PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A szerzői munkámban ritkán használok fel létező motívumokat. Olykor expliciten remix jellegű mű születik, ahol az erős felismerhetőség adott, amit aztán átalakítok, gúnyolok, azaz belejavítok. De inkább mélyebb tudatfolyamatok által idéződnek dolgok, a létező motívumokat kerülve. Az inspirációm egy belső késztetés, ami abból születik, hogy nem találok és alig keresek maximálisan izgalmas kész zenéket. Úgy érzem, hogy egy művem akkor kielégítően izgalmas, akkor kész, amikor egy olyan konfiguráció keletkezik, amit már nem tudok teljesen felfogni. Amikor úgy érzem, hogy túl vagyok az értelmezhetőség határvonalán, hogy most olyasmi születik, amit lehet, hogy csak évek múlva értek meg igazán. Valószínűleg a későbbiekben fogom tudni olyannyira átélni, hogy összeköthessem az összes elemét, és ezért a művem számomra akár örökké friss maradhat. Én vagyok az egyetlen bírálóm, sokat hallgatom a saját zenémet. A műfajok és a közösségi áramlatok nem kötnek meg. Utólag a zenéim belekerülnek a közösségbe, lehet őket kollektív főnevekkel díszíteni vagy támadni, de ezek nem előzik meg őket. Végső soron, az okozati és céltudatos összefüggések csak önigazoló üresjáratok.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

A kreatív folyamatom nem nyúlik a közösséghez, legtöbb zenésztársam sajnálatára, ők legalább szóvá teszik. Tehát a közösség csak az elhanyagolt tudatalatti szűrőkön nyúlik a zenémbe. Engem a kihívások, a provokációk, az ismeretlen, a hallgathatatlan dolgok izgatnak, és ezek is a saját viszonyításaimon belül körvonalazódnak. Az viszont tény, hogy élőben a közösség kihozza belőlem és tereli a zenémet, viszont én hajtom, vagy nem. Magyarországon az élő zajzeném kap egy teret, van rá némi igény. Sajnálható talán az, hogy a magyar kortárs zenében nincsen valamirevaló honorárium, viszont ennek az előnye az, hogy mélyen motivált emberek tartják életben ezt a közeget. Inkább egy csóró, szakmailag elkötelezett társasághoz tartozok, mint hogy a pályázati közhelyeket pénzért tartsam tiszteletben. Írtam is egy cikket arról, hogy a kollaborációs pályázati kiírások milyen hatással vannak a zenére. Tehát valójában örülök, hogy emilyen itthon a közeg. Párhuzamosan dolgozom különböző habitusú közösségekkel, olykor meghívnak külföldre zenélni, sokszor meghívatom én magam.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Önmagamnak komponálok. Úgy érzem, hogy a szokatlan, új dolgok az átlagközönséget nem érdeklik. Kicsi és válogatott, mondanám igényes közönségem van, mégis sokszor átlagoló és affirmáció kereső hatást érzek a zenésztársaimmal elegyedve. Amikor valami több embernek kell hogy tetsszen, akkor az kikerülhetetlenül az átlag felé húzódik. Nekem a művészetben a demokrácia egy csőd, politikáról máshol nyilatkoznék. Nem akarom úgy csinálni a dolgaimat, hogy az több embernek tetsszen, mert csak úgy jutok messzire, ha ki vannak zárva a célközönségről alkotott képek, elvárások. Ennek az én esetemben az az eredménye, hogy nagyon kevés ember van, aki igazán érti a zenémet, de ők mintha tényleg igazán értenék és imádnák. Szintén nagyon kevesen vannak, akik valamennyire elfogadhatónak vagy érdekesnek gondolják a munkámat. Zeném ennek köszönhetően erősebb, különlegesebb jelleggel bír, sajátosabb, elvontabb, őrültebb, én ennek élek. Az emlősök evolúciójában a fővonalak kerülését korai frusztrációk a közeggel okozzák, és ez nálam sincs másként.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja?

A komponálásomban a rendszerek szerepe konkrétan meghatározott. Úgy érzem, hogy a zene egy intuitív dolog. Viszont rendszerezéssel az intuíció tere úgy nő, ahogy másképpen nem nőne. Egy rendszerszerű kutatás előhoz olyan dolgokat, amelyeket egy intuitív kutatás nem tud. Viszont az intuíció ne legyen a szolgája sem a rendszernek, sem egy célnak. A rendszer, ha szélesíti a teret, ha inspirál, akkor is csak egy eszköze maradjon az intuíciónak. Engem a hágai szonológia hátterem korán ösztönzött arra, hogy tárt karokkal befogadjam azt a nézetet, ami szerint minden mű egy önálló rendszer legyen. Ott kezdődik egy különleges mű, ahol sajátos határvonalakon belül keletkezik egy játékosság, egy intuitív mászkálás, ami egy jelentősségdús érzelmi mozgás vagy fixáció. Ezért nem szokásom létező rendszert felhasználni, hanem egy frissebbet feltalálni. A rendszer, az intuíció izmosodását idézi elő, a zene pedig maga az intuíció. Konkrétabban szólva elég sokat használok saját hangszereket, skálákat, ütemmértékfelbontásokat. A külső hatások annyira internalizálva vannak nálam, hogy ki van zárva a külvilág, ki van zárva a közönség, és még így is kizárólag a környezet szülöttje vagyok.