A tábor voltaképpen afféle vadaspark is egyben. Nem csak a környékünkön lebzselő két aranyos, de kissé szagló kutyusok miatt, de a közelben legelésző kecskék, sőt a péntek délelőtt fölbukkant óriási szamarak folytán is. A csacsikban az a legjobb, hogy valami egészen különös nyugalmat sugároznak enyhén lehangolt ábrázatukkal és ritmusos legelészésükkel, miközben harmonikusan egyszerre lóbálják jobbra-balra ingaszerű farkukat. Megsimogatni nem mertük őket; még emlékszünk a Shrekből Szamár óriási fogaira és rúgótechnikájára, nem beszélve arról, hogy fűrágcsálás közben ezeknek a jószágoknak félelmetes hörgő-morgó-röfögő hang tör föl a pofájukból.

Ezekkel az idilli, eklogába illő képekkel startolt a péntek. Délelőtt Imreh András vette át a fordító műhely vezetését, kellemesen fel is pörgetve a társaságot játékosan tanító módszerével. Később Tom elmagyarázta, hogy a feladatként kapott mesefordítás korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek képzelnénk, az összeszedett, kézben tartott oktatás azonban kellően inspiráló hatással volt.

Délután érkezett Benyovszky Tóth Anita, aki a kortárs magyar dráma tendenciáit vázolta. Arányos felépítésű, remekbeszabott előadása elméleti alapokon vizsgálta a közelmúlt dráma- és színháztörténeti fejleményeit, és bár nem egyszerű pontos képet alkotni egy alakuló eseménysorról, még arra is jutott idő, hogy a teoretikus dilemmákon túl az előadó szerzőket és műveket ismertessen, remélhetőleg érdeklődést csiholva a színházra fogékonyak számára. Természetesen szóba került a POSZT, de Benyovszky Tóth Anita nagy nyomatékkal említette az alternatív színházakat, a rendszerváltozás utáni felszabadultabb, kísérletezőbb csoportok jelentőségét, melyeknek azonban, sajnos, még mindig nincs széleskörű támogatottsága (vagy popularitása). Az előadás zárása szerencsés módon vetítés volt; nehéz is úgy beszélni színházról, hogy nem jelenik meg legalább némi áttételen keresztül a tárgyalt műnem médiuma. Igaz, nem színházi előadást, hanem a már említett Portugálból készült film egy jelenetét néztük meg, szemmel láthatóan azonban ez is alkalmas volt a darabbal kapcsolatos mondandó alátámasztására. Érdekes ugyanakkor, hogy például Udmurtiában nincsenek kocsmák, így a szóban forgó mű tere ott meglehetősen bajosan lenne csak megalkotható…

Este sztárírók társaságában mulattunk; jött Egressy Zoltán, Garaczi László, Zalán Tibor, faggatójuk Kukorelly Endre volt, akinek az elmúlt évben – a POSZT-válogatás miatt – akadt dolga jócskán drámákkal. A túladagolás nem látszott, Endre lendületesen vetette bele magát a kortárs irodalom dilemmájába, leginkább pedig abba, hogy maga a fogalom – kortárs irodalom – is roppant hülyén hangzik, mert amíg régen (vagyis korábban, vagyis mindig) az irodalom valóban „kortárs” volt (senkinek eszébe sem jutott volna „klasszikusokon” művelődni), addig ma a kortárs gyakorlatilag egyenlő a perifériával, a meg nem értettséggel, sőt a kirekesztettséggel. Ez a színházra is jellemző, bár a beszélgetőpartnerek közül valamennyien enyhe pozitív változásokról győzködték a hallgatóságot. Nagy műhelytitkok ugyan nem hangoztak el, de bűnbakkeresés közben valamilyen úton-módon az oktatás defektusainál kötöttünk ki. Miért nem tanítanak kortárs irodalmat az iskolában, felkészületlenek a tanárok sat.; Endre hevesen cáfolta azt a nézetet, miszerint a jelenkori líra érthetetlen, ha viszont az oktatás a hibás, akkor evidensnek tűnik, hogy akadnak nehézségek. „Akasszanak fel, ha értem”, ugye, bár az oktatás és a nem-értés nem mindig ok-okozati szükségszerűség. Van abban azonban valami, hogy az olvasás 19. századi filozófián alapszik, még mindig mindenki a mindentudó narrátornak éljenez, na, ezzel a problémával küzdenek a prózaírók, de a posztromantikától már fényévekre előrébb tartó lírikusok is.

A felolvasás hozott némi derűt; Garaczi Plazmájának egy gyakran idézett passzusát (melyben legalább nyolcvanhatszor hangzik el a „leszop” szó ilyen-olyan ragozással) a többség végigröhögte, ebben azonban fontos szerepet játszott Kukorelly magabiztos alakítása; a szöveget olyan átéléssel hozta, hogy Sztanyiszlavszikj valószínűleg sírt volna örömében. Persze, ehhez sem lehet már irónia nélkül viszonyulni – vajon a borozáshoz lehet?