A délelőtti szeminárium ismét az előző nap fordított szöveggel kapcsolatos tapasztalatok átbeszélésével indult. Rácz Péter ezúttal mindenkit végigkérdezett azzal kapcsolatban, hogy hány százalékosra ítéli a saját Magyarmesék-fordítását. A számok meglehetősen széles spektrumon mozogtak: az önbizalmat szinte teljesen nélkülöző 25-től a magabiztos 90-ig mindenféle választ hallottunk. Ahol Péter túlzott önkritikát vélt felfedezni, addig nem lépett tovább, amíg a fordító meg nem indokolta, hogy miért elégedetlen a szövegével. Szerinte meg kell tudni keresni, hogy mi az, ami miatt nem működik a fordítás, mert javítani is csak innen kiindulva lehet rajta. Az értékelés után arról gondolkodtak együtt, hogy mik Mosonyi Aliz művének azok a legjellemzőbb jegyei, amit mindenképp vissza kell adniuk saját nyelvükön is. Egyetértettek abban, hogy a lényeg a megfelelő hang megtalálása, ami lehetőséget nyújt arra, hogy komoly, társadalomkritikus állítások gyermeknyelven, meseformában szólalhassanak meg.

A mesékkel kapcsolatban az egyik török lány, Billur, azt emelte ki, hogy neki a legtöbbet az igeidőkkel kellett dolgoznia, hiszen a török 4 múlt időt használ, ezek közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet az adott szöveghez. Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy nem feltétlenül csak mesében kell gondolkodni, mert a szerző bekapcsolja az élő nyelvet is, így keletkeznek például olyan mondatok, mint az „Olyan hidat építek nektek, hogy na”. A nyelvi problémák után szóba kerültek még az egyes nemzetekkel szemben állított sztereotípiák is, amikből a szöveg építkezik. Megtudhattuk például a belga Thomastól, hogy velük kapcsolatban az egyik legjellemzőbb általánosítás az, hogy rendkívül pénzközpontúan gondolkoznak és zsugorik. Az oroszok folyton elégedetlenkednek a saját termékeikkel, a lengyelek pedig állandóan panaszkodnak, és szeretik a nagyon rossz mulatós zenét.

A szeminárium második részében az eddigiektől nagyon különböző szöveggel kezdtek el foglalkozni a fordítók. Tömörkény István Ferkója nemcsak azért nagy kihívás, mert bővelkedik a speciális mezőgazdasági kifejezésekben, hanem azért is, mert egy olyan világot és olyan érzéseket fest le, amiket nagyon pontosan érteni kell ahhoz, hogy más nyelven is megszólalhasson a történet a furcsa fiúról, aki „kigondolkozik a világból”.

Ezen a délutánon nem volt előadás, így a táborozók kaphattak egy kis szabadidőt, amit néhányan pihenéssel, mások pedig fordítással töltöttek. Mivel én már délelőtt futottam egyet a Duna-parton, ebéd után dolgoztam, de az erkélyemről is hallottam a csobbanásokat követő kiáltásokat és a táborozók nevetését. Hamar vacsoraidő lett, majd megérkezett Tallér Edina író, drámaíró és újságíró, akivel L. Varga Péter beszélgetett legújabb, a Prae Kiadó gondozásában megjelent regényéről. Edina elsőként arról mesélt, hogy hogyan kezdett el az irodalommal foglalkozni. 36 éves korában, egy komoly lelki válság közepette rátalált egy beszélgetéssorozatra, melynek egyik alkalmán Németh Gábor a nem író írókról beszélt. Edina itt érezte először, hogy elképzelhető, ő ebbe a kategóriába tartozik, hiszen írónak lenni egy attitűd, ami akkor is sajátja lehet valakinek, ha éppen nem dolgozik semmin. Így született meg 39 éves korára első regénye, A húsevő, amiből férjével, Gerner Csaba színésszel közösen drámát is készítettek Egy perccel tovább címmel. A későbbiekben már sorban jöttek könyvek, és kreatív írás kurzus is indult Edina vezetésével.

A továbbiakban Péter arra volt kíváncsi, hogy volt-e olyan szerző, aki különösen fontos volt az írónő életében, aki hatott mostani prózájára. Edina szerint a legmeghatározóbbak a fiatal lányként olvasott könyvek voltak, ezek az élmények befolyásolták a későbbi hozzáállását az irodalomhoz.

Amikor például Kurt Vonnegut Börleszkjét olvasta, akkor ébredt rá, hogy aki írni, olvasni képes, az sosem lesz egyedül. Mert mindegy, hogy mi zajlik körülötte, neki mindig lesznek saját világai.

Péter ezek után áttért Edina legújabb regényére, és megkérte a szerzőt, hogy olvassa fel nekünk a Lány a város felett egy részletét. A Mégis inkább című fejezetben a falusi templomban az emberek meggyőződéssel mantrázzák, hogy „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”, a kis Anna pedig azon gondolkozik, hogyan lehetséges, hogy mindenki bűnös körülötte. Ebben a kislányban, később felnőtt nőben, kulminálódik mindaz a zavarodottság, ami a 21. század emberét jellemzi, és ő lesz az, aki olyan magasra kerül majd a városban, hogy már nem látja az embereket.

A szerző a magány kulisszáit építi meg ebben a regényben. Nem az volt a célja, hogy elmesélje egy magányos ember történetét, hanem hogy beférkőzzön a környezetébe, és megmutassa, hogyan zárul össze a világ egy ilyen létállapot körül.

Edina szerint a 21. századi ember magánya főként a hitben rejlik, abból fakad, hogy nem tisztázzuk magunkban, hogy mi a viszonyunk Istenhez, a túlvilághoz, hogy miben hiszünk. Ezért terjed úgy a reménytelenség, mint a futótűz, mint valami ragályos betegség. A mentális zűrzavar a regényben addig fajul, hogy az emberek már nem akarnak élni.

Péter ezzel kapcsolatban a szövegben megjelenő balladisztikus nyelvi elemekre, mondókákra, mesei elemekre terelte a szót, és arra volt kíváncsi, hogy ez az ősi lüktetés kompenzálni tudja-e a negatív érzéseket. Edina elmondta, hogy ezek az eszközök valóban az élethez közelítik a történetet, a reményt képviselik.

Anna sem véletlenül kapta az Eileithuia nevet jósként: Edina itt egy olyan mitológiai alakot idézett meg, aki a gyerekeket óvja, a sötétből a fénybe vezeti őket, ahogy Anna is segíteni akar a bajba jutott, felnőni nem tudó, zavarodott embereken.

Befejezésül Péter a regény elejéről és végéről is idézett egy részletet. Az első fejezetben a falu folyójának vize olyan tiszta, hogyha valaki belenéz, meglátja benne az öngyilkosok arcát. A zárlatban pedig már az áll, hogy ha egy szerelmespár néz a víztükörbe, angyalokat láthatnak. Péter jogosan tette fel a kérdést: akkor tehát igaz Anna mantrája, miszerint „mindig minden jó lesz”? A szerző egy rövid személyes történettel válaszolt. Amikor évekkel ezelőtt Péczely Dórával a JAK-táborban bejelentették, hogy Edina nagy sikerű ifjúsági regényének érkezik a folytatása, az írónő akkor 9 éves kislánya azt mondta: „Látod anya, kaptál az élettől még egy esélyt, hogy egy normális happy endet írj.” Bár az ifjúsági sorozat befejező része még várat magára, az esély már biztosan nem veszett kárba.

Szerencsére nemcsak Edina regénye, hanem a műfordító tábor harmadik estéje is jól végződött, még a belga Thomas gitárja is előkerült. Az első dal a szülinapos Canan tiszteletére törökül csendült fel, aztán sorban következtek a különböző nemzetek, és sokáig szólt az ének a dunabogdányi hegyoldalban.