A szemináriumon visszatértek még az előző napi Mészöly-szövegre és a vele kapcsolatban felmerült problémákra. Péter elsőként Buda Gyurit kérte meg, hogy olvassa fel az általa készített német fordítást, majd mondja el, hány százalékosra értékeli a munkáját. A fordító némi mérlegelés után, Péter szerint túl sok önkritikával, végül 30 százalékot mondott, hiszen szerinte a szöveg még hiányolja az alapos átnézést, és már a hangos olvasás közben feltűntek olyan apróságok, melyek miatt kevésbé működhet. Gyuri tapasztalt műfordítóként úgy gondolja, a német nyelv jóval nagyobb pontosságot követel, mint a magyar eredeti, ami megengedheti magának olykor, hogy találgatni hagyja az olvasót.

A műfordító célja nem az, hogy a német olvasó megértse a szöveget, hanem az, hogy ne akadjon meg olvasás közben, ez pedig a finomságokon múlik.



Bár németül szinte senki sem ért a társaságban, mégis hasznos volt a felolvasás és az azt követő beszélgetés, hiszen ahogy Péter is kihangsúlyozta, lehet, hogy egy ponton a fordítás maga már gyerekjáték, ahhoz azonban rengeteg plusz munka kell, hogy egy jó fordító megnyugodhasson a szövege minősége felől. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy legyen egy olyan személy, akiben a fordító megbízik, akinek elsőként megmutathatja a szövegét, és aki külső szemlélőként tud ránézni és véleményt mondani róla. Péter szerint amint átadja a fordító a munkáját ennek a személynek, már az ő fejével kezd gondolkodni, és maga is képes lesz felfedezni a hibák nagy részét.

A későbbiekben új szöveggel kezdtek foglalkozni a táborozók, ezúttal Mosolyi Aliz Magyarmesék című kötetéből fordítottak részleteket. Bár a feladat átbeszélése már átnyúlt a következő napra, este faggattam kicsit a lengyel lányokat, hogy hogyan oldották meg például azt a részletet, amikor az angol beszédre ráunó Erzsébet királynő kedvenc szófordulatai az „Ebugatta!” vagy éppen a „Teringette!” lettek. Klaudia és Adriana nevetve mesélték, hogy hogyan keresgéltek vicces lengyel káromkodásokat, és nyilvánvalóvá vált, hogy a műfordításnak nemcsak kihívást jelentő, hanem élvezhető és szórakoztató oldala is van.

Amíg a táborozók dolgoztak, mi a szervezőkkel elkészítettük bográcsban az ebédet a szép őszi napsütésben. Hamarosan a délutáni vendég, Károlyi Csaba kritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese is megérkezett, így még pont jutott neki is egy tányér lecsó, mielőtt belekezdett az elmúlt két év fontosabb irodalmi megjelenéseiről szóló előadásába. Minden táborozó kapott egy hosszú listát ezekről a művekről. Csaba néhány alkotást külön is kiemelt, és a fordítók figyelmébe ajánlott. A verseskötetek közül említette például Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítványát, melyben a fiatal költőnő arra keres választ, hogy hogyan lehet ma közéleti költészetet művelni. A prózai alkotások sorából pedig rávilágított többek között Halász Rita Mély levegő című kötetére, amelyben a bántalmazó házasság történetét elbeszélő női hangot érdemes figyelni, illetve Kácsor Zsolt Cigány Mózesére, ami nyelvileg is érdekes lehet. Öröm olvasni és nehéz fordítani, például a cifra káromkodások miatt. Szóba került még Nádasdy Ádám A szakállas Neptun címet viselő novelláskötete, melyben az a legizgalmasabb, hogy a szerző úgy beszél a homoszexualitás témájáról, hogy a nagymamánknak is nyugodtan kezébe adhatnánk a könyvet anélkül, hogy megbotránkozna.

Rövid szünet urán Csaba néhány könyvről részletesebben is beszélt, amik neki személy szerint fontosak voltak, illetve úgy gondolta, hogy a fordítóknak érdemes ismerni őket. Elsőként előző esti vendégünk, Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című kötetéről volt szó. Ismét előkerültek Edina furcsa szóalkotásai a fordítással kapcsolatban. Ezúttal a bazolit mellett a kuszodát is említettük példaként, valamint arról is elgondolkozhattak a táborozók, hogy ők hogy neveznék el Nővér Andort vagy éppen Unoka Áront saját szövegeikben. Keresztury Tibor Hűlt helyem című regényében a betegségek történetét elmesélő, egyszerre tragikus, humoros és merész hang lehet érdekes, Baráth Katalin Afáziájában pedig az, ahogy a jövőbeli magyarok, vagyis moyerek, megemlékeznek az „őshazáról”. Az előadás végére a résztvevők valóban színes képet kaphattak a kortárs magyar irodalomról, és abba is betekintést nyerhettek, hogy az egyes művek milyen megoldandó feladatokat állíthatnak majd fordítóik elé.

Az előadás vége után fél órával a várva várt vacsora is megérkezett. Nem csoda, hogy pillanatok alatt elfogytak az óriás pizzák, hiszen sűrű és fárasztó volt a program – a napnak azonban itt még nem volt vége. Este nyolcra Terék Anna érkezett, akivel Kustos Júlia költő és irodalomkritikus beszélgetett. Anna mesélt az első lépésekről, melyek az irodalomhoz vezették, különböző gyerekkori pályázatokról és fogalmazási versenyekről, amikor először érezhette, hogy a gondolatai mások számára is érdekesek lehetnek. Beszélt azokról az érzésekről is, amik a ma kézbe vehető köteteinek megírására ösztönözték, a Duna utca esetében az otthontalanságról, amit akkor érzett, amikor Szerbiából Magyarországra költözött, a Halott nőket inspiráló kiszolgáltatottságról és otthontalanságról, valamint az alkoholista édesapa haláláról, amiből a Háttal a napnak született.

Anna költészetével kapcsolatban megkerülhetetlen a háború témája, amikor azonban Júlia megkérdezte, miről szeretne legközelebb írni, azt válaszolta, hogy a békéről.

Aki a balkáni háborúban nőtt fel, annak a fejében sokáig nem áll le a háború, hiába születik olyan politikai döntés, ami megszünteti azt. A Visszahulló vasak című verset, amit Anna felolvasott, így zárta: „és csak vártuk, / mikor szakad végre ránk / a szabadság.” Talán a következő kötetben a „tele temetett temető” helyett ez a szabadság kerül majd középpontba.

A beszélgetés során szóba kerültek még az Anna által betöltött különféle szerepek, hiszen amellett, hogy költő, pszichológusként és műfordítóként is dolgozik. Utóbbival kapcsolatban Júlia arra volt kíváncsi, hogy mi alapján választja ki a lefordítandó szövegeket. Anna elmondta, amellett, hogy természetesen dolgozik megbízásra is, a legfőbb motivációja az irigység, amikor valamit annyira jónak tart, hogy azt kívánja, bárcsak ő írta volna. Így volt ez Kristian Novak Cigány, de a legszebb című regényével kapcsolatban is, aminek magyarra fordítására Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat kapott.

A beszélgetés végéhez közeledve Júlia arról kérdezte Annát, mi az a motivációs erő, ami írásra készteti őt. Anna egyik kedvenc szerzőjét, Danilo Kišt idézte, aki szerint az írás abnormális koktélja a genetikának. A késztetés, hogy írjon, hogy beszéljen az érzéseiről, állandó nyomás Anna fejében, ami olykor nehezíti az életet, de nem lehet abbahagyni, mert szükség van rá. Hogy mennyire, az kiderült az utolsó felolvasott részletből is.  Éreztük, ahogy a szövegből egyszerre árad szét a boldogság, a szomorúság, a félelem és a gyász, pedig „csak a közepe sötét az égnek.” A vers sorai még sokáig lógtak a levegőben, de a beszélgetés itt még nem ért véget. Mielőtt a szokásos borozgatásra került volna sor, Júlia villámkérdésekkel bombázta Annát, amikből kiderült például, hogy első szerelme a sovány és csúnyácska Tomi volt. Akkor jártak, amikor éppen őket bombázták. Ez amolyan háborús szerelem volt.