Az ösztöndíjas írók most először ülhettek le egy asztalhoz a pandémia okozta viszontagságos időszak után. Az ösztöndíj koordinátora és a beszélgetés moderátora, Simon Márton kérdezte a művészeket a programsorozat első, bemutatkozó alkalmán. Mivel a hat alkotó teljesen különböző módon viszonyul a valósághoz, annak tíz körömmel történő megragadásához, a személyre szabott kérdéseket megelőzően a valósághoz való viszony körbejárását tartották fontosnak. Ménes Attilát kérték fel először, hogy ossza meg a gondolatait a témával kapcsolatban. Ő azonnal különbséget tett a konkrét hétköznapok, azaz a tapasztalati valóság és a tágabb valóság között, utóbbiról szerinte alig rendelkezünk megfogható ismeretekkel. Az egyéni valóságok leképezésében pedig fontos mozzanat, hogy szem előtt tartsuk: általában a maga szórakoztatására ír az ember, hiába párosul sokszor közléskényszerrel, így nem szabad meglepődni azon sem, hogy milyen ijesztő és elvont dolgokat képesek művészek megalkotni.

Mán-Várhegyi Réka a gondolat folytatásaként mesélt a családjában is diagnosztizált szenzoros integrációs zavarról, ami nehezíti a beérkező ingerek közötti fontossági sorrend kialakítását. Innen nézve az olvasás szerinte az egyik legletisztultabb tevékenység, az írás iránti vonzalom is ennek köszönhetően alakult ki benne.

Cserna-Szabó András teljesen más irányból közelítette meg a kérdést, hiszen a most készülő regénye kapcsán ébredt rá arra, hogy gyakran a történészek is fikciókat írnak, nem tudnak mindent részletesen kikutatni, ezért a fantáziájuknak köszönhetően hozzák létre az összefüggéseket. Regénye az V. században játszódik, jelenleg a hunokat kutatja és a hun nyelv alaktanáról olvasva szembesült azzal, milyen hosszú könyveket lehet írni olyan dolgokról is, amelyekről csak töredékekben maradtak meg információk. Tehát gyakran előfordulhat az, hogy valaki a saját valóságában tartja a másikat, legyen az történész vagy éppen egy magánszemély.

Szőcs Petra is találkozott már hasonló, de saját életéhez közelebbi helyzettel, és annak kapcsán kezdett el a valóságtudatról gondolkodni. Kiemeli, hogy tragikus események gyakran fölülírják a valóságról alkotott korábbi elképzeléseinket.

Zoltán Gábor Weöres Sándort idézte: „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez”. Továbbá leszögezte, hogy olyan valóság, ami ellenőrizhetően közkincs lenne, nem létezik. Ha lenne, akkor elég kevés tennivalója maradna a művészeknek.

Ezután Simon Márton mindenkihez intézett egy-egy személyre szabott kérdést, hogy a közönség jobban rálásson arra, hogy mivel is foglalkoznak az ösztöndíjas alkotók. Mán-Várhegyi Réka a női elbeszélőség problémájába vezetett be minket, arról beszélt, hogy anyaként milyen problémákkal találkozik az írás tekintetében is: mennyire tud elrugaszkodni egy szülő fantáziája a valóságtól? Munkáját elsősorban egy kísérletnek látja, ahogyan a képzőművészeknél is mindig oda van írva, hogy éppen mivel kísérletezik az alkotó, ő a szülői és házastársi minőségét figyelembe véve vizsgálja prózáját, ami jelen kötet esetében egy tárcafüzér lesz, korábbi és új alkotásokból válogatva.

Ménes Attila egy regényre adta le pályázatát. Történetének főhőse egy zaklatott lelkivilágú ember, akinek emberi kapcsolatait és különböző útjait tárgyalja a műben. A legnagyobb kihívást abban látja, hogy képes-e egy ilyen figurának félig emberi és félig állati gondolatait papírra vetni.

Szőcs Petrát kérdezték a verseskötetéről, amit múltfeldolgozásként és családtörténetként fémjeleztek. Egy megfigyelési dossziéból is dolgozik, amiből nem is az adatokat akarja kihámozni, hanem azt figyeli, hogy milyen asszociációk és emlékek ébrednek fel benne miközben forgatja azokat. Mindemellett az erdélyi holokauszt emlékezetet is témájának tekinti a kötet a szóbeli történetmesélésre támaszkodva.

Rengeteg kutatómunka előzi meg egy-egy történet megalkotását. Kifejezetten sok utánajárás szükséges Cserna-Szabó András hunokról szóló regényéhez is, amiben Priszkosz rétor feljegyzései segítették leginkább. A már említett töredékesség nehézségeit kiemelve idézi Esterházy Pétert: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”. Zoltán Gábor egy kissé közelebbi korszakhoz nyúlt, de az is sok kutatómunkát igényelt. Orgia című regényének egyik mellékszálát igyekszik most regényformába önteni. A nyilasok városmajori tetteivel szembesül az olvasó ebben a történetben is.

Egyfajta valóságérzékelés-meghatározás mindegyik szerző esetében előkerült, ezért a beszélgetés végéhez közeledve az írói nézőpont hitelességéről kérdezték az ösztöndíjasokat. Ménes Attila szerint egy regény esetében nem lehet a jó mondatokat a hitelesség mércéjével mérni. Szőcs Petra költőként is egyetért vele, de a hitelességet ugyanakkor a vers felolvashatóságában, a költő önazonosságában határozta meg. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatására még lesz alkalom a későbbi felolvasóestek alkalmával, amire mind a szerzők, mind a szervezők nagy szeretettel várják az érdeklődőket.

Fotó: Oláh Gergely Máté