PRAE.HU: Külföldön a legtöbbször Németországban és Ausztriában rendezel. Hogyan kerültél a német nyelvterület vonzásába?

A kötődés sokszoros. Thalheimer Liliom-rendezésének 2003-as budapesti vendégjátékán azt éreztem, engem az ehhez hasonló színház érdekel. Ami szintén nem előzmény nélküli, mert addigra itthon Kovalik Balázs és Schilling Árpád előadásai jelentettek valamiféle orientációt. Aztán 2007-ben elmentem egy ösztöndíjjal Berlinbe a Schaubühnére. Később értettem meg, hogy mélyebben is van valami bennem, ami a családom történetéből következik, ahol volt egy erős német hatás: a nagymamámnak volt valamiféle német identitása, és ő olyan közel állt hozzám, mint egy szülő. Fontos volt neki például, hogy a gyerekei németül tanuljanak, ami az ötvenes években eléggé szokatlan volt. A nagybátyám nyugatnémet nőt vett feleségül, az unokatestvéreim itt Magyarországon német állampolgárok voltak. Sokszor keveredett a két nyelv, sokat is utaztunk Németországba. Az 1989-es változásokat is két szemszögből láthattam, mivel anyámnak, aki némettanár lett, volt egy barátja a keleti oldalon. Zalaegerszegről származom, ahol volt osztrák tévé, mivel közel van a határhoz, így gyerekként a meséket németül néztem. Szóval valamennyire kétnyelvű környezetben nőttem fel. Ehhez jött, hogy gimnazista koromban imádtam a német irodalmat, különösen Kleistet, E. T. A. Hoffmannt, Hölderlint, Novalist. Aztán jött Thomas Mann meg persze Hesse. A lényeg tehát, hogy nekem a német kultúrával és nyelvvel erős viszonyom volt, de erre akkor nem is láttam rá igazán.

Sokat elárul, hogy az utóbbi időben Olaszországban és Csehországban is lett volna módom dolgozni, de ezeket nem vállaltam el, mert nem beszélem a nyelvet, nem ismerem a közeget. A németországi, pontosabban a német nyelvterületen lévő munkáim egy tanulási folyamatot is jelentenek: elsősorban a kíváncsiság vitt oda, aztán egyre több feladatom lett – és közben sok mindent újra kellett gondolnom. Nemcsak a színházi nyelvről, formákról, de például a színházi szocializációról is, hogy miként érdemes kommunikálni rendező–színész, színész–színész, iskolai helyzetekben tanár–hallgató viszonylatában. Érdekes azt megélni, hogy mindez közelebb vitt magamhoz mint alkotó emberhez. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy így lettem független magyar színházrendező, persze a magyarságom csak része annak, aki vagyok.

PRAE.HU: Jobb külföldön alkotni?

Németország és Magyarország művészei között nem a szándék és a tehetség szintjén vannak különbségek, hanem teljesen mások az adottságok, más a történelmi helyzet. Nagyon rossz hasonlítgatni, mert igazságtalan. Nem akarom azt sem sugallni, hogy kint minden jobb, bár ez sok mindenre igaz, de talán pont azok, akik ezt az interjút olvassák, éppen ugyanabban a küzdelemben vannak, amiben én is voltam, és elszenvedői, nem okozói a problémáknak. Ha általánosságban beszélek a magyar színházi közegről, az olyan lehet, mintha azokat is kritizálnám, akiktől én is sokat kaptam, akikkel dolgoztam, akiket szeretek, és tudom, hogy éppen ők azok, akik iszonyatosan küzdenek azért, hogy a magyar kultúra létezzen. Próbálom a helyzetet mélyebben értelmezni, és azt látom, hogy a történelmi kontextusban, a magyar társadalomban és a földrajzi, gazdasági adottságokban gyökerezik valami probléma, ami miatt innen rengeteg tehetség elmenekült. Ez mindig is így volt. Ha maradt, akkor konfrontálódott a saját közegével, és épp ez a konfrontáció lett alkotásainak az alaptémája. A negativitás kerül elő újra és újra, keményebben vagy iróniával. De én ma már azt érzem, hogy ez kevés, pontosabban rengeteg téma, kérdés van, amivel inspirálóbb foglalkozni. Ugyanakkor ez egy csapda is, hiszen a magyar szellemi közérzet olyan pokolian nyomasztó, hogy tökéletesen értem azt, hogy nem lehet függetlennek maradni benne. Hiszek a színház politikai szerepében, de ha ez egy egydimenziós utalgatásként jelenik meg egy klasszikuson keresztül a rossz rendszerre, akkor én menekülök. Az az érdekes, ha progresszív, sokféle, néha akár újszerű politikai, társadalmi kérdések jelenhetnek meg a színpadon. Németországban ilyen szempontból érzek óriási szabadságot, tematikailag, formailag hatalmas a mozgástér, aminek ráadásul nyitott a piaca. Ez a közeg egyenrangú, kíváncsi és támogató, nem arra nevel, hogy a simulékonyság vagy a harciasság visz előre. Belőlem ez a kettő hiányzott mindig is, az utóbbit itthon igazi vereségként éltem meg. Amikor a berlini Gorkij Színházba kerültem, azt éreztem, hogy a munka és a kíváncsiság egyszerűen előre visz, nincs közegellenállás. Először egy tízperces kis darabot csináltam, és két éven belül a nagyszínpadon voltam.

PRAE.HU: Mitől különleges a Gorkij a berlini színházak viszonylatában?

Kreuzbergben, a berlini török és művésznegyedben volt egy kísérleti színház, egy szellemi kör, és ez annyira tetszett a városnak, hogy megkapták a Gorkijt, ami egy állami színház. Ez olyan, mintha nálunk a 6. kerületi Sirályban dolgozna egy izgalmas alkotócsapat, és a városvezetés azt mondaná, hogy adjuk nekik az Újszínházat, ami nem túl nagy, de jó helyen van, és a költségvetése is vállalható. Nálunk ez elképzelhetetlen. A Gorkij ráadásul az Unter den Lindenen, tehát egy központi és kulturális értelemben is szimbolikus helyen található. A koncepciója posztmigráns témára épült: első, második, harmadik generációs bevándorló hátterű németek személyes történeteit dolgozták fel. Én ebbe úgy kapcsolódtam be, hogy a magyar szemszöget képviseltem. A színház olyan formai és tematikai megújulást hozott, amire mindenki felfigyelt, két éven belül pedig az év színháza lett. Nem gondolom, hogy ennek katalizátora voltam, de részese, és nagyon hálás vagyok ezért, sokat tanultam ott.

PRAE.HU: Hogy kerültél a Gorkijba?

Amikor 2007-ben erasmusos ösztöndíjasként hospitáltam a Schaubühnén egy előadásban, megismerkedtem és jóban lettem a produkció dramaturgjával, Jens Hilljével, és amikor 2012-ben újra Berlinben jártam, megkerestem őt. Ő időközben a Gorkij igazgatója lett (Shermin Langhoff mellett), akkor az érdekelte, hogy a semmiből építsen fel valami újszerűt, alapítótagként úgy érezte, nem maradhat örökké Ostermeier mellett a Schaubühnén. Összeismertetett egy íróval, Marianna Salzmann-nal, ő volt a Gorkijon belüli stúdió művészeti vezetője. Nagyon jóban lettünk, sok mindent csináltunk együtt – egy teljesen nemzetközi alkotócsapatban: egy chicagói zenei vezető, egy olasz titkár és még egy író, aki török. Marianna amúgy Oroszországban született. Igazi alkotóműhely volt, komoly szakmai vitákkal, mindenféle történésekkel, folyamatosan szövegeket és könyveket cseréltünk egymással. Akkor mindenki pályakezdő volt, azóta sokan máshol vannak, lett színházigazgató, fesztiválvezető is a csapat tagjaiból. Közben a Katona József Színháznak is volt egy projektje a berlini Deutsches Theaterrel, ahova kivittünk egy szöveget Laboda Kornél rendező-dramaturggal és Kovács Lehel színművésszel, aki angolul adta elő. Ezután hívtak meg először a Deutsches Theaterbe is, ami után meseszerű gyorsasággal felpörgött körülöttem minden. A 2016-17-es évadtól annyi munkám volt már, hogy képtelenség volt mindent elvállalni.

PRAE.HU: Ez a sok felkérés mind Németországból jött?

Nem, Ausztriából és Svájcból is. Grazba is mentem, és fogok is még menni, és rendeztem már Baselben, Münchenben is. A listán van még Bécs, Hannover és Hamburg. De például Zürichet nem tudtam elvállalni.

PRAE.HU: Érzel különbséget a helyek között?

Igen. Berlin a legelkényeztetettebb város óriási színházi kínálattal, ahol megtalálható a legszélsőségesebb, a legfelszabadítóbb, a legpolitikusabb előadás is, ugyanakkor nagyon erős ezeknek az elkülönülő irányoknak a versenye, az, hogy a sokszínűség tematizálva legyen. Hannover nem annyira radikális mint város, de fontos, hogy stabilan szociáldemokrata a vezetése, éppen induló színházuk van, ami még keresi magát, az igazgató egy nő, és erősen politikus színházat akar csinálni. München egy rendkívül gazdag város, a tehetős polgárság jár inkább színházba, ott is radikális előadások vannak, mégis polgáribb és tematikailag behatároltabb. Ott mások a kérdések, és kevésbé nemzetközi a kultúra. Ausztria sokkal érzelmesebb, konzervatívabb, mint Németország, Bécs pedig egy külön világ, nemzetközibb, kivagyibb és valahogy kifinomultabb. Graz áll talán a legközelebb ahhoz, amit itthon tapasztalhatunk. De városokon belül is vannak különbségek: a Deutsches Theater hagyományosabb, a Gorkij avantgárdabb színház.

Németországban óriási az igény a kortárs és az új szövegekre. A kortárs írókat támogatják, sok fórumuk van, a színpadi írást tanítják, fesztiválok, kiadók állnak a szerzők mögött. Hatalmas tempóban pörögnek az új szövegek, akár félig szcenírozott felolvasó színház formájában. Ez a közönség részéről is valós igény, és a színházaknak is fontos, hogy vannak saját íróik. A klasszikusokkal kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy ha nincs ütős rendezői koncepció, hogy az adott mű abban a pillanatban miért érdekes, akkor nem mutatják be. Vagy ha mégis, azt kikérik maguknak – a színészek is.

PRAE.HU: Milyen céljaid vannak még?

Szeretném, ha egy platformon összegződne, amit csinálok. Ez persze gyarló dolog, de fontos nekem, hogy ez a tudás, szellemiség, kapcsolati háló, érdeklődés egyszer egy életművé álljon össze, találjon egy helyet, egy közösséget, fókuszáltabb legyen. Érzem, hogy ez a pillanat még várat magára. Még az is lehet, hogy Magyarországon fog megvalósulni, de sok változásra van ahhoz szükség.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Dömötör András tapasztalta, miszerint Németországban óriási az igény a kortárs és az új szövegekre. A kortárs írókat támogatják, sok fórumuk van, a színpadi írást tanítják, fesztiválok, kiadók állnak a szerzők mögött. Hatalmas tempóban pörögnek az új szövegek, akár félig szcenírozott felolvasó színház formájában. Ez a közönség részéről is valós igény, és a színházaknak is fontos, hogy vannak saját íróik.