PRAE.HU: Honnan indult az egész elképzelés?

A kiindulópont a Pagony kiadó fölkérése volt. Kovács Eszter, a könyv szerkesztője megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy gyerekeknek szóló „mi az irodalom” típusú könyvet írni. Megnéztem pár hasonló külföldi kötetet, és azt éreztem, hogy bár ezek nagyon jók, de én nem az elméleti kérdésektől szeretnék elindulni. Ebben a döntésben fontos volt a személyes kötődésem, hogy bármilyen irodalmi szöveg nagyon-nagyon érdekel, illetve az is, hogy a magyar irodalomtanításnak van egy rossz hagyománya, nevezetesen az, hogy szövegek nélkül is gyakran beszélnek irodalomról. Minden tanárjelöltnek újra meg újra el kell mondani, hogy semmilyen tény, adat önmagában nem érdekes. Ha Shakespeare-t tanítjuk, akkor nem érdekes, Shakespeare milyen epikus műveket írt, hogyha soha egy sort sem olvasunk belőle. A szonettek már lehetnek érdekesek, de akkor meg kell mutatni egy szonettet, vagy a drámákból keressünk egy olyan részt, ahol Shakespeare beépít egy verset, és úgy már érdemes beszélni róla. Ami viszont feltétlenül érdekes: maga az irodalmi mű. Ezért választottam végül azt, hogy konkrét versekről beszéljek.

PRAE.HU: A kötet a versek olvasásához, befogadásához kíván útmutatóként szolgálni. Milyen szempontok vezéreltek a megírásakor?

A szövegek összeállítása közben arra törekedtem, hogy mindent megmagyarázzak, semmit ne vegyek magától értetődőnek. Nádasdy Ádám egyik könyve lebegett a szemem előtt, amelyben 100 kép szerepel a Fortepan fotóarchívumából, és azokat kommentálja röviden, de minden részletre kiterjedően (100 év, 100 kép, 100 gondolat – a szerk.).

Ahogy a könyv címe is jelzi, elsősorban kalauz kívántam lenni. Az olvasóval együtt olvasom a verseket, és útközben elmondom neki mindazt, amit gondolok, tudok, de a lényeg a közös utazáson van. A konkrét megfeleltetések helyett igyekeztem utalni a többféle értelmezési lehetőségre. Ez nyelvileg többek között úgy jelenik meg, hogy gyakran megengedő vagy lehetőségeket felkínáló formulát használok: „ezt érhetjük úgy”, „valószínűsíti az, hogy”, vagy „itt, ennél a pontnál térjünk vissza a vers egyik korábbi sorára, és akkor már inkább azt gondoljuk…”. Ebben a lineáris olvasat sokat segített. Azt szoktuk mondani, hogy egy műelemzés nem a mű elejétől a végéig halad, ám most mégis ezt követtem, elkezdem a címtől, kommentálom, aztán újra meg újra megállok, együtt az olvasóval. Ezúttal ez az olvasási mód hasznos volt számomra, például mert arra is törekedtem, hogy minden bekezdés önmagában is megálljon, és persze összeolvasva, egy egész elemzés részeként is. Ez szerzőként kihívás és játék volt: hogyan tudom az egyes elemeket külön-külön úgy elmagyarázni, hogy közben az egész versről is beszélek, és a kötet teljes felépítésébe is illeszkedjék mindez.

PRAE.HU: Azaz vannak külön az utak, útirányok, amiket meg lehet mutatni, és közben egy térképet rajzolsz, ami mindezt összefogja. A fülszövegben kiemelt helyen szerepel, hogy hol tanítottál, most hol tanítasz, illetve, hogy a Magyartanárok Egyesületének az alelnöke vagy. Alapvetően tanárként írtad ezt a könyvet, vagy másfajta beszédmód is megjelenik a szövegekben?

A tanárság azért került előtérbe, mert a legtöbben így ismernek, és az eddigi tevékenységem döntően az irodalom iskolai felhasználásról, tanításáról vagy annak módszertanáról szólt. De megjelenik a szövegekben a majdnem-irodalomtörténészi énem is, meg valamiféle általánosabb értelemben vett tanári identitás is. Nagyon sokfelé és sokféle helyzetben tanítottam már, és ezek a helyzetek mindig izgalmasak a számomra. Mert minden szituációhoz, közönséghez, célhoz és kommunikációs helyzethez igazodni kell, mindig megtalálni azt a hangnemet, azt a módszert, amivel az éppen ott ülőket érdemben meg tudom szólítani. Egy pillanat alatt éreznem kell a jelzéseket: hogy például egy Nagyváradra beutazó, a város környéki kis faluból érkező gyereknek mit lehet előadni, és mitől más a helyzet, mint ha ugyanarról a műről Nyitrán beszélgetnénk. Két teljesen más régió, más tanítási hagyomány, más fölkészültség, más szociokultúra, és mindig az a feladat, hogy megtaláljam velük a hangot, vagy azt a beszédmódot, kérdezési technikát, játékot, amivel érvényesen tudok megszólalni. És mivel – ez nagy szerencsém – rengeteg ilyen tapasztalat van már mögöttem, ezek tanulságai, bizonyos technikai fogások is beszüremlenek a könyvbe.

PRAE.HU: Mit gondolsz, az olvasóknak miért van szükségük egyáltalán útikalauzra egy vers befogadásához?

Az olvasónak valójában nincs feltétlenül szüksége útikalauzra. Más a helyzete, mint egy diáknak az iskolában, ahol mindenkinek muszáj valahogy részt venni az irodalomórán. Persze annak is van előnye: attól, hogy muszáj, az ember tovább gondolkozik, és megpróbálja úgy megcsinálni, amit muszáj, hogy az mégis izgalmas, inspiráló, érdekes, sokszínű legyen. Ráadásul, ha harmadszor is muszáj, akkor az ember tanul a hibáiból, és harmadjára már másképp csinálja. Szóval a muszájnak is sok értéke van. Ezzel szemben a könyvet csak az fogja megvenni, aki kíváncsi rá, aki szeretné elolvasni, mert érdekli ez a téma. Azért persze bízom benne, hogy az is belenéz, aki nem nagyon szereti az irodalmat, de megkapta a könyvet ajándékba, vagy aki azt mondja, hogy jobb jegyet szeretne magyarból, esetleg meg akarja végre érteni, hogy mi is az a verselemzés. Azt gondolom, hogy ha a könyvtől valakinek egyszerűen csak jobb kedve lesz, vagy más lesz az attitűdje, esetleg elkezd gondolkozni a verseken, az már önmagában jó.

PRAE.HU: Miért tartod fontosnak, hogy foglalkozzunk ma a versekkel bármilyen módon?

A vers mindig egy érzésvilágot mutat be, élményeket ad, az ember megpróbálja kifejezni magát, amikor verset ír, a mások által írott versekben pedig megtalálni a saját érzéseit, persze egy idő után a másét is. Azt is jó fölfedezni, amit én magam nem éreztem vagy nem érezhettem, vagy amit én másképp érzek. A vers mindig arról szól, hogyan viszonyulok önmagamhoz, az érzéseimhez, a múltamhoz, a családomhoz, az apámhoz, az anyámhoz, a gyerekemhez, a feleségemhez, a szeretőmhöz, a hazámhoz, a városomhoz, a folyómhoz, és sorolhatnánk tovább a hagyományos és kevésbé tipikus lírai témákat. A versekre mindig volt és talán lesz is szükség meg igény; nem véletlen, hogy vélhetően az emberré válásunk óta vannak versek, és az irodalom – meg az emberiség! – történetét végigkísérik a lírai alkotások. Hogy éppen ma miért fontos? Nos,

annyi minden cibálja szét az emberek fejét, figyelmét, agyát, annyi inger ér mindenkit, annyi információt kell befogadnunk, hogy az a fajta önreflexivitás, amit a vers jelent, könnyen háttérbe szorul. Pedig éppen ezért nagy szükség lenne rá, hogy ránézzek a saját dolgaimra, érzéseimre, kapcsolataimra.

PRAE.HU: A te életedben most éppen milyen szerepet kapnak a versek?

A munkámból adódóan én folyamatosan irodalommal foglalkozom: elolvasok egy könyvet, és már olvasom is a következőt. Van közöttük regény, vers, dráma, novella, kortárs és antik, mindenféle, és rengeteg oka van, hogy éppen miért olvasok valamit. Az olvasmányaim között a vers nincs kitüntetett helyzetben, írni viszont könnyebben tudok lírai alkotásokról, mint epikus művekről.

PRAE.HU: Van-e olyan kérdés, amire szívesen válaszolnál, vagy a könyv kapcsán nagyon szívesen elmondanád, de valamiért eddig még nem került elő?

Azon gondolkoztam nemrég, hogy van néhány vers a kötetben, ami szinte minden róla szóló beszélgetésben előkerül, de vannak olyanok is, amelyekkel kapcsolatban eddig még senki nem kérdezett semmit. Hadd meséljek ezekről néhány szót! Ilyen például Kovács András Ferencnek a verse, amely egy teljesen más kultúrát kapcsol be a mi európai kultúránkba, és egészen különleges formában íródott. Aztán Kányádi Sándor Vannak vidékek című versére sem kérdezett még rá senki, holott azt gondolom, hogy egy gyönyörűséges versciklusnak a gyönyörű indítása. Aztán Tóth Krisztina Zivatarára sem kérdeztek rá: nála nagyon fontos a gesztusok női finomsága, a férfi-nő viszonynak az a sok-sok apró gesztusa, amelyből egy kapcsolat összeáll: a bántások, a némaságok, a megszólalások. Orbán Ottó, akinek a verse szintén szerepel a kötetben, az utóbbi időben háttérbe szorult, a vele egy nemzedékbe tartozó Petri meg Tandori ott vannak az irodalmi közbeszédben, míg ő kevésbé. És nem került még szóba Kemény István Búcsúlevele sem, amely pedig az egyik legmegrázóbb vers a kötetben. Arról szól, hogy mit tud kezdeni az ember a hazával, meg a haza gonoszságaival, rosszaságaival, megromlásával. A többiről is szívesen mesélnék, ám azért ezeket említettem meg, mert a többi vers előkerült a könyvbemutatókon, és jólesett, hogy most azokat is felidézhettem, amelyekről ezidáig nem esett szó.

Fotó: Vörös Szilárd