Higgins és barátja, Pickering ezredes fogadást kötnek, miszerint Higgins pártfogásába veszi a lányt, akiből szűk két hónap leforgása alatt igazi hercegnőt csinál „pusztán azzal, hogy újra tanítjuk beszélni”. A kocka elvettetik, Eliza tanul, Higgins pedig akaratlanul is egyre jobban megszereti. Végül – legalábbis Lernernél – diadalmas happy end. A történet az együgyűségig egyszerű, viszont kétségtelenül becsalogatja a közönséget, nem beszélve arról, mekkora sansz egy fiatal szoprán színésznőnek Eliza szerepe, egy középkorú, sármos színésznek pedig Higginsé. Ha e kettő adva van, a siker sem várat magára.

Már régen túlléptem azon, mennyire lehetetlenül áll a magyar színházi vélekedés – legyen itt szó elsősorban rendezőkről – a musical műfajához (vagy az operetthez), nevezetesen azt hiszik, ha valahol a történet nem shakespeare-i és a jellemek nem ibseniek, akkor a buta darabot bután is kell megrendezni. (Az dühít még fel, hogy mindezt a közönség úgymond igényeire fogják.) Tasnádi Csaba rendezéséről azonban nem tudom, hogyan vélekedjem.

A kényelmesen elhelyezkedő nézőt a függöny felgördülése után a vasfüggönyre kivetített, a filmek főcímeihez hasonló képsor fogadja, amiből megtudhatjuk, ki játszik itt ma este, ha a színlap elkerülte volna a figyelmünket. Az alapdíszlet elsőre kicsit érthetetlen: a zsinórpadlásba futó, összetartó fehér oldalfalak (Eliza lelkének tisztasága?). Középütt forgószínpad, amely először londoni utca, majd Higgins szobája, később az ascot-i derbi, a Buckingham-palota és özvegy Higginsné szalonja. Rengeteg a festett háttér: Higgins könyvei, kandallója, de ami végképp elképeszt, a színes(?), kivetített lovak Ascotban. A fények és a vetítés a színpadkép elsődleges eszközei. (Vizuális design: Áts Zoltán, Csík György, Tasnádi Csaba, Bertli Péter, Bertli Tibor, Hlatky Gábor, Márton Sándor.) Ezzel két gondom van: elvonják a tekintetemet a szereplőkről és a koncepció nem mentes némi túlzástól (a szólódalok közben a hátsó színfalra karikatúrákat vetítenek, amelyek mintegy illusztrálják a szereplő szájából elhangzottakat). Kétségtelenül modern megoldás, de rendkívül zavaró nekem, a szegény nézőnek, aki musicalt nézni, tehát különösebb megerőltetés nélkül szórakozni jöttem, nem azért, hogy a figyelmemet megosszák. Bár ha másfelől nézzük, az én helyzetemet könnyítik meg így: még addig a határig sem kell használnom az agyamat, hogy a dalok értelmét felfogjam. Próbálok elvonatkoztatni, és élvezem G. Dénes György örökzöld, zseniálisan találó szövegeit (Higgins nőkről énekelt dala például a büszkeségembe gázol, ám fenemód igaz) és Csík György színpompás jelmezeit. A zenekart hiányolom, de a színlapon nem szerepel a „musical” kitétel, még csak a „zenés előadás” sem, meg kell tehát elégednem a zenei alapok nyújtotta hangélménnyel.

 

Őszintén megmondom, nem tudom, mit akar mondani a rendezés. Mert rózsaszínnek rózsaszín, túlságosan is, de nem rejteni próbált, kissé ügyetlenül használt irónia ez? Félő, hogy Tasnádi Csaba, dacára táncos-komikusi múltjának, nem mélyedt el igazán a műfajban (ez alatt most a szatíráig vitt abszurditást). Stílusbakik is előfordulnak, például a báljelenet árnyjátékának rövidszoknyás táncosnői. Az a gyanúm, hogy a koncepció parodizálni kívánta a zenés színházi rendezést, a darab komolytalansága adta lehetőségeket akarta kihasználni. Lehetett volna ebből egy remek szatirikus-zenés vígjáték, ha nem musicalnek készült volna (bár a nyíregyházi alapvetően prózai társulat), így azonban furcsa, felemás érzésekkel keltem föl a székemből.

A szereposztással alapvetően elégedett lehetek, bár Kuthy Patrícia kicsit eltúlozta Eliza dialektusának idegesítő jellegét, beszéde néhol bosszantó frekvencián szólt és érthetetlen volt, legnépszerűbb dala, a Ma éjjel táncolnék pedig – az általam látott előadáson legalábbis – kifogott a művésznő hangterjedelmén. A hősnő nemesedésének folyamatát viszont messze a legszebben oldotta meg az összes színésznő közül, akiket valaha ezzel a feladattal küzdeni láttam. Gáspár Tibor Higginse erőteljes volt és érzéketlen, a kellő helyeken viszont épp a megfelelő határig lágyult tanítványa érintésére szíve porcukorsziklája. Külön öröm volt hallani a prózai képzettségű színész tökéletes pontosságát az énekszámokban (ez általánosan nem olyan magától értetődő, mint hinnénk). Pickering ezredest Bárány Frigyes bölcs jólindulattal és csodálatos fenséggel formálta meg, míg Pregitzer Fruzsina özvegy Higginsnét maró szarkazmussal és az okos anyai éleslátás minden bájával ruházta fel. Puskás Tivadar, akinek a darab egyik igazi ziccere, Alfred Doolittle jutott, kedves és szeretnivaló, de különösebb egyéniségtől mentes figurát kerekített Eliza papájából. Antal Olgát kettős szerepben láthattuk mint Pearce-né és Mrs. Eynsford-Hill; előbbiben aranyszívű, házsártos tyúkanyóként, utóbbiban nyafogó angol ladyként brillírozott. Balogh Gábor Freddyjének telt, szép színű baritonja volt a legnagyobb erőssége, maga a figura kicsit elnagyoltra sikerült. Gyuris Tibor is kettőzött Jammie és Kárpáthy Zoltán alakjával, a színész humora egyértelműen az utóbbi karakterben mutatkozhatott meg. A statisztéria esetében – akik egyben a tánckart is alkották (koreográfia: Ladányi Andrea) – a kifejezéstelen arccal volt problémám, felőlük a világ is összedőlhetett volna... bár ez vérbeli angoloknak aligha róható fel.