2021. szeptember 23-25. között tartották meg a tavaly elhalasztott Látkép 2021 - Művészettörténeti Fesztivált. A színes konferenciaprogram mellett számos egyéb érdekességet, workshopot kínáló esemény az MTA Humán Tudományok Kutatóházában kapott otthont.

Az építészet és játékszabályai a 19-20. századi városokban címmel két napon is hallgathatott előadásokat a közönség. Ennek keretében pénteken négy izgalmas témára került sor.

Elsőként Németh Nóra (BME Építészettörténeti Intézet, doktori iskola) kutatási témájába, a historizmus pályázatainak írott és íratlan szabályaiba engedett betekintést. Példákon keresztül szemléltette a jó és rossz megoldásokat, legyen szó pályaműről vagy pályázati kiírásról. Kiderült, hogy a kor jó kiírása reális elvárásokat támasztott, burkolt historizáló igénnyel. A dualizmus kori pályázatokon elvétve hirdettek csak nyertest, ennél is kevesebbszer kaptak megbízást a mű megépítésére és még ritkábban épült föl tényleg a templom. Ám idáig csupán a hagyományos alaprajzú és ízlésű tervek juthattak el, a római katolikus templomtípus uralkodó maradt. Innovatív ötletek és atipikus formák jellemzően nem kerültek ki díjazottként, s bár a 20. század beköszöntével már kissé szabadabb lehetőségek nyíltak, egészen 1906-ig kellett várni, hogy megjelenhessenek stilizáló, újító szándékú épületek is.

Milyen visszhangja volt egy új „égbetörő” épületnek a 19. század végén? Kelecsényi Kristóf Zoltán, a Schmahl Henrik életmű megírója, a botrányos Deutsch-ház történetét követte végig. A sokfunkciós – egyszerre üzletház, irodaház, bérház és lakóház – épület megrendelője, a jó kapcsolatokkal rendelkező Deutsch család szembement Budapest érvényes építési szabályzatával: ötemeletes házat építtetett. Az 1894-es dokumentum szerint tilos volt négynél több emeletes házat fölhúzni, ezért az engedélyeztetési tervet visszadobták. A másodjára beadott rajzon nem sokat változtattak: kiszikézték a zárófödémet az utolsó emeletről és „padlás” felirattal látták el – így ugyanis megfelelt a szabályzatnak. Ám amikor felépült, és lebontották előle az állványzatot, mindenki láthatta, hogy öt szintes az épület. Ahogy a közönség kérdésére adott válaszból kiderült, Budapest túlzsúfoltsága miatt, közegészségügyi szempontból korlátozták a lakóterek számát, ezért nem a ház mérete volt mérvadó. A szomszédos Baumgartner-házzal egymagasak voltak; közfelháborodást a homlokzatról is egyértelműen kivehető legfölső szint keltett. De nem sokáig dühönghetett a közvélemény emiatt: két évvel később engedélyeztették a Királyi Bérpalotát és a Klotild-palotákat, amik királyi megrendelésre érték el az ötemeletes magasságot. Ilyen politikai nyomásra pedig gyorsan, 1901-ben sor került az építésügyi szabályzat módosítására, és innentől kezdve lehetett mezzanin szinttel ötemeletes házat is építeni.

A Deutsch-ház egy 1945-ös bombatalálatot követően (1948-ban lebontották)

Az előbbi két előadáshoz kapcsolódó kérdések után következett F. Dóczi Erika A vasbeton imidzse. Fotográfia a legitimáció szolgálatában című előadása. Ez friss levegőt hozott a látványos, néha humoros illusztrációival. Bevezetett a vasbeton építkezésekről és épületekről készült fényképek értő olvasásába. Az 1890-es évektől látványos mutatványként fotóztak meglepően erős szerkezeteket, próbaterheléseket, a büszke mérnökök szórakoztató vagy merész pózaival. Ezek prezentálták a technológiai vívmány előnyeit, láthatóvá tették az amúgy rejtett acélbetéteket; így próbálták elfogadtatni a közönséggel a nagy ellenállásba ütköző új építőanyagot. Igaz, a francia fényképemlékek garmadájához képest nagyon kevés magyar dokumentáció maradt ránk – többek között a szegedi víztoronyról, kisújszállási hídról, vagy az Opera 1912-es átépítéséről –, mégis az előadás ezeket ismertetve rálátást nyújtott a vasbeton itthoni népszerűsítésére.

Haba Péter Radelkis-épületegyüttesről szóló előadása zárta a szekciót. A Kádár-korszak merev és elmaradott rendszerében egy újító, brutalista épület meglepően gördülékenyen épült föl. Az intézmény vezetője, Bodonyi Pál ugyanis az állami szervektől távolmaradva egy saját kivitelező részleget hozott létre az építkezés megvalósítására. Az általános nemtetszést kiváltó nyersbeton homlokzat és az előremutató alaprajz csak így jöhetett létre. Organikus térszervezéséről leolvasható a hatékony működéspolitika, amelyre nemigen volt példa Magyarországon. A Radelkis emblematikus tömegkompozíciója két nagy gyártócsarnokkal egészült ki, melyeken látszik, hogy hogyan lehetett praktikusan és eredeti módon használni az előregyártott elemeket – jelen esetben a csillagkereteket.

Radelkis-épületegyüttes, Óbuda

Az utóbbi két előadáshoz sajnos már alig jutott idő a hozzászólásokra, kérdésfeltevésekre, ugyanis a terembe szervezett következő program miatt muszáj volt a jelentkezőkbe fojtani a szót. Pedig ekkorra kezdett oldódni a hangulat, ekkorra érett be sok gondolat ahhoz, hogy egy izgalmas szakmai beszélgetés kialakulhasson. Változatos, alapos és élvezetes eseménynek lehettem tanúja. S habár az előadásmód néha hagyott kívánnivalót maga után, összességében élőbb és barátságosabb volt, mint amit a konferencia más programján tapasztaltam; az időkeret tartása miatt sok előadó felolvasta a mondanivalóját.

Fotók: Az esemény hivatalos Facebook oldala

Fortepan/FŐFOTÓ