A beszélgetést Pogrányi Péter esztéta, kritikus, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár programszervezője vezette, aki kezdésképp röviden kitért a film hosszú és rögös útjára (a forgatókönyv első verziója 1989-ben született), majd rögtön egy személyesebb kérdéssel nyitott: elsőként arra volt kíváncsi, hogy hogyan viszonyul a rendező frissen debütált filmjéhez.

„Lassan a jégkocka kiolvadt a gyomrunkban”

Enyedi érzelmi hullámvasútként jellemezte A feleségem története kilépését a világba: a kezdeti óriási feszültséget a fantasztikus cannes-i vetítés oldotta fel számára, a megkönnyebbülést azonban ismét szorongás váltotta fel az amerikai és francia kritikák ellentmondásossága miatt.

Sajtótájékoztató Cannes-ban

A helyzet védelmező anyai ösztönt ébresztett benne: filmjét gyermekéhez hasonlította, melyet szinte önkéntelenül is védenie kellett, mert „hiába tudja, milyen jó, mégis úgy érzi, bizonyos helyeken félresiklott az értelmezése – és ezt muszáj helyére tenni valahogy.” Ez pedig benyomása szerint itthon meg is történt: a rendező lelkesen nyilatkozott a magyarországi vetítésekről.

„Mi ennél sokkal tökéletlenebbek vagyunk”

A beszélgetés ezután a regény irányába kanyarodott. Pogrányi arra is kíváncsi volt, hogy mi ragadta meg filmes szempontból Enyedi Ildikó fantáziáját egy olyan irodalmi műben, amelyet – bár a 20. századi regényirodalom kétségkívül kiemelkedő alkotása – tudatfolyam-jellege, valamint Füst prózapoétikája miatt igen jelentős kihívás bármely más művészeti ágban ábrázolni. Enyedi elismerte, hogy vállalkozása közel sem volt racionális: A feleségem története számára abszolút kivétel, mert már kamaszkorában, amikor először találkozott vele, elképesztően erősen hatott rá – de előtte sosem volt célja, hogy irodalmi adaptációt készítsen, és ezután sem tervezi.

Enyedi Ildikó A feleségem története forgatásán
(Fotó: Csata Hanna)

A rendező ugyanakkor kiemelte, hogy a regény mögött rejlő világlátás ragadta meg igazán. Míg gimnáziumi kortársai rajongva tisztelték Hamvas Bélát és az ő „engedd el a vágyakat, hogy elkerüld a szenvedést” buddhista-jellegű filozófiáját, Enyedi lelkesítőnek találta az ezzel szemben álló Füst Milán-i gondolatot: „mi ennél sokkal tökéletlenebbek vagyunk”. Vállaljuk hát a szenvedést, a káoszt, az elveszettséget, és éljük az életünket igazán – foglalta össze a regény számára legfontosabb üzenetét, mely filmjében is központi szerepet játszik.

Ne legyen fátyol

Füst Milán regényének ugyanakkor a soknyelvűség is sajátja, melynek művészi-esztétikai értelemben is fontos következményei vannak, nemkülönben a film eredeti angol – francia – holland – német nyelvű verziójában – vetette fel Pogrányi, majd A feleségem történetéhez készült különleges magyar szinkronról kérdezte a rendezőt. Enyedi ugyanis a szokásos gyakorlattól eltérően nemcsak a szinkronrendezővel (Báthory Orsolya) és szinkrondramaturggal dolgozott szoros együttműködésben a magyar nyelvű szöveg elkészítésén, de a szinkronszínészeket (Léa Seydoux – Kurta Niké; Gijs Naber – Hajduk Károly; Sergio Rubini – Thúróczy Szabolcs) is maga választotta ki.  Habár Enyedi elismerte, hogy az eredeti hangot semmi nem pótolja, mégis nagyon fontos volt számára az, hogy a magyar író magyar művével a hazai közönség teljesen akadálymentes módon találkozzon; mert beszélhet a néző bármilyen jól is angolul, akkor is lesz egy „fátyol” közötte és a film között.

Enyedi Ildikó és Báthory Orsolya a szinkronstúdióban
(Fotó: Csata Hanna)

Ezen a ponton a közönség egy tagjában felmerült a kérdés, hogy Enyedi miért nem keresett (netán nem talált?) magyar színészeket; a rendező döntését ismét a regény iránti tiszteletével, annak minél szorosabb követésével magyarázta. Úgy véli, Füst Milán okkal távolította el magától az egyébként mélyen személyes történetet: nem véletlenül egy holland hajóskapitány találkozik benne egy párizsi nővel (még csak véletlenül sem a Nagykörúton), így ő is igyekezett az író elképzeléséhez minél közelebb maradni, azokat az alkatokat kereste, akiket Füst megírt. Habár, tette hozzá, érdekes gondolatkísérlet elképzelni, hogy egy norvég nő és egy spanyol hajóskapitány mennyire mást jelentenének.

Egy igazán erős ember

A karakterek és a színészválasztás témájánál maradva Pogrányi megjegyezte, hogy a könyv alapján ő talán még korpulensebb színészt tudott volna elképzelni a főszereplő Störr kapitány megformálására, valamint abban is érzékelt egy fontos ellépést a regényhez képest, hogy számára a könyvbéli Störr inkább az agresszívabb, erőteljesebb – akár pejoratív értelmű – férfiasságot képviseli; ehhez képest a filmben egy érzékenyebb figurát láthatunk. Enyedi válaszában először is védelmébe vette a kapitány szerepét játszó Gijs Nabert – „két méteres, szóval nem olyan pici” – majd kifejtette, hogy a regényt (újra)olvasva ő egy végtelenül érzékeny embert látott bezárva abba a fizikumba, akinek viszont nincsenek eszközei arra, hogy érzékenységét kifejezze vagy akár felfogja; akinek önmagához sincsenek eszközei.

Standfotó a forgatásról
(Fotó: Csata Hanna)

A rendező fontosnak találta ugyanakkor azt is, hogy átiratát saját korában, a mai „klímában” készítette el, s így szükségszerűen reflektál is arra. Belátása szerint egy elbizonytalanodott férfit igyekezett empatikusan megmutatni, aki tényleg nagyon becsületesen meg szeretné érteni, hogy is kell ebben a világban eligazodni – mert ami az ő világa volt, ami működött a tengeren, nem működik a szárazföldön, és a másik emberrel kapcsolatban –, de újra és újra a rossz eszközökhöz nyúl. Ahogy Enyedi azt érzékenyen megfogalmazta, úgy véli, elég sok férfi találhatja most magát hasonló helyzetben: talán próbálják keresni a helyüket egy olyan világban, amelyben (végre) radikálisan újraíródnak az együttélés szabályai. Ezeknek a tétova férfiaknak is akart küldeni egy kis biztatást: „igen, változni kell, nem egyszerű, de ha sikerül, az ember rengeteg örömöt és gazdagságot kap cserébe, és sokkal közelebb fér saját magához is”.

„Nem lehetett a történetet áttenni a mába”

Az egyik legizgalmasabb felvetés a közönség részéről a találkozó vége felé érkezett: egy néző azt a benyomását osztotta meg, miszerint számára a filmben személyiségfejlődés helyett sokkal inkább a kapitány erkölcsi leépülése megy végbe, melyért részben felesége okolható. Enyedi azzal egyetértett, hogy valóban történik leépülés, szétesés, ám hozzátette, ez feltétele annak, hogy a főhős utána képes legyen más módon összerakni magát.

Jelenetkép a filmből

A feleség, Lizzy védelmére kelve pedig kitért arra is, hogy reményei szerint, ahogy a regényben, úgy a filmben sem egyértelműek a nő cselekedeteinek motivációi – lehetséges az is, hogy tart a férjétől. Habár tény, hogy ma is vannak súlyosan függő kapcsolatok, magyarázta Enyedi, a legtöbb nőnek napjainkban van lehetősége anyagi önállóságot teremteni, míg a húszas években levágatták ugyan a hajukat, rövidebb lett a szoknyájuk, és elkezdhettek dohányozni, a lázadó gesztus nem terjedt sokkal tovább, a polgárságban a nők továbbra is kiszolgáltatottak voltak, és anyagi függésben éltek. A kiszolgáltatottság persze ez által mindkettejükre kiterjed: a kapitány sem lehet biztos abban, hogy felesége vele akar lenni, vagy csak úgysem tudna hova menni. Ezek után érthető tehát a világlátás szétzilálódása, a lefelé vezető spirál, melybe Störr belekerül; de a végén, a legvégén, teszi hozzá bizakodva Enyedi Ildikó, valamire csak rájön – legalábbis a szándék ez volt.

A képek forrása: a filmet Magyarországon forgalmazó Mozinet