőkhöz szükséges újabb verselemzést készíteni, őket olvassák-e a fiatalok iskolán kívül, és nem a korban közelebb álló fiatal költőket? Az Útikalauznak nem vállalása a magyar költészet időbeli áttekintése, nem számonkérhető egyetlen szerző vagy vers hiánya sem, de maradva a városanalógiánál, izgalmas lenne, ha a romantikus, klasszicista stb. épületek mellett az egészen fiatal, újépítésű házak is megférnének.

A kötetet Gráf Dóra illusztrálta, akinek képei tovább árnyalják, segítik a befogadást. Megjelennek művészettörténeti reprodukciók is, amelyek által egy kultúrtörténeti szál is végigkíséri a könyvet. Rendkívül sokszínűvé válik így a kötet vizuális világa, amely a képzőművészeti alkotásoktól a versmértékről szóló rész konkrét verslábainak megjelenítéséig terjed, nem mellesleg gyakran humoros formában. A legfontosabb, hogy mindamellett, hogy a könyv izgalmas és esztétikus, teljesíti azt a fülszövegében is meghatározott célt, hogy megmutatja, hogyan lehet és érdemes költészetről beszélni, és megszeretteti a költészetet, ami mindenkihez szólni tud.