Az egyik alapvető kérdés ez volt: sikerül-e írni, avagy sem. Mindenkit ez foglalkoztat, aki írásba kezd – mondta Markó. Felidézi azt az időszakot, amikor az erdélyi Igaz szó című folyóiratnál volt szerkesztő, amely a a mai Látó elődje volt. Beszámolt az erdélyi irodalmi szcénának a magyarországival való kapcsolatáról régen és ma. Fontos volt Szeged – mondta. „Magyarországtól megpróbáltak minket elzárni” – emlékezett vissza a Ceaușescu-rendszerre. „Kétévente lehetett utazni, de csak szocialista országokba. A magyarországiak jöhettek.” Módszeresen építették a kulturális kapcsolatokat, az anyaországiak szolidárisan figyeltek a határon túliakra, annak ellenére, hogy akkoriban romániai szerzők művei nem jelenhettek meg Magyarországon. „Sokat jelentett egy magyarországi könyv.”

Általános program volt a romániai magyar irodalmi műhelyekben, hogy mindenki eredetiségre törekedett. Az erdélyiek kulturális hagyományukból adódik a színes és egészen egyedi látásmód és hang kialakítása, ugyanakkor úgy véli, hogy „a magyar nyelv és irodalom csodálatosan egységes.” A közéleti és a politikai állásfoglalásokat határozottan vállalták a  90-es években. Markó ars poeticájának része, hogy sokszor visszatér oda, ami fűtötte régen az erdélyi művészetet, ez pedig a rendszerkritika. Mint elmondta, igyekezett a témát a legkülönbözőbb módokon megközelíteni. Ezen a ponton felolvasta A forradalom meghatározása című versét. Ehhez kapcsolódóan megjegyezte: „Újabban megkérdőjelezik Petőfi és Ady költészetét.” Ő ezt elveti és egyáltalán nem ért egyet azokkal, akik ezt vallják. Illyés Gyula szavaival támasztotta alá meggyőződését: „A magyar költészetnek vállalni kell a politikát.”  Ezt követően feltette a kérdést: „Mi nem tartozik a költészetbe?” Noha azt vallja, hogy a magyar költészetnek fel kell vállalnia a politikai, közéleti témákat, önmagát mégsem tekinti politikai költőnek. Úgy véli, hogy nem kell összekeverni a verset a publicisztikával vagy közéleti cikkel. A költő feladata szerinte a körülötte lévő valóság kritikájának kimondása. Vannak, akik szerint: „A politika politika. A költészet meg költészet.”  Ő azonban nem hiszi, hogy ezt így el lehet különíteni.

Ezt követően  kedvelt versformájáról, a szonettről beszél. Több kötetnyi költeménye is született ebben a versformában, melyekben lét és nem ét váltakozásával, körforgásával foglalkozik. Ezekben a versekben nincsenek forradalmi gondolatok, ugyanakkor nagyon fontosak számára, mert emlékeket, gyermekkori élményeket dolgoz fel bennük.  „A szonett a hozott anyag kerítés közé zárt formája”, fogalmazza meg összegzésképpen.

Ezután rátért a kötött formák és a szabadvers viszonyának kérdésére. A kötött versformák szerinte olyanok, mint a kerítéssel határolt kertek, vagy a fallal határolt, szép lakások. „A vers is egy-egy történet értelmezése. A történetekbe is be lehet nézni, mint a kertbe vagy a lakásba.” A szabadvers A XX. század stabil versformája, ami a XXI. században éli világkorát. Ő maga is egyre gyakrabban ír ebben a formában  A haza milyen? című legújabb kötetében például csak egy kötött vers van. Úgy véli, hogy pont a visszafogottság a merészség ebben a könyvben, amelyet koncepciókötetként határoz meg.  A kötet szerkezete kronologikusan épül fel. Három nagy szakasza van: 1) Gyermekkori emlékezet, mely azon kérdésekre keresi a választ, hogy az ember hova indul, és miért felejt el bizonyos eseményeket. 2) A ’89-es változékony élet költői megfestése 3) Számadás, mely az irodalmi hagyományokból építkezik. Az elmúlás kérdését járja körül, és felveti a kérdést, hogy „mit tettünk meg eddig és mit nem”. Kis betekintést adott alkotóműhelyébe is. „Spekulatívan csinálni valamit a művészetben veszélyes. Kell a spontaneitás.”

A mai költészetre is reflektált. Úgy látja: „Nagyon sok a rövid mondat. És nem a kassákos sűrítés, hanem a végletekig lekicsinyített mondatok.” Kitért arra is, hogy nagyon sok a szabadvers, és ezt sokan a költészet elinflálódásának gondolják. De szerinte „a szabadvers épp annyira kötött, mint a kötött vers.” Jól ismeri a román költészetet, és azt vette észre, hogy a magyar poézisben jóval több kötött formát használnak, mint az előbbiben. „Szeretjük a jól láthatóan kötött formát.” A szabadversben sem lehet teljesen elszakadni a formától. Az a játékról szól. „Változtatgatni a sorok tördelését, a strófák, mondatok szünetét.” A haikut hozza mai kortárs példának, hiszen rendkívül népszerűvé vált. „A haiku verssűrítmény.” De lehet bármennyire is népszerű műfaj, az ő legkedveltebb versformája a szonett marad. Az meg „nem lehet több sor, mindenképpen jambusnak kell lennie. Ezt kívánja a zárt forma.” A nagy kérdés és kihívás szerinte az, hogy „hogyan tudjuk beleírni magunkat egy-egy ilyen versbe úgy, hogy ne győzzön le minket a forma.” De a szabadversen is épp ennyit és épp annyi erővel kell dolgozni, csak másképp. Itt kitért az egyik kedves ciklusára, amelyben „naplószerű szonettek” fűződnek össze egésszé. Ez a Szonettnaplók. „A kötet is egy történet.”

Fried tanár úr zárásként megkérdezte, hogy miként vélekedik Markó a költészet jelenlegi állapotáról. Úgy véli, ezt utólag fogjuk igazán megérteni, azonban úgy látja, hogy a mai kortárs költők általánosan és hevesen tiltakoznak az ideologizált kultúra ellen. Felvázolta a magyar költő dilemmáját, ami áthatja az egész magyar irodalmat: Petőfit és Adyt követni, vagy sem. Ez a magyar költészet sorsa. „A romantikából ez maradt. Petőfi hatalmas költő volt, aki igyekszik politizálni, Ady ugyanez.” A Nyugatosok – Ady kivételével – felszabadították a magyar költészetet ez alól. Azonban mégis vissza-visszatér ez a dilemma.

Markó szerint a magyar költészet „átmeneti állapotban van.” A 90-es években egy reformáció zajlott le – leszámoltak a pátosszal. Azonban ez elmúlt. „Nem lehet a rombolással sokáig teremteni.” „Új stílust keres a fiatalság.” Ezt pedig a magánéletben találta meg. Ezt veszi a mai diskurzus középre.

A beszélgetés végén Kincs című versének felolvasásával megemlékezett egykori szegedi jó barátjáról, Baka Istvánról.